Ismered Istent? Hogyan ismerted meg? Honnan tudod, hogy helyesen ismered Őt? Keresztény családból jövök, így valahogy sosem fogott meg igazán az a jézusi kérdés, hogy kinek tartom én Őt. Mindig is evidens volt, hogy a Megváltómnak, Teremtőmnek tartom, a végtelen szeretet forrásának. De mit jelent ez valójában? Sosem gondoltam bele.
Az én Istenem sokszor sokkal inkább hasonlított egy zsarnokhoz, aki fent ül a trónján, és tüzes ostorral próbál a jó úton tartani. Aki haragszik, ha egy ideig nem jelentkezem, és aki örömét leli abban, ahogy a bűneim következményei alatt görnyedek, s közben azt gondolja: tessék, edd meg, amit főztél! Aki azért engedi meg, hogy a fejem után menjek, hogy aztán azt mondhassa: na majd most ebből megtanulod a leckét! Aki direkt nem akadályoz meg, hogy rossz döntést hozzak, hogy majd a fejemre olvashassa: nézd, itt sem kérted ki a véleményem, viseld döntésed következményét!
Milyen jó, hogy az általam kreált „istennek” semmi köze a valódi Istenhez! A fent említett magatartás sokkal inkább egy kegyetlen főnököt ír le, nem pedig egy jóságos, irgalmas Atyát, aki levágatja a hizlalt borjút a hazatérő tékozló fia számára. Akinek nagyobb az öröme egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon (vö. Lk 15). Aki, ha egy ideig nem jelentkezem, örömmel vár, nem szemrehányással. Aki, ha a jóindulatú noszogatás ellenére is rossz döntést hozok, kihozza belőle a számomra legjobb megoldást, anélkül, hogy a szabad akaratom sértené.
A legsötétebb pillanatokban nehezemre esik megtöltenem tartalommal az irgalmas Isten képét. Olykor küzdenem kell saját magammal, hogy észben tudjam tartani: Isten nem kicsinyes, nem bosszúálló, nem kegyetlen, nem türelmetlen, mint olykor én vagyok saját magammal és embertársaimmal szemben. Valahányszor Isten büntetésétől, bosszújától rettegek, a vádló Sátánt hagyom betörni a gondolataimba, aki örömét leli a fölösleges önsanyargatásban (Figyelem! A fölösleges önsanyargatás nem összekeverendő adott esetben a jogos bűntudattal). Ő az, aki sulykolja, hogy nem vagyunk elég jók, nem vagyunk képesek, nem vagyunk érdemesek. Isten nem így gondolkodik rólunk. Mert mit mond az Úr? „De ha ez [hogy az Úr választottai vagyunk] kegyelem alapján történt, akkor nem tettek fejében, különben a kegyelem már nem volna kegyelem.” (Róm 11,6)
Nem azért szeret minket Isten, mert megérdemeljük. Nem azért adja nekünk az örök életet, mert rászolgáltunk. Nem azért váltott meg minket Jézus, mert erre méltók vagyunk. Ingyen kapjuk, kegyelem alapján, nem a tetteink szerint. Mert Isten adni, adni, adni akar nekünk. Fel lehet-e fogni ezt a hatalmas szeretetet? Nem vagyok biztos benne. Ha felfognánk, közel tökéletes keresztények lennénk, hisz képtelenek lennénk megbántani Őt, aki ilyen nagy ajándékot adott nekünk. Gondoljunk egy gyermekre, aki éppen megkapott az édesapjától egy régóta vágyott játékot. A gyermek napokig, talán hetekig figyelmeztetés nélkül megy este fogat mosni, elpakolja a játékait, megírja a leckéjét. Egy idő után azonban a játék többé nem számít már újnak, s a gyerek lelkesedése, hogy édesapja kedvében járjon, alább hagy.
Talán mi is hasonlók vagyunk egy ilyen kisgyermekhez. Időről időre megsejtünk valamit Isten végtelen irgalmából és szeretetéből az önsanyargatás és hamis istenképek, téves elképzelések közepette. Olykor egy-egy prédikáció, tanítás vagy írás szíven talál minket és már-már megpillantjuk Őt a maga valóságában. De igazán ismerni az Atyát csak akkor leszünk képesek, amikor már nem homályosan látunk, hanem színről színre… (vö. 1Kor 13,12)
Addig is kapaszkodj bele az irgalmas Jézus képébe, aki nem ítélte el a házasságtörő asszonyt, aki meggyógyította a beteget, a bénát, a sántát, a vakot, s aki nem azt mondta, Péter, háromszor tagadtál meg, ez megbocsáthatatlan, hisz mondtam, aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom az Atyám előtt (vö. Mt 10, 33), hanem azt mondta, Péter vagy, tehát kőszikla, rád építem az egyházamat (vö. Mt 16, 18).
