Vajon Jézus adott vezetőt egyházának? - Az egység Péter utódjával
„Mit tegyek, amikor olyan híreket hallok Ferenc pápáról, amelyek támadják őt, és súlyos vádakat hoznak fel ellene?” – kérdezik tőled. Mit válaszolj?
– Tudnod kell, hogy vannak, akik (rosszakaratból vagy tévedésből) hamisítanak és támadnak. Ilyet tehát legalább rendszeresen ne olvass! Átlagember nem tud úgy felkészülni, hogy a mindig új oldalról érkező hírek meg ne zavarhatnák. De mindenképp ismerd meg jobban hited alapjait, hogy esetleges vádakra is tudj válaszolni! Ezen kívül olvasd Ferenc pápa csodálatos írásait. Ezek nem olyan könnyen olvashatók, mint a szenzációt kereső oldalak hírei, de igazak, és az evangéliumi életre vezethetnek. A pápa hívekhez szóló gondolatainak megismerése egy katolikus ember életéhez tartozik. Enélkül nem juthatsz közelebb sem egyházad tanításához, sem Krisztus helytartójának lelkületéhez.
Pápák elleni támadások a közelmúltban
Ha csak az egyház utolsó 50-60 évére gondolunk, a világ folyamatosan támadásokat indított a pápák ellen, s ami rosszabb, napjainkban vannak a támadók közt keresztények is. A Ferenc pápa elleni kritikák, támadások ma – különösen az internet által – gyorsabban terjednek, és többeket vezetnek félre, mint valaha. A hamisításokról és a Ferenc pápa elődjei ellen irányuló támadásokról már részletesen szóltunk.
Bár tudnunk kell ezekről az egyház és a pápák elleni teljesen hamis támadásokról is, azt is meg kell vallanunk, hogy a pápák vagy egyházi vezetők között volt sok méltatlan ember a történelem folyamán, és a világsajtó központjába kerülnek ma is, akik súlyos bűnt követtek el. (Nem egyszer kiderült, hogy egy, a média által megszellőztetett súlyos vád nem volt igaz. Ilyenkor esetleg történt egy bocsánatkérés, de pl. az újságban oly rejtett módon és apró betűvel, hogy a világ sokszor nem vett erről tudomást.) Szent II. János Pál pápa, majd az őt követő pápák is egy adott botrány előkerülésekor többször bocsánatot kértek ezekért a világtól.
Az egyház Krisztus teste, hibázó emberekből áll
Napjainkban sokan kérdezik: ha a katolikus egyház és annak vezetői sem mentesek a bűnöktől vagy tévedésektől, milyen értelemben lehet beszélni „egységről” az egyházban, vagy a pápának való „engedelmességről”? Így nem logikus-e, hogy a történelem folyamán újra és újra támadtak csoportok, amelyek elszakadtak ettől az egyháztól; amint történt ez a reformáció egyházszakadása esetében is. Nem logikus vagy szükségszerű-e, hogy ma is sok katolikus szembeszegül a pápával, a püspökökkel vagy a plébánossal?
Az egyház Krisztus titokzatos teste, de nemcsak isteni, hanem emberi közösség is. És bármennyire törekednie kell és törekszik is a krisztusi ideálokra, mivel emberi közösség, mindig hordozni fogja tagjaiban és vezetőiben egyaránt az eredeti bűn sebeit. Ha Jézus emberekből hozta létre egyházát, akkor ez nem lehet másként. (Ezt a tényt leginkább akkor értjük meg, ha magunkba nézünk, és látjuk, hogy minden új elhatározásunk után is mennyi a gyengeségünk, és folyton újra elbotlunk. Így nem lesz oly érthetetlen számunkra, ha a hozzánk hasonló emberekből álló egyház tagjai és vezetői is hordoznak hibákat.)
Jézus az egyház küldetésévé tette, hogy – minden emberi gyengesége ellenére – Isten szeretetéről, a Szentháromság szeretetegységéről tegyen tanúságot (Jn 17,21-23), és hogy az egység jele és megvalósulása legyen a világban (Jn 17,21). Ha Jézus az egység megélését kívánta követőitől, közösségétől, akkor nem kellett-e szükségképp vezetőket adnia egyházának? S ha vezetőket adott, nem tudta-e, hogy azok is fognak tévedni? De vajon tévedhető vezetőkkel létrejöhet-e az egység?
Jézus vállalta a kockázatot, hogy emberekre alapította egyházát, s hogy az első pápává Pétert tette, aki háromszor megtagadta őt. Nem alapíthatott volna egyházat, ha nem ad isteni segítségeket, garanciákat ahhoz, hogy az egyház és vezetői be tudják tölteni isteni hivatásukat. Érthető tehát, hogy Jézus megígérte egyháza vezetőinek, hogy Ő maga fog működni bennük, hogy velük lesz a világ végéig: „Te Péter vagy, s én erre a sziklára építem egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyország kulcsait. S amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is. És amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.” (Mt 16,18-20) Máskor ezt mondja: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket...” (Lk 10,16), vagy: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, s aki titeket megvet, engem vet meg.” (Lk 22,31-33). Maga Jézus ígérte azt is Péternek és benne utódainak az utolsó vacsorán, hogy „én imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited, és te egykor megerősítsd testvéreidet” (Lk 22,32), és ugyanő ígérte egyházának és vezetőinek a Lélek különleges vezetését, aki – minden emberi korlátuk ellenére – irányítani fogja őket. Jézus szavaiból a történelem folyamán a katolikusok folyamatosan arra következtettek, hogy Jézus és a Szentlélek azokkal lesz, akik egységben maradnak Péter utódaival (vö. Jn 14,16). A Szentírás több helyen fogalmazza meg ugyanezt, hogy az Egyház az apostolok és próféták alapjára épül: “Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által.” (Ef 2,20-22)
Mi történik, ha nincs vezető, akiben biztosak lehetünk?
Fordítsuk így a kérdést: Mi történik, ha nem valljuk Péter utódjának a kegyelmét, és nem fogadjuk el a vele való egység abszolút fontosságát? Lesz-e valaha olyan egyházi közösség, amelyben nincs hiba? Lesz-e olyan vezető, akit nem lehet kritizálni? S létrejöhet-e az egység, ha mindenki a maga igazát és kritikáját tartja a legigazabbnak? (Ez még két házasfél közt sem vezet az egységhez, csak a váláshoz, nemhogy egy nagyobb csoportban.)
Vajon helyes és evangéliumi-e az a magatartás, amely a vélemény szabadságára vagy a Szentlélek indítására hivatkozva bizonyossággal ítélkezik az egyház, a pápa, a püspök és mindenki felett, aki másként gondolkozik, mint ő?
Az első nagy szakadás az egyházban a 11. században történt, amikor részben politikai okokból a keleti egyház elszakadt a nyugati (a római pápa főségét elfogadó) egyháztól. A keleti egyházban azóta is, és napjainkban is további szakadások jönnek létre, mint új patriarchátusok. A második, a nyugati egyházszakadás a reformáció volt. Ez a párbeszédnek és az egyház megreformálásának vágyával kezdődött, de később egyes újítást kívánók támadni kezdték a pápaságnak, illetve az egyháznak több szempontból valóságos hibáit. Így egyházszakadás jött létre. Majd a „jogos kritika” elve alapján rövidesen nagyobb és kisebb egyházak (később ezek ezrei) születtek, s „mellékesen” vallásháborúk. A Lutheránus Világszövetség vezetősége és a Katolikus Egyház megbízottjai a reformáció 500-ik évfordulójára közösen írt nyilatkozatukban megvallották, hogy őszintén bánják a szakadást. Mindkét egyház megvallotta felelősségét a szétszakadásért, és közösen határozták el, hogy mostantól összefogva akarják keresni a megújulás, a párbeszéd, az egység és a Jézusról való tanúságtétel útját.
Mi lett a gyümölcse a keleti egyházszakadásnak? A háborúk mellett a keleti egyházak is sok, egymással gyakran szemben álló részre szakadtak. Ezért is keresi ma sok pátriárka az egymás közötti egységet, és az egységet a római egyházzal, s a római egyház is keresi az egység útját ővelük.
Mit tettek az egyház igazi megújítói?
Az egyház nagy szentjei és megújítói azok, akik küzdöttek az egyház evangéliumi arcáért, Jézus hiteles követéséért. Ők mindig tudatában voltak, hogy Isten kegyelme akkor kíséri munkájukat, ha egyetértésben maradnak az egyházi vezetőkkel, elsősorban a pápával. Szent Benedek, Szienai Szent Katalin, Loyolai Szent Ignác, Avilai Szent Teréz szavukkal, írásaikkal vagy egyházat megújító munkásságukkal törekedtek megújítani az eltorzult egyházi helyzeteket vagy az egyházi vezetőket, de nemcsak hogy nem szakadtak el az egyház vezetőitől, hanem teljes egységben maradtak velük. Szienai Katalin többször megírta a pápának, hogy nem Jézus akaratát teszi, amikor francia földön lakik, és rábírta őt, hogy térjen vissza Rómába, de eközben is hitt a pápa kegyelmében. Miért? Mert ők – Jézus szavai értelmében – bizonyosak voltak benne, hogy Isten kegyelme az egyház egységében működik. Bizonyosak voltak, hogy ha ők a szeretet egységében maradnak az apostolok utódaival, akkor – még ha le is kell mondaniuk az igaznak vélt emberi véleményükről – Isten diadalra viszi majd az Ő isteni igazságát. Hitték, hogy ahol szeretet van, ahol egység van, ott van Isten (vö. 1Jn 4,16), ott működik Isten Lelke. Magatartásuk hatékonyságát az egyház történelme igazolta.
Említettük már korábban, hogy az egyház történelmében sok méltatlan pápa is volt (pl. a IX-X században vagy a reneszánsz pápák idején) és az egyházi vezetés sokszor nem állt hivatása magaslatán, ezért egy későbbi kor vezetésének erősen kellett jóvátenni az előző pápák vétkeit. A XVIII. és XIX. században éltek a lelki élet vagy apostoli buzgóság terén kiváló pápák, akikről azonban ma tudjuk, hogy egyes teológiai tanítások merev elítélésével hibát követtek el. E korok egyházának fájó jellemzője volt, hogy mindazon irányokat és teológusokat elítélte, akik az egyház korhoz kötött megjelenési formáinak változtatását javasolták. Ehhez hasonlóan a II. Vatikáni Zsinat előtti korban a Vatikán is ítéletekkel sújtotta a kor több kiváló teológusát. De e teológusok nagy többsége teljes egységben maradt a pápával és az egyházi vezetéssel: nem illették kritikával a pápát és nem hirdették világszerte a kor egyházának hibáit, hanem példái lettek az egyház egységébe vetett hitnek.
Ki mondhatja, hogy ő biztosan tudja az igazságot?
A Ferenc pápával szemben kérdéseket feltevő vagy őt kritizáló katolikusok jó része bizonyára az igazat és az egyház javát keresi. De ki mondhatja teljes bizonyossággal, hogy ő az, aki az igazságot biztosan tudja? Kétségtelenül zavarba hozhat többeket, ha papokról, főpapokról is hall, akik kritizálják Ferenc pápát. Nekik különösen el kellene gondolkozniuk – az egyházzal való egység és együtt gondolkozás elve mellett (sentire cum ecclesia) azon is, hogy sokszorta többen vannak, akik vallják, hogy ők megértették a pápa és a szinódus szándékát és mondanivalóit, és teljes szívvel követik azokat. Azt is át kellene gondolniuk, hogy sajnos az újabb korban ismételten felléptek főpapok, akik támadni mertek olyan pápákat, akiket ők ma szent újítóknak tartanak, mint Szent XXIII. János pápát, Szent II. János Pál pápát vagy Szent VI. Pál pápát.
Ha átgondoljuk, bizonyára nyilvánvalóvá válik az ilyen magabiztosságról tanúskodó és sokszor gyűlölködéssel kevert kijelentések hamissága: „Én akkor is az igazság oldalán, vagy a jézusi tanítás oldalán állok, ha akárhány püspök vagy pápa máshogy értelmezi ezt.” Az így nyilatkozók tehát meg vannak győződve, hogy ők jobban tudják, hogy miként kell érteni Jézus szavait, mint „akárhány püspök vagy a pápa”? Jézus Péter utódaira bízta egyházát. Emellett folyton alázatra int, s arra, hogy ne tartsuk magunkat nagyobbnak a másiknál és ne ítélkezzünk. Az Újszövetség újra és újra meghív, hogy maradjon meg köztünk az egyetértés és a kölcsönös szeretet, még akkor is, ha ennek áraként esetleg az igazságtalanságot kellene elviselnünk. (Vö. 1 Kor 6,7; 1,10- 14; Ef 5,21; Fil 2,2-7; Kol 3,14-15; 1 Pt 4,8 stb.) Abban a bizonyosságban tehetjük ezt: hogy az egyházat a Lélek vezeti, és ha szükséges, ő vezeti azt vissza az Igazsághoz; de a Lélek is csak a Jézus által megkívánt egységben tud működni.
A katolikus számára alapvető eligazodási pont, amit egyházunk minden korban alapvető kegyelmi irányelvének vallott: az egység Péter utódával, a pápával. Jézus utolsó tanítása az utolsó vacsorán ez volt: „Legyenek mindnyájan egyek!” (Jn 17,21köv.) A II. Vatikáni Zsinat Egyházról szóló dokumentuma (Lumen Gentium) így határozza meg a katolikusokat (megkülönböztetve őket a protestáns testvérekről): „Az egyház közösségébe azok épülnek be teljesen, akik Krisztus Lelkét hordozva magukban, elfogadják az egyház egész rendjét… és összekapcsolódnak Krisztussal, aki az egyházat a pápán és a püspökökön át kormányozza.” (LG 14) A római pápáról másutt ezt írja: a pápa tisztsége folytán „Krisztus helyettese, és az egész egyház feje – teljes, legfelsőbb és egyetemes hatalma van az egyházon, és ezt mindig, szabadon gyakorolhatja” (LG 22). Az Egyház és püspökei egy főhöz tartoznak, s ez „Krisztus nyájának egységét fejezi ki. Ebben a kollégiumban a püspökök – tiszteletben tartva fejük elsőségét és vezető szerepét… – együttműködnek az egyház javára…” (vö. LG 22)
Az elmúlt hónapokban együtt olvashattuk Tomka Ferenc atya gondoltait Ferenc pápáról, az őt támadó hangokról és az igazságról vele kapcsolatban. Örömmel hirdetjük, hogy megjelent Ferenc atya könyve "Ferenc pápa – próféta vagy eretnek?" címmel, mely nem csak a szerző cikkeit, hanem más vendégszerzők írásit is tartalmazza. A könyv az alábbi honlapon rendelhető meg!
