Most van 2 hete, hogy haza jöttem egy nem éppen hétköznapi táborból.
Sérült, (down-kóros; autista, hiperaktív, stb..) 16-18 éves "gyerekekkel" (számunkra gyerekek, habár egy korosztályba tartozunk) táboroztunk. Ezek a gyerekek apró, de hatalmas csodái a világnak. Annyi szeretet van bennük, és olyan elképesztő nyíltsággal mutatják ki, ami egy ehhez nem hozzászokott, egészséges ember számára egészen biztosan megdöbbentő.
Az "én lányom", Móni, első találkozásunkkor szó nélkül szorosan, hosszan megölelt. Nem kérdezte, ki vagyok, hány éves, mit akarok. A táborban természetesen nagyon fáradtak voltunk, de ez az önként és dalolva kategória. Annyira sok élmény marad meg, annyi apró csoda, hogy el sem lehet mondani eléggé.
Ahányszor visszatekintek, hangosan kezd verni a szívem. A ház előtt állok a kapuban. Elindulok a belső udvar felé, a ház mellett megcsap a kiteregetett ruhákból áradó undorító átható pisi-kaki szag. Gusztustalan, de szereted, mert hozzá tartozik az egészhez. Az udvarban homokoznak, hintáznak. Pár gyerkőc énekel. Első ránézésre ennyi. Aztán leesik az állad, mikor misén meghallod a csörgőkből, hogy 1-2 gyereknek jobb a ritmusérzéke, mint a gitárosoknak. Rájössz, hogy a gondozottad jobban bánik a labdával, min te, hogy ő is rád tud ripakodni, ha valami nem tetszik neki, vagy, hogy egy fogyatékos gyermek is lehet szerelmes?! Rádöbbensz, hogy mikor sírva fakadsz ezen az egész borzalmas csodán, nem te vagy az, aki két lábbal áll a Földön, hanem Ő. Ő mondja, hogy ne sírj, nincs baj. Megölel, megpuszil, megfogja a kezedet, és kivisz a többiekhez játszani. Biztos, hogy mi vagyunk a normálisak? Nem csak egy kicsavart világban élünk, ahol minden az ellenkezője? A tábor végén Móni anyukája megköszönte, hogy vigyáztam a lányára.:) Nevetséges... Ő köszönte meg nekem.
Utólag felmerül bennem a kérdés, hogy mit is köszönt meg voltaképpen? Azt, hogy napjában egy tündér ötvenszer közölte velem, hogy én vagyok a szíve csücske? Azt, hogy több puszit, ölelést, törődést, kimutatott szeretetet kaptam egy hét alatt, mint az elmúlt 5 évben összesen? Nem azt mondom ezzel, hogy itthon nincs meg ugyanez, de valahogy más. Ott olyan volt, mintha ez lenne az élet kizárólagos célja, hogy a másiknak a tudtára adjuk, hogy szeretjük.
Ha tényleg ez volt a cél, akkor a feladatot sikeresen végrehajtották. :) Vége lett, mielőtt elkezdődhetett volna. Jövőre viszont ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Már csak 50 hét, és kezdődik Söréd :D Visszaszámlálás indul!
