A kérdés nagyon összetett és nehéz elkerülni a személyes hangvételt, a saját nézőpontomat. Így hát nem is tudok erről másképp írni, csak a személyes élményeimen keresztül. Körülbelül 4-5 éves lehettem a legkorábbi szentmiseemlékemkor. Erdélyben, Szászrégenben voltunk a nagymamámmal. A Miatyánkon kívül még nem igazán tudtam a liturgia szövegeit, de arra jól emlékszem, hogy lenyűgözött a hatalmas templombelső, a képek és a szobrok.
Fiatal felnőttként is eszembe jut időnként ez az emlékkép. De ami még jobban lenyűgöz, az maga a szentmise. Vasárnaponként mise előtt már ünneplőbe öltöztetem a lelkem, mert különleges helyre megyek. A szentmise számomra egy ünnep. Olyan ünnep, ahol egészen biztos, hogy találkozni fogok Istennel. Vannak kifejezetten kedvenc részek is, mint például a dicsőítés, vagy amikor kezet fogunk egymással és azt mondjuk: „Béke veled!” Az átváltoztatás és az áldozás bemutatása a katarzis, számomra a legszebb rész. Mégis, a szentmise egészét szeretem és az egész jelenti számomra az ünnepet. Egy olyan eseményt, ami voltaképp semmi máshoz nem fogható.
A szentmisével kapcsolatban a személyes élményem meghatározó része az is, hogy az ilyen különleges vasárnapi miséken sokkal meghittebbnek érzem az Istennel való kapcsolatomat és mélyebben megélem a hitemet.
Hogyha valaki még sosem volt misén, de kicsit is érdekli, vagy elmenne egyszer, szerintem bátran vágjon bele. Hallgasson a megérzéseire és menjen el abba a templomba, amelyik legszimpatikusabb számára. Vagy akár nézzen meg egy online szentmisét, amit abból a templomból közvetítenek, amelyikbe készül elmenni - kezdetként ez is nagyszerű lehet! Én szeretnék egyszer visszamenni abba a szászrégeni kicsi templomba, ahol a legkorábbi szentmiseélményemet szereztem.
És hogyan élte meg két nem hívő újságíró azt, hogy elvittük magunkkal egy szentmisére? Sőt, hogy erről még filmet is forgattunk? A CommonPost #Filmklub első évadának záróepizódja erről szól és arról, mit gondolunk a témáról sok év távlatából.
