Ezt a két szót olyan sok helyen hallom és használom, hogy nem is tudom hirtelen, hol kezdjem.
Nagyjából most kezdene hevesebben verni a szívem, ha ezt a cikket kb. 20- 30 embernek kellene felolvasnom, vagy előadást kéne tartanom a témában.
Itt már izzadna a tenyerem és remegne a papír a kezemben.
És körülbelül ennél a mondatnál csuklana el először a hangom.
Aki tartott már kiselőadást, beszélt vagy olvasott több ember előtt, az főleg az első alkalomnál tapasztalhatott hasonló tüneteket. A félelem attól, hogy butaságot mondok vagy kinevetnek, szinte bénító tud lenni.
Ennek ellenére minden évben indultam szavalóversenyen, olvastam a templomban, táncoltam csoporttal. Munkámból kifolyólag sokat kell emberekkel beszélnem, egyeztetni velük, elmondani a véleményemet, néha vitázni velük vagy épp faarccal tűrni, hogy szidnak.
Máig él bennem az élmény, amikor elkezdtem óvónőként dolgozni és először maradtam egyedül 25 kisgyerekkel. Ültek a szőnyegen a pici 3 évesek, én remegtem, mint a nyárfalevél, jött a tenyérizzadás, erősen dobogott a szívem, tudtam, hogy meg kell szólalnom. Aztán ránéztem a gyerekekre. 50 csillogó szem nézett rám, és akkor tudatosult bennem, hogy most bármit teszek vagy mondok, nekik én vagyok az „isten”. Többet nem izgultam. A gyerekek előtt.
Később egyedül tartottam szülői értekezletet (a felnőttek ijesztőbbek voltak, mint a gyerekek, pedig velük is naponta találkoztam) és nem mondom, hogy most nem izgulok, ha sok embernek kell beszélnem, de már lényegesen határozottabbnak érzem magam. Ennek elérésében sokat segített, hogy egyszer (úgy emlékszem, éppen panaszkodtam), a kozmetikusom csak annyit kérdezett: „Na és akkor mi van?!”
Ezt a mondatot nem a kozmetikus találta ki, hanem Almási Kitti pszichológus. Olvastam tőle könyvet, hallgattam előadását és ez a mondat mindig elhangzott.
Egyik előadásában elmagyarázta, hogy mi a szorongás:
„Gyerekkorunk óta sulykolják belénk, hogy az egyéni megoldások nem jók, nem jó, ha egyéni gondolatmenetünk van, inkább maradj szürke. Ekkor két lépést tehet az ember; vagy nem tesz erőfeszítést, mert „Nekem ez úgysem sikerülhet”, vagy lebutítja magát, nehogy strébernek tűnjön. Ha egy kicsit is kilógsz a sorból, kritizálhatnak, ezért inkább visszahúzódunk.
Mindig van, aki megszól, de aki kritizál, annak általában nincs saját gondolata, mégis állást foglal, mert megteheti. A lényeg, hogy abból lesz identitása, hogy szembemegy másokkal. Ezt főleg az interneten kommentelők és a tinik teszik. Magunkat el-, vagy lenyomjuk, de ha olyan emberrel találkozunk, aki megtette, amit mi nem merünk, irigyek vagyunk rá. Mégsem én igyekszem utolérni a másikat, hanem lenyomom magam alá, de én attól még nem leszek magamhoz képest fentebb.
Ennek az oka, hogy van egy reális énünk, akik most vagyunk, és van egy ideális énünk, akik lenni szeretnénk. Ha ez a kettő nagyon távol áll egymástól, akkor jön a szorongás (ha nagyon közel, az viszont a nárcisztikus ember). Viszont ha a túl távoli ideált közelebb hozom és csak egy kis kihívást állítok magam elé, akkor büszke leszek, ha teljesítem a kihívást. Ehhez pedig csak egy kicsit kellett kilépnem a konfortzónámból.”
Féltem sok ember előtt beszélni. Kisiskolásként bábszakkörre jártam, mert szerettem szerepelni, csak ne bámuljon engem senki. A bábbal viszont paraván mögé bújtam, nem voltam szem előtt. Szerettem verset tanulni, a szavaló versenyre mindig jól felkészültem, tudtam, mennyi ideig kell a többiek előtt állnom. Fixíroztam egy pontot a terem falán, a falnak elmondtam a verset, gyors meghajlás és a jutalmazás vagy dicséret már nem is érdekelt.
Jöttek a tábla előtti felelések, a kiselőadások gimnáziumban, és ott már nem bámult senki, mindenki magával volt elfoglalva, örültek, hogy nincsenek a helyemben. A főiskola alatt Erasmussal külföldre mentem. Senki sem nevetett az akcentusomon, bármit mondtam, megértették és válaszoltak.
Ezek az apró lépések vagy választott kényszerhelyzetek segítettek abban, hogy a szorongásom mára szinte teljesen eltűnt. Persze biztos eredményesebb és gyorsabb lett volna a folyamat, ha pszichológus segítségét kérem, felnőttként ezt tenném.
Almási Kitti szerint sokat segít, ha a kudarclehetőségre inkább lehetőségként tekintek. Ha elbukok, az rossz, de rosszabb, ha meg sem próbálom.
Utólag visszatekintve sokkal borzasztóbb a kihagyott lehetőség, mint a kudarc. Na és akkor mi van? Sohasem lehet olyan rossz a kimenetel, hogy az rosszabb legyen, mint a kihagyott lehetőség.
