„Válaszd az életet, válaszd a munkát, válaszd a karriert, válaszd a rohadt nagy tévét, válaszd a mosógépeket, kocsikat, CD-lejátszókat és elemes konzervnyitókat…” A filmtörténelem egyik legismertebb nyitójelenete, a Monológ, amit szinte fejből tudok. Trainspotting. A film, ami, amikor nem is olyan sok évvel ezelőtt már kvázi-felnőtt fejjel először megnéztem, annyi érzelmen rángatott végig, hogy napokra beleszédültem.
Mark Renton (a főszereplő) és a barátai, heroin, AIDS, mélységes fájdalom, félelem, keserűség – és a sok-sok szennyen mégis átcsillanó remény. Belémégett mindez, és az utórezgése máig megborzongat, ha csak meghallom a Perfect Day-t. Óriási hatást tett rám a film, de csak nemrég, ahogy újranéztem, értettem meg igazán, miért szól ilyen mélyen hozzám, rólam, és hogy milyen igaza van Rentonnak.
Mark Renton a heroint választja ahelyett az élet helyett, amit olyan végtelen cinizmussal, keserűséggel, csalódottsággal ír le – és én megértem őt. Igen, tényleg azt gondolom, hogy igaza van, hogy nem választja ezt az életet. Én sem választanám. Ha tényleg csak ennyi az egész; agypusztító kvízjátékok, ócska szemét ételek, és a végén a rothadás, mi értelme van? Nem, ne válaszd az életet! Ne válaszd, mert ég bennünk a lust for life, vágyunk az életre, az igazira, és nem tud kielégíteni az elemes konzervnyitó és a kvízjátékok, sem Rentont, sem téged, sem engem. Ne válaszd azt, amit az emberiség életnek nevez. Mark Renton jól döntött, amikor elutasította ezt az utat, csak azt nem tudta, hogy a kábítószer helyett választhatta volna az életet is, az igazit. Mert ezt a szlogent nem a Trainspotting alkotta meg, hanem a Teremtő Isten, évezredekkel ezelőtt, a legcsodálatosabb lehetőséget, a Vele való élet szövetségét kínálva.
„Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, mert elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” (5Móz. 30:19)
Amikor először láttam a filmet, szinte megrémisztett, milyen mélyen egyetértek, együttérzek ezekkel a sérült, társadalom szélére szorult, heroinista srácokkal, de most már jobban értem, miért van ez így. Kimondták azt, amit azt hiszem, mindannyian tudunk, akkor is, ha magunknak sem valljuk be. Tudjuk, hogy ennek, amit a mindennapokban életnek hívunk, nincs értelme. Testileg kielégít talán, örülünk az alacsony koleszterinszintnek és a rohadt nagy tévének – de a lelkünk igazi vágyát nem tudja mindez betölteni.
A Trainspotting tragédiája az egész emberiségé. Elfordulhatunk ettől az élettől, hiszen ég bennünk a kielégítetlen vágy a több után, de ha nem Őhozzá megyünk, aki maga az Élet (Jn.14:6), csak a testi-lelki pusztulás marad. Renton megértett valamit, meghallotta a lelke szomjúságát, kimondta, amit mi sokszor tagadunk, és döntött is. Példa lehet előttünk, bár nem jó úton indult el – nem tudta, hogy van másik is. De mi tudjuk. Nem a heroin, hanem Krisztus szerető karja vár minket, ahol az élet vizét kaphatjuk, és lelkünk is megelégülhet. Választhatjuk az Életet. Az igazit.
