Gondolatok a Hát én immár kit válasszak? – A párválasztás pszichológiai háttere című cikk margójára
Közeli és távolabbi ismerőseim egyaránt tanúsíthatják, megszámlálhatatlan alkalommal keseregtem, sőt, dühöngtem a párkeresésben bénázó keresztény fiatalok miatt, akik közül az első én vagyok, hogy az apostolt méltatlanul idézzem. Az igazat megvallva, eredetileg ezt a cikket is „Miért kell úgy rágörcsölni?” mottóra terveztem megírni, mondván, hogy itt egy szép átfogó pszichológiai írás arról, hogy mi mindenre kell figyelni, és hogy is lehet ezt jól csinálni, tanulhatunk belőle. Aztán szembejött néhány kérdés. Mégis mi okunk lenne nem görcsölni a párválasztáson keresztényként? Hogyan lehetséges ennek a feloldása? Mi egyáltalán ez a ráfeszülés, amiről ennyit beszélek, és amit magamon is tapasztalok lépten-nyomon?
Ha keresztényként Isten szavának a tükrében nézzük a szerelmet, a házasságot, akkor minden okunk meglehet arra, hogy megrémüljünk annak a mélységétől, komolyságától. A házasságról úgy beszél az ige, mint ami a földön a legvalóságosabban mintázza Isten és az emberiség kapcsolatát – telve teljes önátadással, végső elköteleződéssel, önfeláldozással, ami ennek a kapcsolatnak a gyújtópontja (Ef. 5:21-33); a szerelemről pedig így ír: „Bizony, erős a szerelem, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír.” (Én.é. 8:6) Ezt keresve, erre készülve hogyan is tudnánk könnyedén venni a kérdést, hogy is ne feszülnénk rá a témára?
Itt kerül a képbe a görcsösség másik forrása, az emberi oldal. Teljesen helyénvaló, sőt, szükségszerű a párkapcsolat, párkeresés Isten törvénye szerinti komolyságát szem előtt tartani, de nem feltétlenül kell, hogy maga után vonja a bezárkózást, végletes gondolkodást, ami olyan gyakran jellemez minket (engem mindenképpen). Ahogyan azt a kapcsolódó cikk is kiemeli, az önismereti fejlődés elengedhetetlen az egészséges kapcsolatok kialakításához, és ebben a lehető legmélyebben egyetértek vele. Isten halálosan komolyan veszi a párkapcsolatokat, a házasságot, de nem tolhatjuk Rá a felelősséget a saját szorongásainkért, félelmeinkért, amik akadályoznak minket a kapcsolódásban. Persze, nagyon nehéz kettéválasztani, hogy mi Isten szava, és mi az, amit csak a családi, gyülekezeti normák, az íratlan keresztény szabályok terheltek ránk, mégis elengedhetetlen ez a munka. Isten valóságos szabadságra hívott minket a párkapcsolatok terén is, és ez a szabadság nem áll ellentétben azokkal a szilárd keretekkel, amiket kijelentett a törvényében, épp ellenkezőleg. A keretek, ahogyan azt már annyiszor hallottuk, biztonságot adnak, és az, hogy ezen a biztonságos téren belül mit teszünk és hogyan vagyunk jelen, már a mi szabadságunk és a mi felelősségünk egymás és önmagunk iránt.
Isten tágas teret ígért nekünk (Zsolt. 119:45), ez az Ő vágya, hogy megélhessük ezt a boldog szabadságot a biztonságunkat szolgáló kerítések között. Nem kell megrémülnünk, összehúznunk magunkat; a megkötözöttségünk nem Tőle van, és bár sok-sok munka kell hozzá, de felismerhetjük a ránk rakódott emberi láncok és Isten tágas terének keretei közötti különbséget. A görcsösséget a szoros kötelek okozzák, nem a kerítések, és én hiszem és fokozatosan tapasztalom is, hogy önismereti munkával, Isten segítségével lehetséges megszabadulni tőlük.
Köszönet a gondolatébresztő írásnak Eppel-Pásztor Adriennek!
