Mit jelent a karrierválság és mi okozza? Megelőzhető vagy előbb-utóbb mindenkit elér? A kiégés az oka? Vagy van olyan hivatás, amibe az ember örökre szerelmes lesz és soha többé nem szeretne mással foglalkozni? Sokrétűbb ez a téma, mint azt először gondoltam.
Elsőként a Gallup cikkét olvastam a témában, amely azért (is) volt érdekes számomra, mert többek között arról ír, hogy: „...Igaz, hogy a lelkes és energikus alkalmazottak jobban érzik magukat munkájukban és munkahelyükön. De az elkötelezettséget nem egy elvont érzés határozza meg. A dolgozók elégedettségének vagy boldogságának mérése, valamint az igényeik kielégítése gyakran nem éri el a munkavállalói elköteleződés mögöttes célját: a jobb üzleti eredményeket.”
Hogyan alakul ki a „munkavállalói elköteleződés?” A hivatás iránti elköteleződés kapcsán mindig a klasszikus tanár-orvos-pap hivatások jutnak eszembe, de ezek mellett olyan gyönyörű hivatások léteznek: restaurátor, pilóta, pék, szabó, végtelen a sor. De mi történik akkor, ha valaki kiég a szakmájában? A kiégés vezet a karrierválsághoz? Dr. Tóth-Mózer Szilviával, pszichológussal, digitális módszertani szakértővel beszélgettem a témában, aki segített a két jelenséget értelmezni és jobban megérteni.
Szilvia azzal kezdte, hogy a karrierválság esetében „...a munkahelyi kultúra is nagyon fontos összetevő, ahogyan az egyéni és generációs beállítódások, illetve az egzisztenciális kényszer - hogy valamiből meg kell élni.” Úgy látja, hogy:
„... a munka az ember életének túlságosan nagy részét teszi ki ahhoz, hogy ezt ne szívesen csinálja, és ha van választása, kötelessége maga felé és a környezete felé is a változtatás. Márpedig sokkal több embernek van választása, mint aki ezt gondolja magáról.
Van, amikor nem menthető a munkahelyen a helyzet, eleve hibás lépés volt belépni pl. egy vendéglátói munkakörbe, de sajnos ez nem látszott, amikor a jelentkező minden vágya az volt, hogy állása legyen.”
A klasszikus tanár és orvos példa esetében sokszor hallom, hogy „hivatástudatból” és „szerelemből” vagy „szenvedélyből” dolgozik, dacára annak, hogy kevéssé vonzó az alacsony jövedelem.
Ezek szerint van két jól elkülöníthető típusa a munkavállalónak? A „pénzkereső” és a „hivatással rendelkező?” A pszichológusi szemszög ezt is segített objektívebben látni: „...nem kell egyiket a másiknál magasabb polcra emelni, hiszen mind a két felfogásban lehet tisztességesen dolgozni. Azonban a vak elköteleződés van, hogy csak ront az egyén helyzetén, és akár a szakma helyzetén. Ugyanakkor a cégek vagy intézmények (pl. közoktatás, egyetem) nem szeretik túlságosan a vándormadarakat (akik nem haboznak váltani). Mire betanulnak, továbbállnak, így nagyon nagy veszteségeket eredményezhetnek. A nagy szerencse az, amikor valaki jó valamiben, ezt meg tudja élni, úgy érzi, jobbá teszi mások életét (egy méteráru boltban is azzá teheti az eladónő!), és megbecsülve érzi magát, mert mások, ügyfelek, főnökök, munkatársak dicsérik, elismerik, a fizetésében is látszik, felcsillan az emberek szeme, ha meghallják, mivel foglalkozik. Az érték, amit szem előtt tartok a munkámban, nagyon fontos. Mit tartok benne értékesnek? Milyen célok vezérelnek? A másik, hogy mennyire passzol hozzám, mennyi alkalmazkodást, lemondást, önfeláldozást igényel tőlem. A „kényelmes állást” (jó fizetés, nyugis időbeosztás, megértő főnökök) még akkor is nehéz otthagyni, ha arra nem tudok választ adni, hogy milyen értékeket látok a munkámban.”
Dr. Tóth-Mózer Szilvia arra is kitért, hogy:
„...napjainkban egyre inkább becsüljük azokat az embereket, akik, ha úgy látják, nincsenek éppen a megfelelő helyen, mernek és tudnak lépni, tanulnak, változtatnak, nem pedig belekeserednek, ezzel mérgezve magukat és környezetüket. Akár 40 évesen is. Akár 50 évesen is. Miért ne?”
Arra is választ kaptam, hogy vajon a kiégés-e az oka a karrierválságnak: „...A közhiedelemmel ellentétben ez nem egy típus, akit jó volna elkerülni, hanem kiégetté bárki válhat nagy nyomás hatására. Éppen amiatt, hogy nagy elvárásai vannak magával szemben, irreálisak is, túlvállalja magát, és nagy lángon ég. Nincsenek technikái önmaga védelmére, a határok, keretek felhúzására, a munkaidő és a magánélet szétválasztására, egyensúlyban tartására, elfárad, súlyosan beszűkül…. Ezért jó, ha valaki szakemberhez fordul, mielőtt gond lesz. A megelőzés ezen a téren nagy szerepet játszhatna, ha mindenkinek lennének ismeretei erről, mik a stádiumok, hol kérjek segítséget, mit változtassak. A coach is nagyszerű lehetőség annak átbeszélésére, hogy mi legyen a karrierünkkel, hogyan tovább.”
