Kimeríthetetlennek tűnik ez a téma. Olyan összetett, annyi tényező hat kölcsönösen egymásra, mindig újabb és újabb mélységek tárulnak fel, ahogy gondolkodunk róla, de azt hiszem, éppen ebben rejlik az igazi szépsége.
Ahogy előző cikkemben részletesen kifejtettem, keresztény emberként is szenvedhetünk pszichés problémáktól, és a velük való hatékony küzdelemhez szükséges a szakértő segítség. Ezzel azonban még csak egyéni szinten tekintünk a helyzetre – a helyes értelmezéshez figyelembe kell vennünk a környezet, a személyt körülvevő, rá közvetve-közvetlenül ható csoport szerepét is. Keresztény emberek esetében ennek különös jelentősége van, hiszen a gyülekezeti közösség, Isten családja, Krisztus teste a legtöbb hívő életének az egyik legfontosabb része. Hogyan viszonyulnak hát a keresztény közösségek a pszichés problémákhoz, a pszichológushoz fordulás kérdéséhez?
Gyakran beszélünk gyülekezeti tabutémákról, de egyre inkább az az érzésem, hogy mindig ugyanarról a kettő-háromról, és vannak kérdések, amik még ehhez is túl mélyre vannak temetve. Ilyennek látom én sok közösségben a pszichés betegségeket, a pszichológushoz járást is. A lelki betegségek személyes bűnösséggel való összekötése nem csak egyéni belső feszültséget tud okozni, hanem ha egy közösségben általános nézetté válik, megbélyegzéshez is vezethet, tovább súlyosbítva az önmagában is rettenetesen nehéz helyzetet. A lelki küzdelmektől szenvedő gyülekezeti tag nem fordul pszichológushoz, sőt, sok esetben még csak fel sem vállalja a fájdalmát – hiszen a „mindenkor örüljetek”-mentalitásba (Fil.4:4) nem fér ez bele, hiszen annak, aki Krisztussal jár, minden szükségét betölti az Úr, minden fájdalmát Rá vetheti, nem maradnak sebek, hiányok, hiszen a gyülekezet csupa szabad és boldog ember közössége. A boldogtalanság és a fájdalom a bűnnel jár együtt, az új ruhába öltözött szív már nem sajog, megváltott, hívő embernek nincs lelki betegsége – csak körül kell nézni, a többieknek sincs!
Nagyon veszélyes, nagyon fájdalmas, nagyon romboló ez a hiedelem. A kegyes mosolyok mély fájdalmakat, sok-sok könnyet rejtenek, amikről sokan úgy érzik, ha igazi hívők lennének, Isten letörölte volna már őket az arcukról, ezért nem vállalhatóak a gyülekezetben; ott örömtelinek és erősnek kell lenni, akkor lehetnek értékes tagjai a közösségnek. Majd, ha nem bírják már tovább, inkább eloldalognak csendben, lehajtott fejjel, mert nem tudtak elég jók lenni a gyülekezetnek, nem tudtak elég jók lenni Istennek. Annak az Istennek, aki a „megrepedt nádszálat nem töri el, aki a füstölgő mécsest nem oltja ki” (Ézs.42:3), annak az Istennek, aki éppen azért adott nekünk közösséget, hogy egymást erősítsük, aki törvénybe adta, hogy egymás terhét hordozzuk (1Pét.2:9)!
Soha, soha nem szabad elfelejtenünk, hogy mi Krisztus teste vagyunk, Istent képviseljük a földön – úgy kell élnünk minden tettünkkel, minden szavunkkal, ahogy Ő tette és teszi. Biztosan van olyan gyülekezeti közösség, ahol minden tag fel meri vállalni a fájdalmait, a lelki betegségeit szabadon, anélkül, hogy attól tartana, azonnal bűnösnek bélyegzik akár kimondva, akár kimondatlanul (hiszen nem mindig mondjuk ki az ítéletet hangosan). Ezért adott minket a mi gondoskodó Istenünk egymásnak: hogy támogassuk, erősítsük, segítségkérésre bátorítsuk egymást. Igen, legvégül Isten letöröl majd minden könnyet a szemünkről, nem lesz jajkiáltás, gyász, fájdalom, mert Ő újjáteremt mindent (Jel. 21:4-5), de amíg ez meg nem történik, nekünk kell odalépnünk a testvérünk mellé, biztos vállat nyújtanunk, amin sírhat, és megerősítenünk abban, hogy van mód a gyógyulásra, és nem szégyen szakemberhez fordulni, keresztényként sem. Gyakoroljuk ezt, sokat.
A sorozat előző részét itt találod.
