Paris Hilton, a partygirl, az elkényeztetett cicababa egész estés riportfilmben beszél gyerekkori traumáiról, rémálmairól, szorongásairól. Összeszorul a szívem, ahogy a javítóiskolában töltött évei során átélt bántalmazásokat, az őt máig megbénító bizalomvesztést, káros kapcsolatait mutatja be – a film minden beállított helyzete mellett-ellenére nyilvánvaló, hogy ezt nem lehetett kitalálni. Sajnálom a kislányt, aki a felnőtt, sikeres, dollármilliomos nő lelke mélyén egy zárkában szorong, mégsem mer senkit sem beengedni. A pénz nem boldogít, mondja Paris, egész életével.
De hiába mondja. Kommentelők hada érkezik botokkal és kardokkal, hogy a világ felborult rendjét valahogyan helyreállítsák. „Ha annyira rossz neki, cseréljünk csak egy hétre!” „Nekem sokkal nehezebb gyerekkorom volt, mégsem sírok!” Egymást taposva igyekeznek meggyőzni az egész világot arról, hogy az ő életük sokkal nehezebb, az ő problémájuk sokkal nagyobb, az ő kertjük tényleg kevésbé zöld és a tehenük még a másikénál is döglöttebb.
Ahogy olvastam a hozzászólásokat, legszívesebben megráztam volna ezeket az embereket, dühített az érzéketlenség, az énközpontúság, ami nem viseli el, hogy valaki másnál jobb helyzetben kelljen látnia magát. De nem tettem, és ahogy csillapodott bennem a harag, meg kellett látnom a kommentek tükrében a saját arcomat. Nem értem. Miért csináljuk ezt? Kinek segít, hogyan segít a másik problémájának bagatellizálása? Miért olyan nehéz elfogadni, hogy neki is rossz lehet?
Azt hiszem, sokkal többről szól ez, mint az önsajnálat édes keserűségéről. Nehézségeink közepette szeretünk kapaszkodni a reménybe, hogy ha még azt az egyet elérjük, megszerezzük, betöltjük, minden rendbe jön. Lehet az bármi, ami hiányzik az életünkből – vagyon, karrier, párkapcsolat, gyerek, tíz kiló mínusz – mindenben megláthatjuk életünk megoldásának végső forrását; jó erről álmodozni, motiválhat, erősíthet is akár. Egy a fontos, ki ne pukkadjon a lufi, ki ne derüljön, hogy az sem boldog, aki birtokolja vágyaink tárgyát! Ha elvész a remény, hogy a cél elérésével megszűnik minden igazi problémánk, az egész életünk vakvágányra kerül. Ha fellebben a fátyol, és a dúsgazdag, gyönyörű hírességről megtudjuk, hogy boldogtalan, máris nem okolhatjuk a hírnév vagy a gazdagság hiányát – máshol kell keresnünk a problémát és a megoldást is. Egyszerűbb tagadni.
Természetesen a pénzhiány, az egészségügyi problémák, a magányosság tényleges, komoly nehézségek, és nem szeretném azt üzenni, hogy a megszűnésük nem jelent valódi változást. De az igazság az, hogy valódi boldogságot egyik sem tud adni. Hiába van meg minden szükségletünk, akár még annál jóval több is – ha az életünk nincs a helyén, mindig érezni fogjuk az űrt. Mindannyiunknak hiányzik valami, hiányzik Valaki, és az Ő helyét a világ összes pénze, összes szépsége sem tudja betölteni. Legyünk irgalmasak, legyünk megértőek egymással, hiszen a másik szegénysége épp olyan valóságos, mint a sajátunk. A filmet pedig mindenképpen ajánlom, ahogy a róla írt cikkeket is – fontos témák ezek, lássuk meg őket.
