Milyen mélysége van ennek a pár szónak? Milyen mélysége van most, hogy annyira fullasztóan közel került hozzánk a halál és nem tudunk tőle menekülni, folyamatosan a nyomunkban jár?
Gondolom nem vagyok ezzel egyedül, de be kell vallanom, néha mély letargiába esek, ha azokra az embertársaimra gondolok, akik most szenvednek, vagy azokra, akik segíteni igyekeznek rajtuk, de nehezen bírják a hatalmas megpróbáltatást. És néha, valóban magam is rettegni kezdek belül, hogy mi van, ha én is ilyen nehéz helyzetbe kerülök a járvány miatt…?
„Én vagyok a feltámadás és az élet” – próbálom visszhangozni az örömhírt, olykor egészen halkan, máskor megerősödve.
A katolikus temetők kapuján olvasható „FELTÁMADUNK!” felirat gyerekkorom óta foglalkoztat. Egészen kiskoromban nagyjából úgy képzeltem, hogy a feltámadás után átlátszó angyalokká lesznek az emberek és felrepülnek a mennybe. Aztán kamasz fejjel jót kuncogtam én is a viccen, amit az egyik görögkatolikus pap mesélt: „Fel! Támadunk!”. Azóta sokszor visszhangzik bennem ez, de már nem mint vicc, hanem, mint egy csatakiáltás a halál ellen. A járvány ellen.
„Én vagyok a feltámadás és az élet” – mondja Jézus. Ez a húsvéti üzenet, az örömhír, Jézust követve mi is feltámadunk az örök életre, ahogyan harmadnapon ő is feltámadt. „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él.”
Ez is egy csatakiáltás, Jézus csatakiáltása a halál ellen. Most különösen hatalmas erővel dobbannak bennem Krisztus szavai. Tudom, hogy nehéz. Tudom, hogy nyomasztó. De hinnünk és bíznunk kell abban, aki meghalt értünk és harmadnapra feltámadott, hogy nem hagy magunkra a legsötétebb órában sem.
