Új év, új évtized, új fogadalmak. Bár, kit áltatok – a témák ugyanazok, és nem csak szilveszterkor, hanem szinte minden nap újrakezdem az ígérgetést. De most nem is erről szeretnék beszélni.
Az egészségemről való gondoskodás mindig dobogós helyen áll a fogadkozási listámon, újabb és újabb aspektusokból megközelítve a témát – most éppen a látószervem van terítéken. Mint minden, magára valamit is adó ezredfordulós, értékes időm jó részét én is különböző képernyőkre tapadó szemmel töltöm, ennek minden közepesen kellemetlen következményét rendszeresen tapasztalva. Az elvesztett időérzék és a folyamatosan érkező ingerek miatt túl keveset pislogunk, és az ebből fakadó szemszárazság elkerülését segítheti a 20-20-20 szabály: 20 percenként felnézni a gépből és legalább 20 másodperci kb. 20 láb (6 méter) távolságba tekinteni. Az utóbbi időben buzgón gyakorlom – nem mondom, hogy túl jól megy, de próbálkozom, és tényleg jó érzés időről időre kiszakadni a kék fényből.
Örök fogadkozásaim sorában szintén előkelő helyen áll a „most aztán tényleg összeszedem magam”. Mától minden más lesz! Nincs több feledékenység, magam után futás, rendezett, szervezett, felnőtthöz méltó életet fogok élni. Csak idő kérdése volt, hogy hosszú szemezés után én is megpróbálkozzak a sokak által magasztalt bullet journal (bennfenteseknek csak BuJo) -vezetéssel – igaz, a szükségesnél két héttel később, január közepén ültem le megtervezni az évet, de az ilyen apróságokon már nem akadok fenn.
A kettő nem csak a folyamatos elbukások és újrakezdések terén kapcsolódik egymáshoz. Ahogy elkezdtem vezetni a naplót, egészen elkeserített a teljes gyakorlatlanságom az évzáró összegzések, évkezdő tervek, napi visszatekintések terén. Soha nem csináltam ilyet. Az életem rendszeres szakaszhatárok nélkül folydogált, néhány kiugró életesemény jelzi csak a megtett utat az emlékeimben. A mindennapjaimban sokszor azt sem tudom felidézni, egy órával azelőtt hol voltam, és az előttem lévő feladat eltakarja a közeljövőt is. Percekre aprózódik az élet, megáll az idő. Folyamatos jelenben élem az életem, perspektíva és lélegzetvételnyi szünet nélkül – a lelkem pedig épp úgy kiszárad ettől, mint a szemem éjjel 1-kor a YouTube-maratontól.
„Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr.” (5Móz. 8:2)
Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz, és egyben ilyen áldott dolog felemelni egy pillanatra a tekintetem, és körülnézni. Tudatosítani a múltat és a jövőt, kontextusba helyezni a jelent, hogy igazán megélhessem, hogy igazán megmaradjon, és hogy igazán megláthassam benne Isten munkáját és vezetését. Amikor csak a következő lépést látom, könnyen rám tör az aggodalom, a nyomás, hogy minden kicsúszik a kezemből – miközben soha nem is volt az én kezemben, de ezt csak akkor látom be, ha hajlandó vagyok felfelé is nézni. Úton járunk, nem taposómalomban, és olyan jó érzés visszanézni, hogy honnan is indultunk, és előre tekinteni a közeledő cél felé. Nekem még sokat kell ezt gyakorolnom, nem megy egyik napról a másikra, de tudom, hogy érdemes rendszeresen kilépni a folyamatos jelenidőből is, nem csak a Facebookból.
Ps.: Már legalább háromnegyed órája írom ezt a cikket, és még egyszer sem néztem fel a képernyőről. Legalább van hova fejlődni.
