Amikor 2017-ben Szabolcs meghívására először a rákospalotai „intézetbe” látogattam, bevallom őszintén, nem voltam feszélyezettségtől mentes. A gyermekotthon központi kápolnájában találkoztam először a közeggel, a lányokkal.
Szabolcs éppen egy vetítést készített elő, én hátul ültem le várva, hogy néhány szót szóljak majd a közönségnek korábbi filmünk, a Faces of Love bemutatása kapcsán. Huncut, incselkedő szempárok kísérték végig lazának tűnő alkatom, miközben próbáltam kedves és nyitott maradni az új helyzet előtt. Sosem voltam még börtönben azelőtt. Nem tudtam, mi fog következni, milyen lelki tartást érdemes felvenni egy ilyen szituációban. Nem tudtam eldönteni, rajtam vagy velem nevetnek, mikor egyikük-másikuk illő, vagy illetlen kérdéseire válaszolni próbáltam. Kíváncsi lennék, milyennek láttak engem akkor ők.
Azonban az új helyzet és a közeg túlságosan is érdekes volt számomra, így lámpalázas érzéseim jelentéktelenül mozogtak bennem. Amit én látni és érezni akartam, az az elragadtatásom volt, hogy ebben a lelkileg „Isten háta mögötti” közegben egy ember mégis Istenről beszél. Nem volt egy leányálom. Nem volt idilli, nem volt virágillatú. Nyers volt és kétes. Sok megtört, szürke tekintetet láttam, örömlányokat, drogosokat, kiknek arcán egyszerre ült az édes keserűség és az élni akaró zsiványság. Bár komfortos nem volt a helyzet, pattant máris a fejemben a gondolat, hogy mennyire izgalmas és valódi az, amit látok. Fiatal, börtönviselt lányoknak valaki Isten szeretetéről és befogadásáról mesél. Szabolcs nem volt hős, nem volt karizmatikus, nem volt teátrális vagy extravagáns. Egyszerű volt, de érezni lehetett minden mozzanatán, hogy legbelső meggyőződéséből, hitelesen és a saját maga tiszta őszinteségével próbálja megmutatni ebben a szürreális alkalomban azt a Valakit, akivel itt nem kifejezetten találkoznak a lakók.
Röviddel ezután megkeresetem Szabolcsot és felvetettem neki is ötletemet, miszerint ez a szolgálat, melyben jelenleg dolgozik, izgalmas témája lehetne új dokumentumfilmünknek. Örömmel fogadta felvetésem, és néhány hét múlva már bent voltunk egy hétköznapi látogatásán a javító „A” csoportjában. Dinamikus, hisztérikus, örökké vidám és örökké keserű a valóság, melyben 6-8 lány éveken át összezárva, jóra való nevelését tölti fiatalkorúként.
Mikor Szabolcs belép a csoportba, olyan, mintha Tréfi törp ajándékcsomagját bontanád ki éppen. Minden alkalom kiszámíthatatlan, ami a fogadtatást illeti. Hogy mi lesz az általános közhangulat, csak tippelni lehet. Hogy éppen valaki torkaszakadtából ordít, vagy sír, esetleg cseszteti a másikat, vagy épp mély melankóliában várja a következő percek történéseit, nem lehet tudni. Azt hiszem, ez természetes. Képzeld csak el, ifjúkorod derekán, tizenhat-tizennyolc évesen, az inspirációk, a testi és lelki erőnlét szinte csúcspontján – kis túlzással minden nap a négy fal között. Hogy is mondjam… némileg hagy a lányokban energiát, felgyülemlett feszültséget és szépen dúsított érzelmi többletet ez az állapot. Megértem őket. Megértem legszélsőségesebb viselkedési megnyilvánulásaikat is. De ők most itt vannak a legjobb helyen.
Szabolcs őszinte örömmel köszönti a lányokat, ők pedig rágóért könyörögnek. Kapnak. Gitár elő. Éneklés következik. Szabolcs lapokat oszt, majd a lányok szépen lassan, ki-ki kedve szerint kapcsolódik. Leülnek és beszélgetnek. Ének, imádság. Nem kifejezetten úgy, mint egy hittanórán. De annál élőbben és őszintébben, ha sikerül a csoport aktuális hangulatával összefonni a nagyon is fontos témát, elmélyülést.
Én így találkoztam Szabolcs őszinte missziójával, melyben olyan fiatalok kapnak esélyt a lelki gyógyulásra, akikről talán már a szüleik is lemondtak. Rákospalotán új otthonuk van a lányoknak és persze nem csak Szabolcs jóvoltából, új lehetőségük is van egy egészséges életre. Innen indul filmünk személyes története, melyben közelről ismerheted meg az előttünk álló felemelő utazást.
A film weboldala: ajavito.shoeshine.hu
Meghívó a filmbemutatóra ezen a linken érhető el.
