Ismered azokat az ötperces tuti teszteket, amelyekből kiderül, hogy ki illik hozzád – vagy jelenlegi pároddal van-e közös jövőd?
Valamiért mindig bírtam az ilyen – általában nem túl mélyenszántó – kis játékokat, azzal együtt, hogy tudtam, ez az egész párkapcsolat dolog jóval bonyolultabb és személyre szabottabb annál, hogy néhány általános kérdésből teljes képet lehessen kapni a mélységéről és különböző rétegeiről.
Mégis… valahogy megvan a hasznuk a maguk egyszerűségével, hiszen arra sarkallnak bennünket, hogy gondolkodjunk erről a nagyon fontos témáról, tegyünk fel kérdéseket magunknak (vagy a párunknak) és próbáljuk megválaszolni őket – még ha mindezt csak a felszín kapargatásával teszik is (sokszor igen bugyuta módon).
Azt hiszem, az az ember, akit Isten mellénk rendelt, ha engedjük, hasonlóan fog látni bennünket, mint maga Isten – a saját emberi szintjén természetesen. Ismerni fogja gyarlóságainkat, de ezeken túllépve, vagy éppen ezeket megbocsátva fog minket elfogadni és szeretni úgy, hogy a legjobb oldalunkra koncentrál és inspirál minket arra, hogy egyre jobbak legyünk – épp ahogy Isten is teszi.
Persze, idillien hangzik, de ne gondolja senki, hogy ez instant működik. Még „az igazi” sem úgy érkezik, hogy tökéletesen működik vele minden; egy párkapcsolat megállás nélküli munkát igényel mindkét fél részéről. Folyamatos hangolódás, csiszolódás; néha drasztikus változtatásokat igényel, máskor a körülmények változása miatt van szükség extrém alkalmazkodóképességre és rugalmasságra.
Ez egy olyan tánc, ahol szünet nélkül egymásra reagálunk, a magunk bénázásaival és azzal, hogy túltesszük magunkat azon, ha a párunk a lábunkra lépett – még ha félig-meddig szándékos is volt – képesek vagyunk megbocsátani és újra bízni egymásban.
Néha az egészet újra kell tervezni. Megtanulni egy másfajta táncot. Nem várhatjuk el még az igazi párunktól sem – és magunktól sem – hogy egy életet végigszambázzon velünk, hiszen az nagyon kimerítő volna.
Olyan is előfordulhat, hogy egymástól eltérő táncokat táncolunk, és nem tudjuk összehangolni a mozdulatokat. Fontos, hogy nyitottak legyünk új lépéseket megtanulni és akár külső szemlélő vagy tánctanár segítségét kérni.
A „nagy Ő” sem tökéletes! Ahogyan senki sem. Mi magunk sem.
Sokszor hallom ismerősöktől, hogy milyen szerencsés vagyok, hiszen elég fiatalon, 20 évesen ismertem meg a férjemet. Áldottnak is érzem magam, de sokan szerintem azt gondolják, hogy egy párkapcsolat tetőpontja a házasság. És pont. Onnan így már csak maximum lefelé lehet továbbindulni, de nem szükséges további lépéseket tenni – talán sok házasság épp emiatt a káros hiedelem miatt indul el a lejtőn.
Én már a kapcsolatunk elején éreztem, hogy ő lesz az a bizonyos, akit Isten mellém rendelt, de azóta is folyamatos munkában vagyunk és építjük együtt a közös életünket. Néha sajnos rombolódik is, ilyenkor nem vagyunk restek újraépíteni, megjavítani a gyenge részeket, és a lehető legerősebb alapot használjuk mindehhez: az isteni szeretetet és a hitünket.
Bízz Istenben, Ő mindent a kezében tart és semmi sem történik az Ő tudta nélkül! Engedd át az irányítást az ő kezébe, ő pedig sokszoros áldással csokorba gyűjtve fogja visszaadni neked.
És hogy miért beszélünk erről? Nemrég debütált a CommonPost #Filmklub második része, „Szex, szerelem, elköteleződés” címmel, ahol vendégeink ezeket a témákat boncolgatták.
