Szerintem nem lep meg, ha azt mondom, nem így terveztem a nagyhetet. Az eredeti tervek szerint két nap múlva már egy vidéki szerzetesi kolostorban lennék, hogy a közösségemmel együtt élhessem át a húsvéthoz vezető eseményeket. Azért is furcsa ez most, mert az elmúlt két évben ilyenkor ott voltam. Teljesebben, mélyebben éltem meg a nagyhét történéseit, mint előtte. Egyértelmű volt, hogy idén is ugyanígy lesz, el sem tudtam máshogyan képzelni a húsvéti készületet.
Aztán fordult egyet a világ és én egy bezárt kollégium üres kápolnájában találtam magam nagyhétfőn. Nem volt másom, csak egy archív felvételem egy évekkel ezelőtti közösségi vesperásról, egy elnyűtt köz-Biblia a padból (amit azért oda tudtam helyezni az oltárra, mint ahogy a közösségemben szokás) és az emlékfoszlányok az elmúlt évekből, hogy hogyan is zajlik egy közösségi vesperás. De hát ez nem annyira egyszerű ugye, sokan állítják, hogy a Hiszekegyet sem tudják egyedül végigmondani, csak akkor, ha viszi őket a templomban körülöttük állók lendülete.
Mindössze 25 perces volt a zsolozsma. Én pedig végre-valahára elengedtem azt az utolsó félelmemet, hogy idén már sehogysem lesz ez a nagyhét meg a húsvét. Mert nem úgy lesz, ahogyan én akarom. Meg ahogy szokott lenni. És ha kiszökünk a kereteinkből, hogy talál meg bennünket a Jóisten? – Nem, ezeket nem mondtam így ki. Mégis ezek szerint éltem az utóbbi hetekben. És bele sem gondoltam, hogy Isten pontosan tudja, hogy nem a kereteken belül kell keresnie minket. Sőt, Ő sem a keretek között található meg.
Szóval egyedül, egy bezárt kollégium üres kápolnájában elindítottam laptopról a vesperás felvételét. Nem hangzik valami meghitten. És mégis, most megértettem valamit. Vagy legalábbis elkezdtem kapizsgálni.
Hogy mit jelent az, hogy Istennél nincsen idő.
12 évvel ezelőtt egy szerzetesközösség elimádkozta a vesperást. Amibe én most itt, 2020-ban, az üres kápolnában, egyedül, be tudtam csatlakozni.
Ugyanazokat a zsoltárokat imádkoztam, mint amiket ők. Mint amiket a középkori szerzetesek. Mint amiket Dávid.
Ugyanahhoz szól az én Miatyánkom, mint az övék. Mert egy a mi Atyánk – az enyém, az övék ott 12 évvel ezelőtt, az elmúlt évszázadok keresztényeié, az apostoloké és Jézusé, aki maga tanította meg, hogyan szóljunk a mi Atyánkhoz. Hiszen mindannyiunknak egy az Atyja.
Nem voltam egyedül nagyhétfőn. Egyszerre imádkoztam rengeteg emberrel az elmúlt kétezer évből. Akkor is, ha real time tökegyedül álltam az üres kápolnában. Mert Istennél ezek az idősíkok nem csúsznak el. Mert nem léteznek. Csak az örök jelen van.
Elmondhatatlan egységérzet.
És a spontán ima alatt az egyik nővér azokért imádkozott, akik velük együtt imádkozzák ezt a vesperást (merthogy rádiófelvétel volt). És kétség sem fért hozzá, hogy bár ő nem tudta, de ott és akkor értem is imádkozott.
