Kira tovább küzd. Küzd a fizikai fájdalmaival, a félelmeivel, a hitével és a bizalmával. A megpróbáltatások során azonban mindig bele tud kapaszkodni abba a Valakibe. aki eddig sem hagyta magára. A sorozat előző része itt olvasható!
Bizonytalan vagyok. De küzdeni akarok magamért. Küzdök azért, hogy minél előbb kijussak ebből a tébolyból. Az orvosaim, két igencsak jóképű sebészem elég kiszámíthatatlanok voltak. Vizsgálatokat kellett volna kiírniuk abba a rendszerbe, aminek a várólistája szinte mindenütt minimum hónapokban mérhető. Ígérte az egyikük, hogy jön. De nem jött. Én vártam, aktívan vártam. Ki voltam eléggé tőle. Nem mertem elhagyni a szobát, nehogy aztán ne találjon meg. Egy épülettel kellett arrébb jönnie csupán.
Aztán végre, mikor megjelent, kb. 5 percig beszéltünk és abban maradtunk, hogy kiír egy CT-t és aztán eldöntjük, kell-e végül a nyaki műtét. Nos, a CT-t, azt visszafelé úton valószínű elfelejtette… Én viszont vártam rá napokig. Aztán ráállítottam egy másik doktornőt, hogy lépjen már a sarkára, mert hát na. A CT-re 10 nappal későbbre kaptam időpontot… újabb 10 nap. Ez egy 5 perces vizsgálat volt amúgy. Nem voltam akkut eset, mert a bénulás veszélye nem állt fenn. De azt azért sokszor elmondták, hogy egyáltalán nem mindegy, mennyi ideig van nyomás alatt egy idegszál, mennyire hegesedik össze a szövet, stb. Szóval nem voltam élet-halál között, tényleg. De a nyakamról volt szó. Nem tudtam, hogy hisztizzek-e az érdekeimért, egyáltalán igazam van-e. Hogy menjek-e el csináltatni magán úton vizsgálatot, ultra sok pénzért? Fontos ez? Számítanak a napok?
Végre elkészült a CT. Nagy lelkesen kerestem az eredménnyel az orvosomat. Hogy akkor végre. Toljuk azt a műtétet. Nos, azt mondta egy nővér, hogy az én orvosom most ment el két hét szabadságra…
Nem hittem el. Nem szólt semmit nekem, nem adta át az esetemet senkinek. Tényleg nagyon gáz volt. Minden belé vetett bizalmam elszállt. Tudhatta, hogy ezer éve várok rá, nem? Hol van ebben az emberség? Az empátia? A kommunikáció? Miért történik ez velem? Miért nem működhet ez egyszerűbben? Miért ilyen bonyolult minden? Én hisztizem túl? Lehet. De hogy bízzak meg egy ennyire kommunikációra képtelen orvosban? Hogy engedjem neki, hogy felvágja a nyakamat? Nagyon könnyen lehet ezeknél az operációknál orvosi hibát ejteni. És elég nagy az ára. Mit ne mondjak. Bazi nagy.
Több emberrel is beszéltem, akiket ő műtött, és mindenki nagyon ajánlotta őt. Azt mondták, hihetetlen ügyes és tehetséges. Helyes volt, nagyon, fiatal, szimpi hang, jó illat, engem megvett magának a sok „főhadnagy” doktor úrral szemben. Hittem benne valahogy. De közben meg időről időre csalódtam is.
Elkezdtem keresni másik kórházat és orvost. Nem volt semmi kedvem elölről kezdeni az egész procedúrát máshol, de elegem lett. Nem akartam függeni teljes egészében ettől a pasastól. De persze ki tudja, hogy máshol jobb lesz-e. A szuperhíres amerikai úti idegsebészetről is hallottam pár rémsztorit. Azok az orvosok, akiket ajánlottak nekem személyesen, még magánúton is minimum 2 hónapra tele voltak. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Mikor lépjek? Tennem kéne magamért? Hát egyszer csak megelégeltem. Elkezdtem kikérni az összes papíromat, vizsgálati eredményemet. Ez megint több napos utánajárásba és több ezer forintba került. De meglett végre. Eljutottam egy középárkategóriás dokihoz, végre kaptam időpontot is. Egy csütörtöki napra kaptam. Előtte szerdán imádott dokim visszatért a nyaralásból, szépen lesülten és menő új hajjal. Átjött hozzám és azt mondta, hát tényleg kell az a műtét, és akkor pénteken meg is csinálja. Na, mondom… Hapsikám, te is jókor térsz vissza. A hitem valahogy megint megszületett benne. Hogy mitől? Hát nem tudom. Mert talán gyorsabb útnak tűnt. És hát jó volt az illata…
Szóval lemondtam a másikat.
Felgyorsultak az események. Végre. Átkerültem az idegsebészetre. Ami mindössze egy emelettel volt a korábbi lakhelyem, a traumatológia felett. Mit ne mondjak… volt némi aggodalmam a biztonságomat, szakszerű ellátásomat illetően. Az előtte levő hetekben azon paráztam, hogy mi lesz, ha nem vigyáznak majd rám kellően. Ha jól is sikerül a műtét, de az intenzívre kerülök. A traumatológiás élményeim alapján én elkezdtem utánanézni, hogy az első 24-36 órára fogadjak egy nővért magam mellé. Biztos voltam benne, hogy ha netán szarul leszek, bármi komplikáció adódik, nem lesznek időben mellettem. Mert egyszerűen nincsenek elegen. Nincs pénz. Nincs türelem. Nincs idő. Nem tehetnek róla. De rám meg vigyázni kell. Sírtam sokat. Féltem. Nem akartam bizalmatlannak vagy bunkónak tűnni. De azt hiszem, volt némi valóságalapja a félelmeimnek.
Viszont annyira felpörögtek a dolgok, hogy nem volt idő nővért szervezni. A családomat beizzítottam, hogy jöjjenek és piszkálják a nővéreket, ha kell. Minden szégyen nélkül. Mert ez rólam szól. Nehogy már valami fertőzés csináljon ki. Vagy egy észre nem vett probléma.
A műtét előtti két éjjel nem nagyon aludtam. Rémálmaim voltak a kórházzal. A legelső műtétem emlékei is feljöttek Bécsből. Ott nem nagyon fogtam fel, hogy engem műteni fognak. Annyira emlékszem, hogy tolnak, sokan vannak felettem. Liftezünk. Egyre lejjebb megyünk. Egyre hidegebb és sötétebb van. Egyszer csak jön egy maszk, amiről fogalmam sem volt, hogy mi az. És egyszer csak érzem, hogy alig kapok levegőt… Ez az élmény, sajnos, azt hiszem még nincs feldolgozva.
Imádkoztam. Hirtelen megint nagyon közel éreztem Istent magamhoz. Imádkoztam az orvosaimért. A nővérekért. Magamért. Hogy küzdjön a testem.
Mikor megérkeztem a kórtermembe, nagyon-nagyon jó társaság fogadott. Nem is reméltem, hogy ilyen is lehet. Segítőkész, vicces, nevetős, együttérző, együtt mozduló szobába kerültem. Az én ügyemnél sokkal durvább problémákkal is feküdtek ott…
Ez tényleg hihetetlen jó volt. Picit megnyugtatott. Több ember is mondta, hogy hatalmas gerincműtétekre, agytumor-műtétre várnak, már több napja túl kellett volna lenniük rajtuk. Volt olyan is, hogy valakit már előkészítettek a műtétre, bemosdatták, már a nyugtatót is beadták. Aztán a műtőszobából visszahozták, mert hogy el kell tolni a történetet, mert közbejött valami súlyos baleset. Hát, irtóra sajnáltam mindenkit, aki így járt. És közben mantráztam, hogy nálam ne legyen ilyen.
A nővérek elsőre sokkal emberközelibbek voltak, mint a traumán. Ez jó jel, gondoltam. Csak maradjon is így. A műtét reggelén bejött a cuki orvosom. Hirtelen mindenkinél jobban örültem neki. Imádkoztam érte. Hogy ügyes legyen. Bíztam benne. És tudtam, hogy bár van mit csiszolni a kommunikációján, de szuperjól összerakja majd a nyakamat. Tényleg minden kétely nélkül hittem benne. És az angyalaimban is. Végül is, ha egy betontömb elől ki tudtak vezetni, akkor mi ez nekik.
Magammal vittem a műtétre a varázsolajakat, amiket egy nagyon kedves barátomtól kaptam. Ezek az olajak tényleg a segítőim voltak. A levendula megnyugtatott. A narancs energiát adott. A mirha hitet és bizalmat erősített. Az emlék pedig, ahogy bemasszírozta a barátom a nem működő karomba és a hátamba, igazán átölelt. Végiggondoltam a sok-sok elmúlt megpróbáltatást, hogy miken vagyok túl. A millió velem levő barátot, szerető és féltő energiát. Próbáltam minden létező erőforrással felvértezni magam. Tudtam, hogy ez fontos része lesz a gyógyulásomnak. Mind testi, mind lelki téren.
Nos, már a műtét előtt szükség is volt a sok erőre… Újra megnyertem magamnak a katétert. Erről utólag kiderült, hogy nem lett volna rá szükség. Hiába bizonygattam. Sajnos nem hittek nekem. „Ez az előírás. Nem a beteg diktál.”
Nem részletezem nagyon, de olyan fertőtlenítő szert használt a nyálkahártya-területre az ’okos’ nővérke, amit normál bőrre alkalmaznak, de azon is éget kicsit. Gyakorlatilag leégette a bőrömet. Már itt folyt a könnyem. Ezután felhelyezte a katétert. Valami nem volt oké, mert én simán tudtam pisilni még mindig. Ezután kieszelte a hölgy, hogy biztos nem jó típust használt. Én mondtam, hogy már most üvöltenék egyet, ha nem gond, de azért nyugodtan csinálja csak. Végül hozott egy újat, ami még jobban végigszántotta a bőrömet. Nem részletezem tovább. Legvégül persze ez is ugyanúgy rosszul működött. De ezt már nem vallottam be senkinek.
Az altatóorvos egy cuki bácsi volt. Csak arra vágytam, hogy üssenek ki minél előbb, hogy ne fogjak fel semmit ebből az egészből.
Nagy levegő. Beszív. Kifúj. Beszív. Kifúj. Minden jó. Mindenből tanulunk. Beszív. Kifúj. Vigyáznak rám. Az égiek biztos. A földiek is. Amennyire tudnak. Hiszek a szakértelmükben. Hiszek a szívükben. Rájuk bízom magam. Megoldják. Én is küzdök majd belülről. Úgy lesz jó, ahogy lesz.
