Ma egy tizenhét éves, kedves, csinos, fekete lányka nagyon megtisztelt. Mesélt nekem az életéről. Betekintést engedett az életébe. Mesélt nekem arról, mikor 14 évesen egy félresikerült döntése kapcsán prostituáltnak állt. Majd ebből nem volt kiút. Megkérdeztem tőle, hogy mi volt a legnehezebb azon időszak alatt, míg futtatták. Azt mondta, hogy a legnehezebbek az éjszakák voltak, mivel naponta 3 órát hagyták aludni, a fennmaradó időben pedig dolgoznia kellett. Megkérdeztem tőle, hogy mit érez, amikor erre az időszakra gondol. Azt mondta, hogy nagyon fáj neki és minden nap gondol rá. Nem igazán tud szabadulni tőle.
Könnyűnek tűnő, rövid mondatokban mesélt, miközben egy arra méltó, gyakorlott és köztiszteletnek örvendő tanító épp prédikált a színpadról. Sokszor alig értettem, annyira halkan mondta, miközben a színpadról isteni csodatettek tanúságtételé hangzott el. Nem beszélgethettünk négyszemközt. Mit gondolnának a jelenlévők, én egy idegen férfi vagyok, ő pedig egy fiatal lány. Aztán a pillanat el is illant, bármennyire is folytatni akartam, nem lehetett, mert a tábor – melyben épp mindketten vagyunk – programja tovább haladt. Még egy pizzára sem hívhatom meg, hogy tovább hallgassam megrendítő történetét, mert most épp egy javítóintézetben él.
Ezer egyre halványabb, kétes bajom között vágyat érzek arra, hogy csak hallgassam, nézzem őt. Ahogy él. Kérdeznék tőle még sok mindent. Fürödnék a jelenlétében. Lopva lesném azt a tiszta, nyers és őszinte valóságot, amiben naivan éli mindennapjait.
Felnézek erre a lányra, mert életben van. Felnézek rá, mert például nem lett öngyilkos. Vagy mert fel akar állni ebből. Mert élni akar annak ellenére, hogy sokkal több sebe lehet, mint nekem, vagy bárkinek a környezetemben. Furcsa kettősség hatol belém, mert ez a lány akarva, akaratlanul tényleg megtisztelt. Ajándékot adott nekem. Épp ott lehettem, ahol ő is és beszélhettem vele. Egy kis, törékeny, számomra ismeretlen teremtéssel, akiben egyszerű élet volt. S közben Isten csodáiról beszélt egy méltó tanító a színpadon.
