Vírus ide vagy oda, a keresztény fiatalok idén nyáron is találhattak alkalmat a találkozásra, a lelki töltekezésre, az Istennel való együttlétre. Paulik Barnabás a garabonci imatáborról számol be, ahol a Kaposvári Egyházmegye fiataljai találkozhattak augusztus első napjaiban.
„Meghívtál, hogy vízre lépjek” – az egyik kedvenc gitáros nótám kezdete, és akár a tábori zuhanyzókban is érvényes a kijelentés. Ezen kívül viszont egy olyan dal, ami egyik évben sem maradhat el a Kaposvári Egyházmegye garabonci imatáborában.
„Ebben megtalállak Téged…” – ebben a hétben tényleg elkezdhetsz dolgozni, foglalkozni valami hatalmassal, a kapcsolatoddal Istennel, vagy épp tovább építheted azt. Benne van a bátortalan első napi mosolyokban, az ismerkedés köreinek nevetésében, a beszélgetésekben és a gyónásban. Az a közeg, ami itt teremtődik, az Istenre nyitott fiatalokat beszippantja, pont, ahogy engem is. Olyan ez az alkalom nekem minden nyáron, mikor mondhatni minden más megszűnik a táboron kívül, így könnyebb a belemélyedés – „…a mélységben megtart hitem”.
Isten ad egy csatlakozási felületet, feltölt, apró csodákkal és örömmel halmoz el – amik hétköznapjaimban is fellelhetők – de talán csak itt látom tisztán ezeket először; megtanít minket a jelenlétében élni. Fantasztikus látni, ahogy a táborozók, lányok-srácok megnyílnak egymás és Isten felé. Közösen válaszokat igyekszünk keresni és adni azokban a kérdésekben, amik ezt a korosztályt mozgatják. S kapnak válaszokat Istentől is, ha az imaesteken ébredő gondolatok, elejtett könnycseppek tovább mozdítanak az úton. A gyónás utáni sírós-mosolygós arcok, ahogy zeng a misék alatt a kápolna, de a csend a keresztút megértése alatt is mind-mind ezt bizonyítják.
Mindenki kisebb-nagyobb célokkal, küldetésekkel térhet haza, az enyém talán ez: „bárhová hívsz, menjek” – szolgáljak, keressem a lehetőséget az Úrral való találkozásra, még ha nehéz is egy-egy zsúfolt délutánba bele lehelni: Istenem, hálás vagyok. Mindenért. S ahogy egy tábortársam gyönyörűen megfogalmazta: Olyan ez, mint mikor a kisgyermek először indul apja nélkül az áldásért a szentmisén. Az első határozatlan lépések után hátrafordul, atyja azonban biztatóan néz és int felé, mintha mondaná: „Menj, biztonságban vagy. Figyelemmel kísérlek mindig”. Mi is, én is így jövünk/jövök el ebből a lelki családból, hátra-hátra nézek minden nap, ha erőt merítenék a tábor emlékeiből. Isten pedig adni is fog Neked, nekem, hisz bennünk él – „Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni…”
