Szeretjük azt gondolni magunkról (én legalábbis), hogy nyitottak, előítélet-mentesek, nem személyválogatóak vagyunk, hogy igazán keresztény szóval éljek. Ez nagyon szép lenne, az igazság viszont az, hogy az ingerfeldolgozó kognitív kapacitásunk túlságosan korlátozott és lusta ahhoz, hogy minden egyes embert személyesen megismerjen és megítéljen, ezért inkább kész formákba gyömöszöli őket. Ismeretlenül is képet alkotunk az emberekről, mert szükségünk van arra, hogy elhelyezzük őket valahova. A sztereotipizálás része az életünknek; kerítés, ami beláthatóvá és kezelhetővé teszi a világot. Megkerülhetetlen, de éppen ezért szükséges időnként átverekedni magunkat rajta, és rácsodálkozni, mennyi mindent takart el addig előlünk.
Erről (is) szól a Szerzetesnek álltam. Két, egymástól nagyon különböző világ között töri át a falat, és minden várakozásunkat és elképzelésünket felülmúlja a létrejövő kölcsönhatás. Hiába próbálnám tagadni, betonba öntve élt bennem egy kép a szerzetesekről, és akárhogy forgattam a kirakóst, ebbe nem illettek bele az újpesti srácok – és ezzel biztosan nem vagyok egyedül. Talán mondanom sem kell, a film pofára ejt. Kalandra hív, átdob a kerítéseink fölött, és kitágítja a világot. Erre az útra érdemes befizetni.
