A Netflix készített egy filmet, melyben a homoszexuálisokat átnevelő, keresztény szervezetet mutat be. Az Istennel a vágy (Pray Away) című filmet a tengerentúli LMBTQ-mozgalmak népszerűsítik mint elrettentő példát. Egy névtelenséget kérő pszichológussal beszélgettünk a filmről és arról, mik a lehetőségek és mik a korlátok egy terápiás folyamatban.
Szerinted röviden miről szól a film?
Azt közvetíti, hogy a homoszexualitás tuti veled született. Ha rájössz, hogy az vagy, akkor úgysem tudsz rajta változtatni és minden próbálkozás, ami ennek ellene megy, az csak az öngyilkosság felé sodorhat. Tehát aki meleg, az meleg marad, mindig is tudott róla, maximum tagadta egy ideig, és ezt fogadja el mindenki. Azonban ami szerintem fontos, hogy nem a hit vagy a kereszténység ellen szól, hanem az egyház rigid szabályrendszerét bírálja.
Ha szakember szemmel nézed, akkor mit szólsz hozzá?
Kettős, mert én „középen állok”, ha lehet így mondani. Nagyon nem szeretem azt a keresztény hozzáállást, ami azt mondja, hogy azért, mert bizonyos emberek tudnak változni a homoszexualitásból terápia útján, minden meleg képes erre. Azaz minden melegnek csak a saját döntésén múlik, hogy megváltozik-e. Ha nem változik, akkor majd elkárhozik. Ez egy nagyon kemény, kirekesztő hozzáállás. Ugyanakkor nem is úgy van, ahogy a film mutatja be, hogy a terápia vagy az önmegtartóztatás csak olyan elfojtásokat eredményezhet, amik végül öngyilkossághoz vezetnek.
Van, aki igen, van, aki nem, mitől függ ez? Függ attól, hogy mi a kiváltó ok?
Azt tudjuk, hogy van olyan homoszexualitás, amit trauma okoz (például szexuális bántalmazás). Most már azt is tudjuk, hogy másféle trauma is okozhat olyan ellenállást, félelmet, akár undort a trauma áldozatában, aminek lehet megnyilvánulása a homoszexuális vágy. Sok kutatás közös eleme az, hogy a saját nemhez vagy egyáltalán a közösséghez való kapcsolódás sérülése vagy sikertelensége sok esetben jelen van a homoszexuálisoknál. Ez nem azt jelenti, hogy mindig mindenkinél felfedezhetőek ezek a kiváltó okok, de vannak esetek, ahol ezek megtalálhatóak, és a feldolgozás után spontán változik a nemi orientáció is. Hogy mennyit változik és az mennyire tartós, az egyénenként különböző, nem tudjuk megjósolni és nem is szeretnénk, mert nem ez a cél.
Van most ilyen szexuális irányultságot váltó terápia?
Nem, nincs. A polarizáció nem ott van, hogy bizonyos szakemberek meg akarják változtatni valaki orientációját, mások meg nem. Inkább ott van a választóvonal, hogy vannak, akik a szexuális fluiditást érvényesnek tartják, el tudják képzelni, hogy az orientáció tud változni spontán módon egy terápia során homoból heteroba, és vannak, akik erősebbnek gondolják a veleszületettséget, és ezért minden, a heteroszexualitás felé való mozdulás mögött káros elfojtásokat és a társadalmi normáknak való megfelelést látnak.
Mit gondolsz azokról, akik a filmben beszélnek és azt mondják, hazudtak életüknek ebben a hetero időszakában?
Nem valószínű, hogy ők végig hazudtak, el tudom képzelni, hogy akkor valóban úgy élték meg a vágyaikat, ahogy beszéltek róluk. Inkább az lehetett nehéz, hogy nem beszélhettek a kísértéseikről, a visszaesésekről, és egy idő után ez meghasonlást eredményezhetett. Példaként álltak sok olyan ember előtt, akik az ő történetükből merítettek erőt. Ez nagyon megterhelő lehetett számukra, és még csak nem is olyan reményt mutattak, amiért felelősséget vállalhattak volna. Mert még ha ők akkor valóban heteroszexuálisnak érezték magukat teljes meggyőződéssel, senkinek nem ígérhették, hogy nekik is sikerülni fog. Egyéni utak vannak, amit nagyon komolyan kell venni. Talán túl nagy volt a „hurrá optimizmus” és a lelkesedés a változással kapcsolatban.
Mit gondolsz a filmben bemutatott terápiás módszerről?
Ha tényleg azon estek át, amit a film bemutat, akkor az szörnyű. De ez nem terápia, ennek egy része csak a terápiás módszer, amiről majd később még beszélek. Alapvetően félelemkeltéssel indítottak el valakit egy olyan úton, ami nem az ő saját meggyőződése. Elhangzik, hogy a pokol és az elkárhozás lehetőségét vetítették eléjük. Nagyon káros, ha ez a félelem viszi őket terápiába vagy „megtérésre”, és megbénítja a lelkük, ez felőrlő. A teljes önelfogadás és megengedése mindannak, ami vagyok, nagyon fontos alapja és célja egy terápiás folyamatnak. Ha valakinek önutálattal és önmegvetéssel kell élnie, és folyamatosan el kell utasítania saját magát vagy egy részét, az nagyon káros, valóban. De ma már nincs ilyen terápia, és én nem tudok ilyen közösségről sem. A filmben látott út nem terápia, hanem valamifajta rögeszmés bizonygatás.
A bejátszott terápiás részletben a terapeuta segít kihangosítani a nehéz érzéseket, majd kapcsolati kontextusba helyezi, amiben biztosítja a klienst az elfogadásáról, és ezt is tudatosítja. Ez valóban megtörténik egy terápiás ülésen, nincs benne semmi szörnyű. Nekem kellemetlen és túl intim egy filmben látni ezt a jelenetet, ahogy egy kliens ennyire kiszolgáltatott. Mély munka folyik valódi érzésekkel, a sírás ezt mutatja, de a terápiás folyamatról semmit nem tudunk meg, mert összesen csak ezt a kis részt látjuk. Azt sejtem, hogy a terapeuta éppen a kliens önutálatával, önmegvetésével, szégyenével dolgozik, miközben kihangosítja a kettejük kapcsolatában jelen levő elfogadottságot. A személyközpontú terápiákban úgy gondoljuk, a gyógyulás a kapcsolatban történik, ahol átíródhatnak régi, szégyenteljes tapasztalatok, az elutasítottság érzése. Tehát abból, hogy „úgy, ahogy vagyok, rossz vagyok” (=szégyen), el tud mozdulni afelé, hogy „vannak elakadásaim, nem mindenben mindig úgy cselekszem, ahogy szeretnék, de szerethető vagyok”. Ezt a megélést segítheti a terapeuta visszajelzése az elfogadottságról.
Vannak összemosások a filmben?
Vannak, persze. Először is összemossák, hogy mi ez az egész irányzat. A „reintegratív terápiának” (ez a Nicolosihoz tartozó terápiás irányzat, maga Nicolosi is feltűnik a filmben, ő terapeuta a bejátszott terápiás részletben) semmi köze a filmben látott konverziós terápiához. Akik napjainkban szakemberként azt gondolják, hogy van olyan homoszexualitás, ami meg tud változni, azok nem gondolják azt, hogy átnevelhető bárki, és azt sem, hogy ez minden esetben működik. Azt is összemossák, hogy ha van változás, akkor az mennyi ideig tart. Egy traumánál is van olyan, hogy feldolgozza az ember a traumát, de életének bizonyos szakaszában újra előjöhet, vagy bizonyos szinten jelen van, de uralható, és olyan is van, hogy jelen van, és komoly nehézséget okoz az életben. Ezt csak azért mondom, hogy kihangsúlyozzam: semmilyen terápiás folyamat nem ígéri a problémanélküliséget, és nem tudjuk, ki, meddig fog eljutni, nem vagyunk jósok. A film azt mossa össze, hogy olyanokat mutat be, akik most teljesen elzárkóznak életük ezen szakaszától, olyanok pedig nem szólalnak meg, akiknek más tapasztalataik vannak.
A keresztényeknek fontos lenne megérteni, hogy igenis vannak melegek, élnek párkapcsolatokban, mert mindannyiunknak elemi vágya a kapcsolódás. Ebben sérülünk és ebben gyógyulunk. De ugyanúgy, ahogy a heteroszexuálisoknál sem jó minden párkapcsolat, úgy a melegeknél sem (köztük magasabb az aránya a rövid távon működő, nagyon nehéz kapcsolatoknak, mert a kapcsolati sérülések is nagyobb arányban vannak jelen.) Egy leszbikus kliensem mesélte, aki több éve együtt van a barátnőjével, és komolyan dolgozik az önismeretén és a kapcsolatukon, hogy az ő köreikben fehér holló, hogy ilyen komoly és felelősségteljes legyen egy kapcsolat, mint az övék. Irigylik őket.
Azt értettem meg a Bibliából, hogy Isten ott van jelen az életünkben, ahol éppen mi tartunk, nem a „jó” és nem a „rossz” útjainkon, hanem az éppen aktuálison. Úgy gondolom, nekünk is ez a feladatunk, hogy egymás mellett legyünk, nem az ítélkezés vagy a jóslásokba bocsátkozás. Magánemberként vagy szakemberként legyünk empátiával egymás mellett és tanúsítsunk tiszteletet a másik ember életútja és döntései felé.
Az egyház ebben tud segíteni?
Igen. Sok keresztény homoszexuális van, akik vágynának a templomi közösségre, Isten és az emberek elfogadására. Vágynak a templom és a közösség támogatására. Azért is, mert sokszor komoly elutasításokat éltek meg, kirekesztettséget a közösségből (nem feltétlen a homoszexualitásuk miatt), és éppen ez az a seb, az elutasítottság, aminek gyógyulnia kell. Ahogy a terápiában a terapeuta meg tudja adni a szeretettség, elfogadottság megélését, úgy a gyülekezet, a barátok is tudnak ebben gyógyító tapasztalatot jelenteni. Nekem nagyon nehéz látni, mikor eljön valaki hozzám, nagyon értékes és aktív tagja a közösségnek, de nem tudják róla, hogy homoszexuális. Amikor kiderül, akkor elveszíti a legtöbb addigi kapcsolatát, nem tudja tovább csinálni azokat a szolgálatokat, amikben jó volt. Vannak és lesznek homoszexuális hívők, akiknek ugyanolyan nagy szüksége van a kegyelemre, Isten szeretetének megélésére, mint bármelyikünknek. Ezzel a kérdéssel az egyháznak kell valamit kezdeni, mert jelen van, és jelen lesz. Még akkor is, ha valaki csak ideiglenesen él homoszexuális identitásban.
Tudom, hogy nem könnyű ebben megtalálni a határokat a gyülekezetekben és én se tudom, csak érzem a fájdalmát. A mostani gender lobbi nem teszi egyszerűbbé a gyülekezetek, plébániák állásfoglalását ebben a kérdésben. Kicsit olyan, mint a Mátyás király mesében: legyen is ruha rajta, ne is, vigyen is ajándékot, ne is… nehéz úgy emberek mellé állni, hogy közben a lobbi túlkapásait ne támogassák.
Akkor a megoldás a türelem?
Szerintem az lenne a kulcs, hogy legyen az is elfogadott és lehessen arról is beszélni, hogy van olyan, aki megváltozott és heteroszexuálisként él. Ők jelenleg a legkisebb szexuális kisebbség. Ha úgy gondoljuk, hogy el kell fogadni mindent és mindenkit, akkor nekik is jár a tisztelet és az elfogadás. Én azt látom, hogy életutak vannak, amikben vannak állomások. Ezek néha nagyon meglepőek a magunk számára is - mikor valami olyan dolgot csinálunk, amit sose gondoltunk volna... A szexuális orientáció kérdésében azt tartom fontosnak, hogy a fluiditást elfogadjuk, és a kamaszok például attól, hogy vannak gondolataik, vágyaik vagy esetleg tapasztalatuk is homoszexuális kapcsolatból, ne gondolják úgy, hogy most már mindig homoszexuálisok lesznek. Az lenne fontos, hogy megértsék a saját életük, mit, miért csinálnak, mit várnak tőle, mit ad és mit nem: ez hitelességet, határozottságot és meggyőződést eredményez.
Olyan, mintha nem is arról szólna a film, amiről szerették volna. Nekem ez a film a végére arról szólt, hogy ha van egy változás az életünkben, legyen az bármi, akkor, ha annak nem adunk időt, hogy kiforrjon, megszilárduljon, akkor összeomlik.
Mire gondolsz pontosan?
Röviden: ha öt éven keresztül minden héten el kell mondanod, hogy boldog házasságban élsz, akkor garantáltan nem fogsz boldog házasságban élni.
Így van. (Nevet!) Ez pont olyan, mint a tanúságtételek többsége, ami mind a múltban játszódik és arról szól, hogy régen rossz volt, de most jó. Mintha lenne egy konstans állapot, amit el lehet érni, és utána már úgy maradok. Hiányzik belőle a jelen állapot és a sebezhetőség. Ezt említettem is a beszélgetés elején, hogy nagyon nehéz lehetett a szereplőknek mindig stabilnak mutatni magukat. Az „úton vagyunk” narratíva ritkán hangzik el, ez túl bizonytalan, és kicsit olyan, mintha nem lennénk elég elkötelezettek, hogy tartsuk a választott irányt. Pedig én úgy gondolom, nagyobb erő van a sebezhetőségünk válallásában, mint olyan dolgok hangoztatásában, amitől mi is halálra rémülünk. Ahol most tartok, arról tudok hitelesen beszélni és ez elég is.
Akkor a gyógyulásnak vannak korlátai?
Igen, ez tény, hogy a gyógyulásnak vannak korlátai. Szeretnénk azt hinni, hogy nincsenek, de el kell fogadni, hogy emberek olyan traumákkal élnek, melyeket nem lehet maradéktalanul feldolgozni. Vannak utóhangok, amik nagyon nehezek vagy akár folyamatos küzdelmet okoznak. Tiszteletben kell tartani azt, ameddig valaki el tudott jutni a saját útján. És most mindenféle sebzettségre gondolok. Kívülről könnyű ítéletet mondani, de egyikünk se ismeri a másik ember belső küzdelmeit. Hogy jövök én ahhoz, hogy véleményt alkossak, vajon feldolgozható-e egy fájdalom vagy nem, legyőzhető-e egy szenvedély vagy nem.
Aki homoszexuálisból hetero lett, az azt jelenti, hogy hetero lett, vagy azt jelenti, hogy biszex?
Többféle verzió van, ez is egyénfüggő.
Van olyan, hogy valaki megkeres azzal, hogy ő homo, és kiderül, hogy nem?
Vannak olyan lelki alkatú emberek, akik nagyon tudnak félni a „mi lesz, ha....” lehetőségektől. Ezek olyan félelmek, amik meg sem történtek, de olyan ijesztőek, hogy még a gondolatára is nagyon bepánikolnak. Van olyan, hogy bejön valaki ezzel a félelemmel, hogy mi van, ha ő leszbikus, de keresztényként hívő. Igazából nincsenek késztetései, nincsenek vágyai, sose akar és nem is akart soha más nővel lenni, de teljesen rágörcsöl erre a témára. Azért, mert nagyon ijesztő számára, ha esetleg ez elkövetkezik.
Ez olyan, mint a kihúztam-e vasalót, mikor eljöttem otthonról.
Igen, ez ugyanez. Ezeknél az embereknél ezt az erős szorongást kell kezelni, nem a homoszexualitást. Mert neki a tartalom változik csak, a forma marad. Ki szokott derülni, hogy egyébként mindig volt valami szorongása, ami ugyanígy jelent meg, például nagyon klasszikus a testi tünetek eltúlzása, vagy betegségektől való félelem. A keresztények között ez a „mi van, ha homo vagyok” szorongás gyakori, mert ez most aktuális. Ha elmennek egy olyan pszichológushoz, aki felületesebb (úgynevezett „affirmatív szemléletű”) és azt tanácsolja, hogy fogadja el magát, élje meg az ezek szerint elfojtott homoszexualitását, akkor nem oldja meg a valós problémáját, mivel nincs mögötte valós tartalom, nem ez a téma, hanem a szorongás, a „mi lesz, ha”.
Amióta nyáron felkapták ezt a témát, nőtt a hozzád ezzel a kérdéssel fordulók száma?
Abszolút. Nálam abszolút.
Ismersz olyan személyt, aki megváltozott és valóban heteroszexuális maradt?
Igen, van olyan heteroszexuálisként élő volt homoszexuális, aki házasságban, családapaként, anyaként él, nem egy. Ők valamilyen önismereti folyamatban megértették mélyebb szinten vágyaik működését, felismertek traumákat, amiket fel tudtak dolgozni. Késztetéseik vannak néha, mikor nehezebb nekik érzelmileg valami, de tudnak más módon megnyugvást találni, nem kell kiélniük az ilyenkor megjelenő homoszexuális késztetéseiket. És vannak olyan magukat ex-melegnek mondók, akik szintén tudatosan, elkötelezetten dolgoznak a saját önismeretükön, heteroszexuális identitásban élnek, és nagyon bántó nekik, amikor a küzdelmeiket hazugságnak bélyegzik. Ők nem rögeszmésen hajtogatnak valamit, hanem komoly önismereti munka árán tartanak ott, hogy megerősödött a személyiségük, és vállalni tudnak számukra fontos értékeket. Köztük van olyan is, aki akár egy nemváltó műtét után visszaműttette magát, és így tud most már nőként/férfiként élni.
Van más példád is ilyen útra esetleg?
Volt, aki úgy jött, hogy negyven évig nem élte meg a leszbikus vágyait, mert ő keresztény. Azért is érdekes, mert ő külföldön élt, olyan országban, ahol társadalmilag „beleférne” ez az út. Tényleg nagyon erős késztetései voltak, de uralkodott rajtuk, vállalta ezt az utat, hetero kapcsolata sem volt. Gyakorlatilag cölibátus. Elkezdett járni terápiára azzal a céllal, hogy megértse mélyebben magát, mert érezte, hogy ha ilyen mértékű elfojtással él, akkor valami komoly testi betegsége lesz. A terápia folyamatában (az elfogadottság tapasztalatával) meg tudta engedni magának, hogy megéljen egy leszbikus kapcsolatot egy másik hívővel, mert ez volt hiteles számára ennyi év tagadás, küzdelem után, és nagyon fontos volt, hogy végre kapcsolódjon valakihez, szörnyű nehéz lehetett neki ez a magány. Egy idő után rájöttek a barátnőjével, hogy ők a kapcsolatban gyerekszerepben vannak, és hogy ez nem egy párkapcsolat. A szexuális kapcsolatuk ez után a felismerés után gyakorlatilag megszűnt, de a kapcsolat megmaradt, és megölelik, segítik egymást azóta is.
Egy másik kliensnél kiderült, hogy a férfi rokona verte, terrorizálta és a férfiakhoz való kapcsolódása abszolút félelemmel teli volt, az anyukájához nem tudott érzelmileg kapcsolódni, és gyakran neki kellett felnőttnek lennie a szülei mellett. Ahogy dolgozta fel ezeket a traumákat, kezdtek férfi barátai lenni, teljesen spontán, mert eddig ilyenek sem voltak, hiszen félt az ellenkező nemtől. Sőt, elkezdtek neki udvarolni. Sosem történt ilyen előtte. De hangsúlyozom, a cél nála sem az volt, hogy a homoszexualitásból „kigyógyítsuk”, hanem hogy kezeljük a traumáit. Nagyon őszintén jár ezen az úton, lépésről lépésre, nagyon mélyen kapcsolódik Istenhez, nagy erőforrása van ebből. A gyógyulás azért történhetett meg, mert már nem gyűlöli magát és nem akarja egy részét megöldökölni.
Mondjunk valami pozitívumot is a filmről, mert nagyon egyoldalú lesz akkor ez is.
Az első, hogy nem hitellenes. Azt nem mondja, hogy attól, hogy meleg vagy, nem lehetsz hívő. A filmben bemutatott egyik leszbikus pár számára kifejezetten fontos a hitük, gyakorolják is. Ez szép dolog szerintem, hogy ebben nem sematizál. A másik pedig, ami a film javára írható, az a biszex családanya története. Nem mondja, hogy ő nem leszbikus, de úgy döntött, hogy benne marad a hetero kapcsolatában. Ez szerintem nagyon fontos, hogy ő tudott dönteni. Ugyanolyan állapot ez, mint egy megcsalás lehetősége. Nyilván vannak kísértései, de úgy dönt, hogy ő benne marad abban a kapcsolatban és nem megerőszakoltan, hanem tudatosan, a családjáért, a gyerekeiért. Ez a fajta önmegtartóztatás minden hosszútávú kapcsolatban benne van.
Nem aggódsz, hogy sokan megnézik ezt a filmet, és lehet, hogy segítségre lenne szükségük homoszexuálisként, de nem mernek elmenni terápiára? Vagy csak legyintenek az egyéb nehézségeikre, ami nem a homoszexualitás, és próbálják csak azzal megoldani, hogy megélik?
Nagyon hiszek abban, és ezt is látom az embereken, hogy szeretnének gyógyulni, szeretnének jobbak lenni, ez a vágy ösztönösen bennünk van. De nem feltétlen abban az ütemben és azon a módon, ahogy kívülről megmondják. Bízni kell ebben a belső késztetésben, én azt gondolom, ez a teremtettségünkből fakad. Szóval én ebben hiszek. Hogy ez a vágy mélyebben van, mint bármilyen külső hatás. És amikor ezt a vágyat érzi az ember, akkor megtalálja azt, aki tud neki segíteni. Ebben is hiszek.
Ha érdekel más szemszögből is a téma, javasoljuk Szabados Ádám, teológus, lelkész írását a divinity.hu-n.
