Azt tudod, hogy ezért az interjúért mindkettőnket szidni fognak. De kezdjük el és beszéljünk őszintén, mint férfi a férfival.
Rendben! (nevet)
Honnan származol, hol nőttél fel?
Egy Fejér megyei, többségében romák által lakott faluból származom, de a születési helyem egy talány, merthogy állami gondoskodásba kerültem, amikor másfél-két hónapos voltam, és az állami gondoskodás ideje alatt össze-vissza írták az okmányaimat.
Mit tudsz a családodról?
Kilenc gyermekes roma családba születtem. Amikor megszülettem, nem sokkal rá édesapám öngyilkos lett, és mi a testvéreimmel állami gondoskodásba kerültünk, majd négyéves koromban átszállítottak bennünket egy nagy mamut-intézetbe. Ebben a gyermekotthonban nevelkedtem húsz éven keresztül.
Milyen volt az intézeti hangulat? Tudod valahogy jellemezni?
Az állami gondozott gyerekekre nagyon jellemző, hogy iszonyatosan szeretetéhesek. Pál Feri mondta azt, hogy nagyon sokszor tévesen azt hiszik az emberek, amikor elmennek egy nevelőotthonba vagy gyermekotthonba, hogy a gyerekekben mennyi szeretet van. Mert ugye bújnak az emberhez, a nyakába akarnak mászni, át akarják ölelni, az ölébe akarnak ülni az embernek. És az emberek ebből azt feltételezik, hogy ezekben a gyermekekben mennyi szeretet van. De a fenéket! Ez szeretetéhség. Bennem is iszonyatosan nagy szeretetéhség volt, nagyon vágytam volna a szeretetre.
Mi volt ott az arány gyerekek és nevelők között?
Egy gyermekfelügyelőre körülbelül harminc gyerek jutott.
Az emberes.
Tehát itt eltűnik a személyesség. Én iszonyatosan vágytam a szeretetre és emlékszem, hogy egy szobában voltam az egyik bátyámmal, és azt vettem észre, hogy volt egy másik roma fiú, akivel nagyon kedves volt a bátyám. Én meg féltékeny voltam arra fiúra. Az volt bennem, hogy: „De hát miért? Én vagyok a te testvéred és mégis ezzel a fiúval kedvesebben bánsz, mint velem.” Próbáltam megérteni ennek az okát, megfejteni, és akkor rájöttem, később összeraktam.
Mikor volt az első szexuális kapcsolatod?
Tíz éves korom körül, hogy elkerültem a lány sorról a fiú sorra. Egy nagyfiú megerőszakolt éjszaka. Nem tudom, hogy ki.
Kiderült később?
Nem, nem derült ki később sem, hogy ki volt ez a nagyobb fiú és később meg további homoszexuális kapcsolatokba keveredtem, amelyek leginkább lelki zsaroláson alapultak. Mármint, hogy ők zsaroltak engem.
A lányokkal milyen volt a viszonyod?
Próbáltam közeledni lányokhoz, de azok a lányok, akik nekem tetszettek ott az intézetben, azoknak én nem kellettem. Észre sem vettek. Azok a lányok meg, akik belém voltak zúgva, nekem nem jöttek be, buták voltak vagy más bajuk volt. Ott sok értelmi fogyatékos is élt. Nem akartam velük járni. Emiatt tehát volt bennem egy nagyfokú sértettség, a férfiasságomat is sértette, hogy egyszerűen nem vettek észre a nők. És akkor tök jól esett, hogy volt egy srác, aki meg észrevett. Értékelt. Tök jó volt hallgatnom azt, hogy dicsér. Miután véget ért így kvázi ez a beszélgetés, akkor én is úgy éreztem akkor, hogy adósa vagyok. Valamit akkor kellene neki mondani, és akkor én is mondtam neki, hogy „te is tetszel nekem”.
Ez tehát tizennégy éves korodban volt?
Nem, ez tizenhat éves koromban volt, mert tizennégy éves koromban, aki zsarolt, az egy másik srác volt.
Az két éven keresztül zajlott mindenféle testi érintkezés nélkül?
Igen, pontosan.
Aha. És mi lett ezzel a zsarolós sráccal?
Hát az volt, hogy utána egyre jobban nőttek bennem a feszültségek, és akkor én írtam egy levelet és mondtam ennek a srácnak, hogy álljon le, mert én nem bírom ezeket. És egyszerűen nem volt megoldás és akkor én próbáltam egy öngyilkosságot elkövetni, vagdostam üvegszilánkkal a csuklómnál az ereket.
Jelentetted a vezetőségnek?
Igen, és akkor az volt, hogy azután ez a srác már elment onnan. Tehát nem maradt ott az intézetben. De szerintem ő maga döntött így.
Mit mondott az intézet vezetősége, amikor ezt jelentetted?
Hát semmit, semmit nem mondtak. Mit mondtak volna…?
Ez téged hogy érintett?
Hát ő… Rosszul. Nagyon jó lett volna akkor elmennem egy pszichológushoz meg minden. De tényleg, ezt így feldolgoztatni.
Neked honnan jött ez a keresztény vonal?
Hát én ott az intézetben jutottam keresztény hitre. Úgy jött az istenkapcsolat és a keresztény hitre jutás, hogy az intézetben jött be hozzánk egy református lelkész és Jézus életéről levetített nekünk egy videót. Azt követően mindenkinek két kérdést tett fel, amit kért, hogy mindenki egyedül önmagában válaszoljon meg. Az egyik kérdés az volt, hogy: „Van-e bárki az életedben, aki teljesen, feltétel nélkül szeret téged, olyannyira, hogy meghalna érted?” a másik meg, hogy: „Van-e bárki az életedben, aki minden titkod, szégyened, gyengeséged, bűnöd ellenére elfogad téged?”. A lelkész, amikor tartotta nekünk a hittanórát, akkor Jézus életéről egy filmet vetített és megállította a képernyőt, éppen Jézus a keresztfán meghalt. Feltekintettem akkor a tévéképernyőre és akkor felfogtam, megértettem, hogy Jézus Krisztus, hogyha ő maga Isten, akkor Isten lévén ő teremtett engem, akkor ő mindent kell, hogy tudjon rólam. Meg hogy egyszerűen azért volt nekem nagyon fontos, hogy ő elfogad engem, mert hogy Isten lévén ő teljesen ismer engem, a bűneim, titkaim ellenére, mert ugye az intézetben senkivel nem tudtam megosztani azt, hogy én homoszexuális vagyok.
De hát akkor tíz éves korodban ez még nem volt biztos…
Köszönöm, ez jogos felvetés. Erről szexuálpszihológussal is beszéltem később. Direkt ezzel a céllal mentem hozzá, hogy most mondja meg nekem, hogy homoszexuális vagyok-e vagy sem.
És mit mondott?
Ő azt mondta nekem, hogy énbennem azért vannak ezek a homoszexuális vágyak, késztetések mert egyrészt nekem nem volt apám, és vágyom az apával való kapcsolatra, vágyom a biztonságra, és én tényleg ugye iszonyatosan félek így az életben és szorongok, illetve állandóan félek, hogy megtámadnak engem az emberek; és ennél fogva ugye vágyom a férfiaktól a biztonságra. A másik meg, hogy az én egyedüli szexuális tapasztalatom fiúkkal volt, ott az intézetben. Soha nem szexeltem nőkkel, lányokkal, tehát emiatt lehettek már gyerekkoromban ezek az érzések, gondolatok…
Térjünk vissza, mi történt, miután 18 éves korod környékén eljött a zsarolód az intézetből?
Rendben. Ott voltam huszonegy éves koromig, és elkezdtem érezni, hogy felerősödik bennem az önvádlás, a bűntudat amiatt, mert láttam, hogy a többségi társadalom hogy viszonyul a meleg emberekhez. A másik meg az, hogy keresztény emberként láttam azt is, hogy a kereszténység mit képvisel ebben a témában. Ebben az időben már elkezdtem dolgozni, mert megcsináltam két OKJ-s szakmát. Emlékszem, hogy azt csináltam reggelente, hajnali öt-hat-hét óra körül, hogy lementem a Velencei-tóra, és hogy ott levetkőztem egy szál alsógatyára, és ott a tó partján üvöltöttem az Istennel. Mert akkor kihaltabb volt így az egész környék. És akkor üvöltöttem az Istennel, hogy miért teremtett engem melegnek. Hogy miért nem ad nekem ebből szabadulást. Mert én tizenhárom éves koromtól elkezdtem imádkozni az Istenhez, hogy vegye el tőlem ezt a bűnt, adjon nekem ebből gyógyulást, szabadulást.
Gondolom ez nem sokat segített.
Nem, és ezután jeleztem a gyámomnak és nevelőtanáromnak, hogy nekem sürgősen pszichológusra lenne szükségem. Azt mondták nekem, hogy „nem kell neked pszichológus, mert nem vagy hülyegyerek”. Érted, meg sem kérdezték tőlem, hogy miért érzem úgy, hogy szükségem lenne rá.
De nem is mondtad nekik?
Nem, hát szégyelltem iszonyatosan ezt a dolgot.
De ez egy református intézmény?
Nem, ez egy állami intézet.
Sima állami, semmi egyházi befolyás?
Pontosan, ez azért nagyon fontos, mert olyan, mint a „barátok közt”, tehát hogy egy zárt közösség. Semmi sem marad titokban, előbb-utóbb kitudódik. És ha beraknak a skatulyába, hogy „te buzi vagy”, akkor onnantól kezdve neked annyi. Lepattintott mindenki, hogy nem kell neked pszichológus, amikor én pszichológus-segítséget kértem - de amiatt, mert láttam, hogy egyre erősödnek bennem az öngyilkossági késztetések, gondolatok. Amikor már nem bírtam tovább, lementem a betegszobába és mondtam a betegszobásoknak, hogy pszichológus-segítséget szeretnék kérni, keressenek nekem egy pszichológust, akkor azt mondták, hogy „nem, mert nem vagy hülyegyerek” – ők is erre hivatkoztak. Mondtam nekik, hogy jó, akkor majd én keresek magamnak pszichológust és majd a zsebpénzemből fizetem. Erre azt mondták, hogy ne, mert a zsebpénzemből nem is tudnám fizetni a pszichológust, és mondták, hogy akkor ők keresnek nekem. Akkor végül ők kerestek nekem egy székesfehérvári pszichológusnőt. Emlékszem, akkor őt is ezzel kerestem meg – többek között - huszonegy éves koromban, hogy segítsen nekem, mert nem tudom eldönteni, hogy most akkor meleg vagyok-e vagy nem. Akkor ő készített velem egy Rorsach-tesztet, és az alapján, a pszichológus azt mondta, hogy egyértelműen nem vagyok meleg. De késő volt, mert két hét múlva felmásztam a villanypóznára és bekerültem a pszichiátriára.
Mi történt a villanypóznán?
Felmentem, és azt akartam, hogy megrázzon az áram, de nem rázott meg. Így bekerültem két hétre a pszichiátriára. Majd onnan kikerülve, 21 éves koromtól 24 éves koromig nem volt szexuális kapcsolatom senkivel. Még ugyanebben az évben el kellett jönnöm az intézetből is, mert elértem a korhatárt. Ezután amerikai misszionárius barátaim bejuttattak Tóalmásra egy Nemzetközi Biblia Iskolába. De ott meg a házirend kimondta, hogy a homoszexuális ember nem lehet sem tanulójuk, sem pedig munkatársuk. Emiatt meg mindig így szorongtam, hogy nehogy kitudódjon. De egyszer csak bátorságot éreztem arra, hogy az igazgatóhelyettesnek elmondjam, hogy ezzel küzdök. Nagyon normális, nagyon megértő volt. Ő titokban is tartotta. Nem is mondta el senkinek. Tök jó fej volt, mert amikor kárhoztattam magam, hogy én bűnös vagyok a homoszexualitás miatt, ő azt mondta, hogy „nyugalom, én meg más bűnökkel küzdök”. Nagyon jó volt nekem megtapasztalni az ő alázatát.
Aztán mi történt?
Eltelt két hónap. Majd az igazgatóhelyettes elfoglalt volt, és egy másik munkatársra bízott engem. Mert ott ilyen mentor rendszer van. Aztán vele is megosztottam pár héttel később. Erre teljesen kibukott a fickó. Jelezte ezt a vezetőség felé, majd elküldött egy keresztény pszichológushoz. Azt mondta, hogy ha nem fogok elmenni terápiába, nem maradhatok ott tovább. Így küldtek egy híres pszichológushoz.
Ő mit mondott?
Telefonon beszéltem a hölggyel, és mondtam neki, hogy szeretnék hozzá járni, mert homoszexuális problémáim vannak. Erre ő azt felelte, hogy ő így telefonba is megmondja nekem, hogy nem vagyok homoszexuális. De én kértem, hogy személyesen is találkozzunk. Így találkoztunk. Mondta, hogy három alkalomnál többre nem lesz szükség. Beszélgettünk személyesen, és újra elmondta, hogy nem vagyok homoszexuális, és hogy azért vannak bennem ezek a vágyak, amit már előbb említettem.
Téged ez hogy érintett?
Nekem ez nagyon jó volt. Ez elkezdte átformálni a gondolataimat. Mert az utcán mindig szorongok, félek, hogy meg fognak verni, meg amiatt is, mert iszonyatosan vágyom a szeretetre. De amikor látok az utcán egy izmosabb férfit, akaratlanul rávetítem és tőle várom, hogy ezeket a vágyakat betöltse és megvédjen. De így ezekben a helyzetekben tudtam azt gondolni, hogy: „Nem vagyok homoszexuális. Csak azért vagyom erre a férfira, mert vágyom a biztonságra. De ez a férfi nem tudja betölteni a te valódi szükségleteidet. A valódi problémára ez nem megoldás.”
Valóban segített ez a terápia, ez a közeg?
Igen, mert én ezalatt a több, mint másfél év alatt nem néztem pornót, nem volt szexuális kapcsolatom senkivel.
Említetted, hogy ezektől a férfiaktól várod, hogy a szeretetéhségedet betöltsék és megadják neked a biztonságot. Próbáltad azt már te töltöd be más szeretett éhségét és te adod meg másnak a biztonság érzését?
Szerintem nem tudnám megadni.
Kicsit pontosítom. Sosem gondoltál arra, hogy megadod valakinek a „biztonság érzést”, nem konkrétan párkapcsolatban, hanem akár egy nőnek, egy gyereknek, egy háziállatnak, bárkinek, aki ezt szeretné tőled?
De, bennem is van ez a vágy, de nem hülyék az emberek. Előbb-utóbb kiderülne, hogy nem vagyok magabiztos, hogy félek. Hogy magam számára sem tudom a biztonságot megteremteni. Magamért sem tudok kiállni, hogy tudnék másért?
Ez miért van? Erre kaptál választ?
Igen. Én sérült ember vagyok, én sérült emberként tekintek magamra. S azt várják tőlem, hogy legyek normális. Egy gyermeknek a felnevelkedési közege a család. Egy harmonikus, kiegyensúlyozott, heteroszexuális család. Nem pedig egy intézet. És azt várják tőlem, hogy legyek normális? Egy jegesmedvének a természetes közege a jeges sarkvidék, nem pedig a sivatag. Ahogy a puputevének a természetes közege a sivatag, nem a sarkvidék. Ugyanígy egy gyerek természetes közege a család.
Hadd legyek egy kicsit gonosz, de ne értsd félre, ezzel nem akarom csökkenteni az átélt szenvedéseid súlyát.
Oké.
Nem könnyebb azt hangoztatni, hogy én sérült vagyok, én beteg vagyok, a gyerekkorom miatt vagyok ilyen, nem tehetek róla? Ezzel legalizálni mindent? Mint azt mondani, hogy oké, ezek a defektusaim, de ezen lehet segíteni, és ezeken változtatni fogok.
Ez egy azért nagyon jó kérdés, mert én is nagyon sokszor azt látom, hogy egy áldozatszerepbe helyezkedem. Így feljogosítva érzem magam arra, hogy a homoszexuális érzéseknek teret engedjek. Ugyanakkor meg ott van, hogy ebben a lázadásban gellert kap az én Istennel való kapcsolatom. Istent emiatt részben felelőssé teszem. Azt gondolom, hogy ebben a helyzetben a felelősségek megosztottak. Nem lehet egyetlen ember nyakába varrni a felelősséget. Itt van a felelőssége az én szüleimnek, az intézetben dolgozóknak, a fiúknak, akik velem kikezdtek, itt van azoknak a keresztény embereknek a felelőssége, akikre én felnéztem és a végén engem ezek kivetettek. Elkönyveltek bűnös homoszexuálisnak. És ezekre én azt tudtam mondani, „hogyha buziként bántok velem, akkor én buzi vagyok.”
Erre akkor ez a megoldás?
Jó kérdés. Nekem az a tapasztalatom, hogy homoszexuális keresztény emberként öt főbb megküzdési stratégia van. Első az, hogy próbálok önmegtartóztató életet élni és próbálok odafigyelni a gondolataimra. Ezt tudom több hónapig csinálni, majd elbukom. A másik az, hogy öngyilkosságot követek el. Többször próbálkoztam ezzel, és a zárójelentésben is ez szerepel, hogy jelenleg az öngyilkossági szándékától eláll, de nem zárható ki, hogy későbbiekben elköveti. Harmadik lehetőség, hogy fejest ugrok az erkölcstelenségbe és az alkalmi kapcsolatokba. A negyedik stratégia tartós párkapcsolat egy azonos nemű emberrel. Az ötödik alternativa pedig az, hogy látszatkapcsolatba menekülünk. Egy kirakatkapcsolat fenntartása, akár még gyerekeik is vannak. Ezek alapján nekem mindig az a kérdésem, hogy Isten ezek közül melyikben gyönyörködik?
Én nem adok választ.
Érted, abban gyönyörködik az Isten, hogy egy életen át szenvedek, vagy abban, hogy hazugságba menekülök? Mert ezek alapján nagyon nehéz elhinni azt, hogy ő egy szerető Isten és ő nekem jót akar.
Neked melyik megküzdési stratégia a szimpatikus?
Ezen sokat gondolkodtam. A pszichológia erre több lehetőséget ad. Az egyik a racionalizálás, amikor megfogalmazom, miért van jogom és okom azt csinálni, amit csinálok. A másik a tagadás. Vagy egy másik a kábítás, tehát hogy drogot, gyógyszert használok, aminek az a célja, hogy minél kevesebb józan pillanatom legyen. Másik megoldás még a földrajzi hely változtatása, olyan esetben, ha földrajzi helyhez kötött a konfliktus. De egy meleg ember életében a konfliktusa nem földrajzi helyhez kötött, hanem önmagán belül van a konfliktus. Elutazhatok, de a problémát viszem magammal, és nem tudok tőle megszabadulni. Csak úgy tud tőle megszabadulni, hogyha kilép ebből a földi testből és megöli magát. Ez nekem is a terveim között szerepel.
Értelek. De ebbe a témába én nem tudok belemenni, mert úgy érzem, provokálni akarsz.
Nem, mert szeretném tisztázni, hogy ennek a találkozásnak nem ez a célja.
Rendben. De fontos, hogy tudd, hogy ha semleges maradok, az azért van, mert nem tudom, mi a megfelelő reakció erre. És nem szeretném, hogy hasonló elutasításnak éld meg a szenvtelenségemet, mint amelyek gyerekkorodban értek, amikor segítséget szerettél volna és szeretetet.
Persze, értem.
Rendben. Hallgatlak!
Többek között azért szeretném megölni magam, mert nem szeretném tovább megszomorítani Istent. És ott van bennem a frusztráltság, hogy nem tudok ettől megszabadulni.
De az öngyilkosság is bűn!
Valóban, az öngyilkosság is bűn. De a Szentírás alapján teljes szívvel hiszem, hogy egy Krisztusban hívő keresztény semmilyen körülmények között nem tudja elveszíteni az üdvösségét.
Szerinted melyik nagyobb bűn? Nyolcvan éves korodig élni szerinted bűnösen, vagy harminc éves korodban öngyilkosnak lenni, hogy ne élj bűnösen?
Mind a kettő bűn. Isten előtt mindkettő bűn. Isten abban sem gyönyörködik, hogy homoszexuális vagyok, és abban sem gyönyörködik, hogy megölöm magam. Akkor melyik utat válasszam?
Én erre nem vagyok hivatott választ adni.
Erre senki nem ad választ. De te miért nem mondasz semmit?
Mert nem vagyok rá hivatott.
Erre senki nem hivatott!
Oké, akkor belemegyek a „játékba”. Azt gondolom, hogy az élet minden körülmények között, még ha bűnös is, nagyobb érték, mint az eldobása. De most menjünk vissza az életutadra!
Jó. Aztán teológiát is tanultam egy protestáns felsőoktatási intézményben. Ez nagyon jó volt. Nagyon sok mindent megtudtam Istenről és a hitről, nagyon jó példákat láttam. De aztán volt egy szexuális kapcsolatom egy sráccal, ezt az intézmény megtudta. Behívattak és leültek beszélgetni velem. Megkérdezték, hogy igaz-e. Én mondtam, hogy igen. Majd elbocsátottak három hónappal az államvizsga előtt.
Látom, kicsit elérzékenyültél, mi jutott eszedbe?
Igen, úgy látszik, még nem tudtam feldolgozni azt, hogy elküldtek. Fájt, főleg, mert láttam, hogy a többi diák sem tökéletes, de ők megkaphatják a diplomájukat.
Értelek. Tartunk egy kis szünetet.
Mi történt utána?
Átjelentkeztem egy világi egyetemre. Véletlenül sem akartam elkövetni azt a hibát, hogy még egy egyházi egyetemre megyek. Mindenféleképpen szerettem volna egy diplomát szerezni. De most az jutott eszembe, hogy ez a rengeteg dolog, amit mondtam, hogy fér bele egy cikkbe?
Azon te ne aggódj. Ez csak azt mutatja, hogy milyen gazdag életed van.
Jó. Most tavasszal államvizsgáztam le. Majd szeretnék kimenni külföldre.
Mit tanulsz?
Társadalomtudományokat tanulok. Szociális munkás leszek.
Miért ezt választottad?
Ez összetett. Gyerekkorom óta rengeteg szenvedő embert láttam magam körül. S mindig éreztem egy elhívást arra, hogy az ő szenvedésüket enyhítsem, hogy képessé tudjam őket tenni a problémáik megoldására.
Mit tudsz adni az embereknek?
Szerintem fontos, hogy az emberek jobban megismerjék önmagukat, és meg tudjam nekik mutatni, hogyan álljanak ki magukért.
Mitől értékes a te életed?
Őszintén? Én nem tartom értékesnek az életemet.
Miért?
Mert nincs párkapcsolatom. Nem tartozom senkihez és bűnös életet élek, és hiába imádkozom az Istenhez, Ő se hallgatja meg imáimat.
Már megint ezzel jössz! Ne várj már a párkapcsolattól semmit! Tudod, milyen sok heteroszexuális magányos, és milyen sok párban élő ember szenved? Tudod, azt látom az elmesélésed alapján, hogy százszor többet elértél, mint bármelyik „normális” háttérből érkező gyerek. Ráadásul van egy borzasztó nagy érzelmi intelligenciád. Ezeket összetéve inkább beszéljünk arról, hogy szerinted mit és hogyan tudsz te adni az embereknek?
A szociális munka etikai kódexe szabályozza azt, hogy a tevékenységemet nem használhatom pártpolitikai célokra vagy térítésre.
Igen, de…
De, de ha jön egy homoszexuális ügyfél, én azt tudom csinálni, hogy együttérzek vele. Passzívan meghallgatom, bábáskodok a gondolatainak a megszületésénél.
Szűkítsük, ha tőled kér segítséget egy keresztény meleg, mit tudsz neki mondani?
Az életem során is ezt látom és a szakma is kimondja, hogy hülyeség a tanácsadás. Mert az emberek egyik fülén bemegy, a másikon meg kijön. Nem fogadják el. Ezért sokkal hasznosabb az ügyfél számára, hogyha te őt meghallgatod és hagyod, hogy ő beszéljen. Hogy ő maga jöjjön rá. Ő maga dolgozzon ki stratégiákat, hogy az adott feszültséget hogyan tudja megoldani.
És te eközben csak hallgatsz?
Igen, ez a non-direktivitás.
És Isten nem ezt csinálja veled?
De, néha érzem, hogy ül mellettem és hallgat. Van, hogy érzem, hogy velem együtt szenved és sír. De azt nem értem, hogy ő miért ad kőkemény iránymutatásokat, amire a lelkészek hivatkoznak, ami miatt mi szenvedhetünk.
Akkor te miért szeretsz egy ilyen Istent, aki összezavar, aki kínoz?
Ez egy jó kérdés. Mert néha tudom szeretni, néha nem.
Ez teljesen normális. Nem árulok el nagy titkot, de a legtöbb keresztény így van ezzel. De mi az előbbi kérdésre a válaszod?
Azért, mert ha elfog engem a félelem a végtől, és az üdvösségtörténetre gondolok, akkor egy hála van a szívemben, hogy nem kell a kárhozatra mennem, mert mindezek ellenére érzem a szeretetét.
