VI. Pál pápa szerint inkább tanúkra van szükség, mint tanítókra. Lássunk most egy tanút!
Boldog Batthyány Strattmann Lászlót, akinek az élete sokaknak megdöbbentő, de tanulságos lehet.
Kalandos gyerekkora volt, szülei elváltak, apja evangélikus hitre tért, hogy újra megházasodhasson. Édesanyja rövidesen megbetegedett és meghalt. A jezsuitákhoz járt iskolába, ahol csínytevő kört alapított, érettségi előtt ki is rúgták az iskolából, így magántanulóként végzett. Fiatalkori szerelmétől - akivel végül nem kötöttek házasságot - gyermeke született, akiről élete végéig gondoskodott.
Sok egyetemi szakon próbálkozott, mert édesapja nem akarja engedni, hogy gyerekkori álmának megfelelően orvosnak menjen, de végül itt kötött ki. Egyetem alatt nősül meg, feleségétől tizenöt gyermeke született, ebből tizenegy maradt életben.
Orvosként eleinte a környékbeli parasztokat kezelte, később kórházat alapított a szegényeknek, ahol még a dolgozók bérét is ő fizette. Nemesi címét sosem használta, pedig hercegi címet örökölt, azt szerette, ha doktor úrnak szólítják. Betegeiben Istent látta, lelki írásokat adott nekik búcsúzóul. Vallotta, hogy Isten az, aki gyógyít, csak az ő munkája által.
Gyermekeit türelemmel, szeretettel nevelte, munka után is játszott velük. Tevékeny szeretetre oktatta őket, például vasárnap cukorkákat öntöttek a betegeknek, vagy karácsonykor ajándékokat vittek a falusi gyerekeknek, akik egyébként nyaranta náluk játszhattak a kastély kertjében. Naponta jártak misére, ministráltak kisgyerekkoruk óta. A nehézségek tűrésére apró önmegtartóztatásokkal szoktatta őket.
Feleségével harmonikus kapcsolatban élt, aki szintén segített a kórházban, sőt, otthon is gyakran beállt dolgozni a cselédek mellé. Igyekeztek szerényen élni. Noha hercegi család voltak, gyerekeik egymás ruháit örökölték.
Végül rákban halt meg családja körében. Békével fogadta, amikor az orvosok közölték, hogy nincs remény a gyógyulására.
