Igazán nem állt szándékunkban a shoeshine.hu-n Hodász András tematikus hetet tartani, de hát az a helyzet, hogy András atya bőven ad nekünk témát. Miért? Mert párbeszédbe elegyedik emberekkel, influenszerekkel, máshogy gondolkozókkal, hagyja magát kérdések kereszttüzébe kerülni, hagyja, hogy kamerák előtt tabutémákról faggassák. Mindez pedig igencsak példaértékű, így mindenképpen érdemes beszélni róla.
Ozsváth Zsolti, a ZSHOWtime YouTube-csatorna arca és éltetője, aki amúgy már reakcióvideó-sorozatba keveredett egyszer András atyával, most sem kíméli őt. Papi nőtlenség, kiégés a hivatásban, homoszexualitás, lombikkérdés, az egyház politikai megnyilatkozásai, pedofilbotrányok… A videóban csupa olyan témát feszegetnek, amik nagyon is megosztóak a társadalomban, amik miatt ember embernek farkasa, amik miatt nem lehet normális hangnemben lefolytatni egy családi ebédet, mert valakit olyan mélyen érint, hogy nekiáll asztalt borogatni. András atya pedig végtelen türelemmel válaszol Zsolti minden kérdésére.
Egy ponton ráeszméltem, hogy kedvem lenne jegyzetelni. Miért? Mert jókatolikuslány módjára nyilván ismerem az Egyház tanítását, hát persze, hiszen megtanultam kis hittanos koromban. De ha jobban belegondolok, nem biztos, hogy mindent tisztán látok és értek, ha csak az említett témákat nézzük. András atya pedig közérthetően, fogyaszthatóan, egy nemhívő számára is befogadhatóan elmagyarázza, hogy mit és miért gondol az Egyház ezekben a necces kérdésekben.
Mindig is tudtam, sőt, tapasztaltam bőven, hogy a nemhívőkkel, más felekezetűekkel való beszélgetések missziós célja nagyrészt a saját magam misszionálása – ha lehet ilyet mondani. Mert azzal, hogy szavakba kell öntenem azt, amibe belenőttem, ami számomra mindig is evidens volt, letisztázom magamban is a miérteket. Az pedig, hogy végighallgatom András atya válaszait Zsolti nyilvánvalóan provokatív (de a jószándékú-fajta!) kérdéseire, segít helyretenni bennem néhány dolgot. Nem mellesleg pedig reményt ad arra, hogy van út az Egyház megújulására, a nyitásra – csak ehhez ténylegesen ki is kell nyitni azt az ajtót, amin a Zsolti-félék kopogtatnak és (teszem hozzá: tök jogosan) kellemetlen kérdésekkel bombáznak. Ki kell nyitni azt az ajtót és válaszolni kell a kellemetlen kérdésekre. Nem biztos (sőt), hogy a kérdezők minden ilyen kopogtatás után tömegesen rohannak a keresztelőkúthoz és a vasárnapi misére, de talán nem is ez a cél. Kezdjük kisebb lépéssel, és gondolkodjunk hosszabb távban. Elég válaszolni pár kérdésre és megmutatni, hogy attól még, hogy keresztények vagyunk, (ráadásul katolikusok), normálisak tudunk lenni. Lehet velünk beszélgetni. Ahogy András atya kötelezővé tenné, hogy a kispapok párkapcsolati- és munkatapasztalattal érkezzenek a szemináriumokba, egy átlagos hívőnek akár kötelezővé lehetne tenni, hogy üljön le egyszer egy nemhívővel egy asztalhoz beszélgetni. Egy ateistával. Egy egyházból kiábrándult meleggel. Egy utcagyerekből lett helyimenőcsávóval. Az a beszélgetés valószínűleg mindkét fél számára igen-igen hasznos tapasztalatokat rejt majd magában.
Vajon miért lehet vonzó egy nemhívő számára egy ilyen találkozás? Talán András atya egyik utolsó megnyilatkozásában látom a választ. Azt mondja, hogy azért hiteles, mert azt is elmondja, ha bizonytalan. Zsolti szokásos utolsó kérdésére - miszerint hol képzeli el magát 10 év múlva - sem sablon választ ad.
Zsolti: - Pap leszel-e még?
András atya: - Remélem, hogy igen. Dolgozom rajta, hogy igen.
Azt hiszem, András atya elég jó példát ad arra, hogyan legyünk hús-vér, vonzó, megszólítható és megközelíthető keresztények. Igen, ez valószínűleg azzal fog járni, hogy néha kellemetlen kérdésekre kell válaszolnunk. De megéri, higgyük el, hogy megéri!
