Az augsburgi, ökumenikus MEHR konferenciákon mindig felemelt kézzel dicsőítettem és segített a fényjáték, az igényes hangosítás, hogy Isten jelenlétébe helyezkedjek. Amikor a római ministránstalálkozón az egyik ország miséjén hatalmas, lila ledkeresztet állítottak fel a Szent Pál bazilikában, elszomorított, mert annyira nem illett a helyhez. Találkoztam már Istennel nagy tömegben, kis imacsoportban, hangos dicsőítésben és csendes virrasztásban. De ugyanígy megesett, hogy mindezek mellett vagy ellenére egyáltalán nem tudtam jelen lenni. Ismerős? Beszéljünk az Istennek tetsző zenéről és liturgiáról!
Gyakran találkozom a véleménnyel, hogy a katolikusok csak maradi orgonás miséket és népénekes körmeneteket tartanak, a protestánsok meg az érzelmes dalokkal próbálják manipulálni a hívőket. Mennyi igaz ebből és mi lenne az arany középút?
Azt biztosan tudjuk, hogy Istennek tetszik a hangos dicsőítés és a csendes, belső imádság is. A 150. zsoltár például végig a lelkes és hangos dicséretről szól: „Dicsérjétek kürtzengéssel, dicsérjétek lanttal és hárfával!” Jézus családjának felmenője, Dávid király is teljes erejéből táncolt az Úr előtt (2Sám 6,14). De Jézus azt is mondja, hogy „amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged” (Mt 6,6). Istennek tehát kedves a csend és a hangos dicséret is.
De milyen az a hangos dicséret, ami tetszik az Úrnak? Azt gondolom, hogy minden dicséret, ami a szívből jön és célja valóban az Ő felemelése. Az más kérdés, hogy milyen dicsőítés tetszik a közösségnek. Egyáltalán figyelembe kell ezt vennünk? Igen is és nem is. Szerintem két szempontból vizsgálhatjuk ezt a kérdést, ezek pedig a tartalom és a minőség. Kezdjük a tartalommal!
Johannes Hartl, az augsburgi imádság háza (Gebetshaus) vezetője többször mesélte már a dicsőítésről szóló tanításaiban ezt a történetet. Egy alkalommal a dicsőítés után odament hozzá egy résztvevő és kritikusan közölte, hogy egy bizonyos dal nem tetszett neki. Johannes mosolyogva ránézett és csak ennyit mondott: „Nem baj, nem neked énekeltük.” Valóban, a dicsőítés Istennek szól, az ő dicsérete a lényeg, nem a jelenlévők igényeinek kielégítése.
A minőség szempontjából azonban érdemes az utóbbit is figyelembe venni. Istennek a legjobb jár, ezért tehetségünk legjavát kell adnunk neki. Egy dicsőítésvezetőnek az is feladata, hogy Istenhez vezesse a jelenlévőket. A dicsőítők jobban tudnak Istenre figyelni, ha nem vonja el a figyelmüket a hamis gitár vagy ének. Személyes véleményem szerint minden dicsőítés kedves az Úrnak, és természetesen mindig az adott helyzettől függ, hogy mi alkalmas egy imaalkalomra, de aki még csak két akkordot tud a gitáron, jobb, ha egy ideig otthon, egyedül dicsőít vele, és a közösség vezetését az imában csak később vállalja el.
Eddig a dicsőítésről beszéltem, de mi a helyzet a katolikus egyház kötött liturgiájával? Mit tegyünk, ha a templomunkban harc folyik a misékért a kántor és a gitáros csapat között? Valóban elavult a liturgiánk? Az egyháznak igazodnia kéne a korhoz vagy őrizni a hagyományokat? Működhet a kettő egyszerre? Mikor és hogyan evangelizáljunk? Rengeteg kérdés felmerülhet a témában és szinte mindannyiunknak vannak pozitív és negatív tapasztalatai. Ha megmozgatott a téma, akkor jó szívvel ajánlom a CommonPost második évadának 2. részét, amelyet március 14-én este 8 órakor nézhetsz meg először a YouTube-on, itt.
Vendégeink lesznek Prekopa Donát, a Felház mozgalom alapítója, Martí Zoltán, a 777blog főszerkesztője és Kiss Bertalan, a Juventutem közösség alapítója. Várunk szeretettel!
