Csendes a lakás, pont (véletlenül egyszerre) délutáni szundijukat töltik a gyerekek. Gondolkodóba esem, hogy vajon melyik regeneráló elfoglaltságot válasszam: pótoljam az éjjeli alvásmennyiség hiányzó darabját? Esetleg hullafáradtan imádkozzak, és közben elmondjak egy fohászt, hogy el ne aludjak? Folytassam a könyvem olvasását? Vagy meghallgassam a következő epizódot Béri László Renátó, kármelita szerzetes remekre szabott Kontemplatívok podcast sorozatából, amely a szemlélődő életmódról szól? Nehéz választanom ezúttal...
Azért nehéz, mert mindegyik elfoglaltság újra „rághatóvá” tesz – Vekerdy szófordulatával élve – a családom számára. A lányaim megszületése elhozta nekem a nagyobb igényt a csendre, a szemlélődésre, a lelassulásra. Nem is értem, miért...
Az én fejemben azonban élesen élt egy kép arról, hogy milyennek kellene lennie a nagybetűs szemlélődő életmódnak, amely így nézett ki:
A természettel egyszerre ébredve, egyszerre rezdülve, Isten jelenlétébe helyezkedve ülök egy imazsámolyon és csak vagyok. Jelen vagyok azzal, aki Van. A lelassult élet minden percében észreveszem a Teremtőt. Vele virrasztok, vele lélegzem, vele élek tökéletes szimbiózisban, miközben harmonikusan élem meg az imádkozzál és dolgozzál életmódot. Túl idealisztikus, nem?
Nos, a természettel együtt ébredés, meg a virrasztás az eddig meg is volna (igaz, nem önszántamból), de általában roppant hamar rájön az ember, hogy családanyaként se nem karthauzi szerzetes, se nem bővelkedik random csendes órákban a nap nagyon nagy százalékában, hogy ilyen módon merüljön el az imában, szemlélődjön és merítsen az Isten jelenlétéből. Ez csak a szerzetesek privilégiuma lenne hát? Kizárt dolog, hogy egy hétköznapi anyuka, apuka vagy irodista, vagy tanár, vagy orvos, vagy munkás ember ne ihasson abból a forrásból, amelyet Isten a szemlélődés által ajándékozna a lelkünknek. Kizárt.
Na, és akkor itt kúszik be Renátó atya zsenijó podcast sorozata erről az életmódról (ami egyébként szerintem hiánypótlóra sikeredett), ugyanis nagyjából azzal a felütéssel indítja a mondandóját, hogy ne higgyük már el, hogy CSAK akkor lehet valaki kontemplatív ember, ha szerzetesi életre adja a fejét!
Wow, máris összetört az túlidealizált képem erről az életmódról, ám ezután sokkal gazdagabban épült újra.
Mert „civilként” is rálelhetünk a nagybetűs jelenre és éppúgy válhatunk szemlélődővé a szürke hétköznapok színes forgatagában, mint egy karthauzi; hiszen nem csak és kizárólag szerzetesként lelhetünk rá a Jelenre.
Apró lépésekben ad számunkra iránymutatást Renátó atya, sőt, ha úgy tetszik, elkísér bennünket „a küszöbig”, hogy teljesen elmerülhessünk a Jelenlétben. Kiemeli, hogy a szemlélődés nem csupán a kereszténységhez tartozó téma, hanem – most figyelj – szerves alapját képezi az emberségünknek. Hozzánk tartozik, elemi részünk.
A gondolatébresztőknek többek között kiemelt célja az is, hogy eljuttasson bennünket a misztérium megtapasztalásához. „Ahol csak szimbólumaink és egy-egy szavunk fejezi ki leginkább ezt a valóságot.”
Noha utazni még sehova nem lehet a lezárások miatt, de Lackfi János, számomra ideillő soraival hívok meg mindenkit arra a nagy kalandra és utazásra, amelyet a Kontemplatívok podcast sorozat kínál mindannyiunk számára:
„Magán pokol helyett sűrített paradicsomban éljünk – tart még a karantén.”
A Kontemplatívok podcast elérhető Spotifyon és a Kármelita Rend YouTube-csatornáján.
