A hétfő éjfélkor életbe lépett észak-írországi abortusztörvény értelmében a magzatot a 28. hétig, két hónappal a születése előttig abortálhatják. A közösségi médiában tiltakozásként sokan feketére változtatták a profilképüket. Ezek a tények, amiket híroldalakon olvashatunk. De mit jelent ez számunkra személyesen?
A fent említett események előtt, múlt héten beszélt Édesanyám idős nőkről az ismerősi köréből, akik az életükről meséltek. Visszatérő elemként említették az abortuszokat, amiket idős korukra megbántak. De nem az erről szóló mondatok ragadtak meg legjobban, hanem ezek: „Előtte nekem senki sem mondta! Miért nem mondta senki?”
Számomra a legnagyobb kérdés, hogy hogyan juthattunk el ilyen mértékű tagadásig. Izajás könyvében az egyik Babilon elleni jövendölésben ezt mondja az Úr: „Mozgósítom ellenük a médeket, akiket nem érdekel az ezüst, sem aranyra nem áhítoznak, de szétzúzzák még a fiúcskákat is, s a kislányokat is éppúgy kiirtják. Nem irgalmaznak a méh gyümölcsének, s a szemükben nem látszik részvét a gyermekek iránt.” (Iz 13,17-18) Ezt büntetésként, szörnyűségként jövendölték a bűnös birodalom ellen. Mi pedig saját gyermekeinkkel tesszük ugyanezt.
Hogyan hagyhattuk, hogy a Sátán akkora hazugságba taszítson anyákat, hogy megtagadják a méhükben érezhetően mozgó gyermek nemcsak szeretetét, de emberi mivoltát is? Hogyan hagyhattuk, hogy apák elforduljanak a saját gyermeküktől? Hiszen ha az emberélet kioltása gyilkosság és bűn, de a magzaté nem az, akkor a magzat nem számít embernek.
Arra jutottam, hogy a relativizmus diktatúrájában – ahogy XVI. Benedek pápa nevezte – nem az a legveszélyesebb, ha nem hiszünk Istenben. Még rosszabb, ha nem hiszünk a Gonoszban. Aki nem hisz a rablókban és gyilkosokban, az nem tesz óvintézkedéseket és nem él elővigyázatosan. Sokkal könnyebben áldozattá válik, mint az, aki számít a Gonosz tetteire.
Mit tehetünk akkor, ha mindezt felismertük?
Ne féljünk kimondani az igazságot! Az egyetemen, a baráti köreimben gyakran ütközöm olyan témákba, melyekről mást gondolok, melyekről Isten mást mond, mint a többségi vélemény. Sokszor nem szólalok meg. Igyekszem magam azzal igazolni, hogy már annyiszor elmondtam és nincs értelme, úgysem hallgatnak rám. De valójában félek. Félek, hogy kritizálni, támadni fognak, látszólag racionális érveket sorakoztatnak fel, én pedig csak a hitemmel tudok válaszolni és nevetségessé válok. Ilyenkor fontosabb számomra az emberekkel való kapcsolat, mint a Megváltó Istennel való kapcsolatom. De 5, 10, 50 év múlva ki az, aki biztosan ott lesz velem és vezetni, szeretni fog? Az ítéletkor pedig mit mondok majd Jézusnak? „Ne haragudj, azért nem mondtam a Sárinak, hogy ne vetesse el a gyermekét, mert féltem, hogy elfordul tőlem és elveszítem?”
Merjük kimondani az igazságot! Nem kell mindenkinek cikket írni, transzparensekkel vonulni vagy megváltoztatni a profilképét. De a környezetünk, a barátaink, a szeretteink életében nekünk kell fénynek lenni! Ki mondja el nekik a jó hírt, ha nem mi? Ki mondja el, hogy valójában mit tesznek, ha nem mi? Ki mondja el, hogy Jézus mindig, MINDIG szereti őket és minden nap van újrakezdés, ha nem mi? Ha én nem bízok ennyire Istenben, hogyan várhatom, hogy a kétségbeesettek, a nehéz helyzetben lévők bízzanak Benne?
Az abortuszpártiak nyíltan hangoztatják véleményüket. Tőlünk pedig gyakran csak erre futja: „Bárhogy döntesz, támogatlak.” Ezt barátnők és testvérek mondják egymásnak, anyák a tanácsot kérő lányaiknak. Tényleg? Ha kézen fogva odavinné hozzád a kétéves kisfiát, hogy „nem tudom, megtartsam vagy megölessem-e”, akkor is bármely döntésében támogatnád? Ne féljünk kimondani, amit hiszünk!
Mi vagyunk Isten szavának közvetítői a világban. Ne várjuk meg, hogy a köveknek kelljen beszélni helyettünk!
