Évek óta az idei volt az első Húsvét, amikor nem mentem börtönbe. 18 éves koromtól kezdve menetrendszerűen évi két délelőttöt bent töltök - talán árnyalja a helyzetet, hogy saját döntésemből teszem, és utána már otthon ebédelek… Karácsony és Húsvét, alig néhány óra, pár közepesen hamisan elénekelt dal, rövid tanítás, bizonyságtétel, és kész. Semmi extra. Mégis, az ünnepem egyik fénypontja, amit minden alkalommal türelmetlenül várok, aminek a hiánya szomorú űr; és nem, ez nem csak szenteskedő szöveg. Azt már a legelső látogatás elnémította bennem.
Akkor is vártam persze az alkalmat, nagyon is! Hihetetlenül izgalmasnak tűnt belépni ebbe a hátborzongató, titkos világba, szemtől szembe találkozni a társadalom kivetettjeivel, bűnös, elveszett emberekkel - és micsoda magasztos lehetőség bevinni közéjük Jézust! Az, hogy jólszituált jókeresztény ifisekként elzarándokolunk a rácsok mögé, Isten fényét hozva, hogy az felragyogjon a cellák sötétjében, meghatóan gyönyörű gondolat. Jó nagy csalódás volt, amikor kiderült, hogy hamis.
A nagy magasztosságom abban a pillanatban elszállt, hogy beléptem a kapun, és nem tért vissza azóta sem. Minden jókereszténységem, képzelt erőm elpárolgott, csak álltam a terem végében megszeppenve, és szégyelltem magam a nagyképűségemért, ami elhitette velem, hogy fényhozóként, megmentőként fogunk majd belépni, hogy „behozzuk Jézust”. Nem számítottam arra, hogy Ő már ott lesz. Sőt, elsőre fel sem ismertem. Én őt udvariasnak, tiszta szavúnak, fehértógásnak ismertem; nem olyannak, aki képes lenne börtönben élni - de hát a raboknak szükségük van Rá, bevisszük hát nekik mi, akikhez jogosan és érthető módon tartozik. Beképzelt, ostoba, vak gondolkodás. Mintha soha nem hallottam volna, ahogy Ő maga mondta:
„börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.” (Mt. 25:36)
Jézus bent várt akkor ott a börtönben, és azóta is minden alkalommal. Miatta járok vissza, Miatta ekkora csoda mindegyik látogatás. Mert tényleg gyönyörű az istentisztelet a belvárosi templomban, a csoportbeszélgetés az ifiteremben, és igen, ott van velünk Krisztus, de én olyan könnyen elfelejtem, hogy elveszett, kegyelemből élő ember vagyok, minden morális felsőbbrendűség nélkül. Ilyenkor jó emlékezni, milyen volt leülni a börtönkápolnában az elítéltek közé és együtt hallgatni Jézust, bűnös, de Isten által olyan nagyon szeretett tanítványokként. Mindannyian azért voltunk ott, hogy Vele találkozhassunk; az Igében, a dalokban, egymás szívében meglátva Őt, az egyetlent, aki nem személyválogató, akinek nem derogál sem jászolban, sem priccsen aludni. Felfoghatatlan megtiszteltetés, hogy Jézus megengedi, hogy meglátogassam, hogy a jelenlétében legyek. Mindannyiunknak egyenlő módon az; hiszen az Ő szemében nincs különbség köztünk, és tulajdonképpen egyedül ez számít.
