1. Szituáció
Mivel hallottuk, hogy lassan lezárul a Felház-korszak, ezért megkértünk két stábtagot, hogy menjen el az egyik utolsó alkalomra, és írja le a véleményét. Kérünk, ne értsd félre az esetleges iróniát, cikkünk tisztelgés ezelőtt a korszak előtt, amivel az elmúlt években a Felház szervezői újra és újra megajándékozták a lelkünket!
2. Motiváció
Major Péter: Motiváció? Nosztalgia! A mai napig bennem van az első Felházak emléke, az a váratlan élmény, amit most az elmúlt idő tovább szépít. Akkor katartikusan hatott rám az az újszerű forma. Aztán elsodort az élet és sok időre offoltam. De most hallottam, hogy az utolsók egyike lesz, ezért elhatároztam, hogy újra ellátogatok ide. De nem akartam ilyen nagy halnak egyedül neki ugrani, mint az akváriumi Felház, így elhívtam az írott teamünk vezetőjét, hogy legyen a segítségemre. Abban maradtunk, hogy írjunk egymástól függetlenül, ne befolyásoljuk a másikat.
Dócs Niki: Hogy őszinte legyek, főleg kötelességtudatból mentem el. Legalábbis ezen kattogott az agyam, ahogy ott ültem az Akvárium fala mellett. Persze voltam én már párszor Felházon. Először az első alkalmak egyikén, egy kis kávéházban, hangulatos helyen, családias közegben. Csak jelen voltunk és közösen dicsőítettünk. Random emberek, random helyekről, egy szívvel. Csodás élmény volt! Azóta ugyebár ez a dolog kinőtte a kávézók kapacitását, néha elnéztem egy-egy alkalomra, konstatáltam, hogy Budapest különböző koncerttermeit a mainstream zene helyett a Szentlélek tölti be (avagy a Szentszellem, jajj, katolikus fülecskéimnek ez valahogy sose volt természetes). Oké, ezek szerint Isten működik, csodák történnek, az ország ébredezik - de én valahogy már nem tudtam visszakapcsolódni. Most viszont megkértek, hogy jöjjek, hát jöttem. Odafelé azért párszor átfutott az agyamon, hogy akár aludhatnék is a szabadnapomon. Illetve, hogy nem volt jó ötlet szoknyában nekiindulni a mínuszötnek. Nem mondanám, hogy valami hú de nyitott lélekkel érkeztem.
3. Ottlét
MP: Féltem. Régen azért volt jó, mert elvárások nélkül jöttem és akkor nagyot ütött ez a kötetlen forma. Akkor nem tudtam mi az, a haverom hívott, csak egy ShoeShine videót dobot át, és elmentem. Most elvárásokkal szálltam ki a metróból és tartottam attól, hogy csalódni fogok.
A helyszínválasztás remek. Igényes környezet és drága árak. De mit számít, úgyse inni jöttünk.
20 perccel később:
A kis charter lelkem még a check in-t csinálja valahol az előtérben, testem meg már túl van egy Soproni Démonon. Írótársam a Felház shopban beszélget valakivel. Itt túl sok ember ismeri egymást. Szerencsére én soha nem jártam semmilyen keresztény csoportba, így nincsenek felesleges puszipajtásaim. Ide csak a munka hozott, meg a nosztalgia.
Na, menjünk be!
Első gondolat: szól a keri rock, hát… Soha nem értettem ezt a műfajt. Nem fejtem ki, aki tudja, mire gondolok, az úgyis érti, másoknak meg úgyse lehet elmagyarázni. Leültem, szőnyeg. Istenem, egyszer lehetne a jezsu 8-ast is szőnyegről, földön fetrengve hallgatni. No! De nem ábrándozok tovább! Kéne már valami tartalom.
Tartalom: Semmivel se éreztem többet, amit ne éreznék mondjuk egy kocsmában. Béke, háttérzene és emberek. Fél óra után elszégyelltem magam és tudatosan próbáltam magam belehelyezni a szituációba. Lassan sikerült, sajnos nehezebben ment, mint mondjuk nyáron, a Tábor Hegyi Napok dicsőítős estéin. Végignéztem a társaságon, láttam, hogy írótársam is éppen ezt teszi, úgyhogy hagytam is, gondoltam, majd ő megcsinálja a helyszínleírást. Figyelni kezdtem a tartalomra, és nagyon érdekes volt: a forma, ami régen nagyon vonzott és nagyon tetszett, most egyre inkább taszított. Lelkiismeret-furdalásom is volt emiatt. De aztán történt valami, egy gondolatmenet, amit mérnökként is el tudtam fogadni és logikusnak éreztem. Szerencsére a zenekar szünetet tartott, és a gitáros srác megosztotta, mi lett a „szívére helyezve” az életek romjairól. Arról, hogy a magam romjait hagyjam Istenre. Hogyan tudnám építeni a saját romjaimat, miközben én vagyok romokban? Na ITT! Na itt elkezdett működni Isten, de sajnos paraszt voltam és nem sok időt adtam Neki, mert nem sokkal utána el is húztam a vonathoz.
DN: Az Akvárium előterében találkoztunk, rögtön bemutattak pár új embernek, akikkel nemsokára hangosan nevetve sztorizgattunk életünk legkülönbözőbb helyzeteiről. Néha összeakadt a tekintetem egy-egy bolyongóéval, ilyenkor mindkettőnk arcára kiült a „jajdeismerős” és a „nadehonnan” kifejezés - a level2, amikor a felházas cuccok standja mögül rám kiáltott egy lány, hogy „Én téged ismerlek!”, majd próbáltuk előásni azt a bizonyos tábort, na meg a másik nevét az agyunk egy hátsó fiókjából. Röviden: tipikus összkeresztény miliő.
Túl egy welcome drinken, egy laza fél órás késéssel nekiindultunk a kishallnak, ahol viszont még csak páran lézengtek. Leültem a fal mellé és próbáltam magam összekaparni. Maximalista lévén ez egész jól tud menni nekem: feladat van, hát félre azzal, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, mit keresek itt. Tudtam a szempontokat, amik alapján majd írni fogunk, úgyhogy elővettem egy papírt meg egy ceruzát, és elkezdtem figyelni az embereket. Ha már a dübörgő rockdicsi nem segített a megérkezésben, legalább a munkámat végezzem el. Hamar meg is született az első vázlatpont: „Gregoriántól a rockzenéig”. Gondoltam, majd jól kifejtem, hogy az emberiség milyen szépen modellezi Isten sokszínűségét, akihez mennyi módon lehet közeledni. Aztán jött a következő: „Itt mindenki normálisan néz ki”. Feltűnt ugyanis, hogy nem tűnt fel semmi. Átlagos fiatalok álltak körülöttem. Újabb jó téma: milyen „hosszúszoknya-zsíroshaj”-típusú sztereotípiák élnek még az én keresztény fejemben is, hát akkor még a kívülállókéban. Egyre több ilyen világmegváltó (és hótsablonos) gondolat kavargott bennem, kezdtem sajnálni, hogy csak egy bevásárlólistát találtam a táskámban, amire jegyzetelni tudtam, mobillal világítani meg mégse illik, miközben mások a félhomályban imádkoznak.
Ja, mások itt imádkoznak. Én meg komolyan megfigyeléseket végzek rajtuk? Nem vagyok normális. Az nem lehet, hogy ezt az estét agyból kell végigtolnom. Nem lehet, hogy nem találkozhatok Istennel, csak azért, mert nem jön be a zene, vagy mert nem ez a megszokott közegem. Amint beléptem a terembe, felhúztam magam köré egy falat, csak azért, mert nem az elvárásaim és a megszokottak szerint zajlottak a dolgok.
Aztán előúszott egy mondat egy rég hallott tanításból, miszerint a dicsőítés nem rólam szól, hanem Istenről. Erre felkaptam a fejem, mert ez nem csak a gondolataimban hangzott el, hanem egy ismerősöm állt a színpadon és pont erről beszélt. Hogy emelkedjek már felül a problémáimon és álljak az Úr elé. Úgy, ahogy vagyok. Elmosolyodtam Isten humorán (meg a türelmén, amivel rendszeresen végigasszisztálja a kirohanásaimat) és felálltam. Szokták mondani, hogy a mozgásunkkal kifejezhetünk belső mozdulatokat is. Na, most ez történt. Felülemelkedtem. Egy más szemszögből kezdtem nézni magamat. A földön hagytam a jegyzeteket és az ég felé fordultam. Még mindig a falam mögött voltam, de már meg tudtam szólítani. Hogy Uram, ez így nem oké. Hogy nézd, itt állok, de a talpam alatt a romjaim. Amikkel én nem tudok mit kezdeni. Te meg de. Te tudsz mit kezdeni akár a romjaimmal is. Fogalmam sincs, hogyan meg egyáltalán miért, de megteszed… És akkor megszólalt bennem egy zene. Ezt is rég hallottam, a romjaimról szólt. Hogy Ő életet fakaszt belőlük és felemel a mélységből. Aztán rákezdett a dicsőítő csapat. Ugyanerre a dalra… Megérkeztem. Már csak egy dolgot írtam a jegyzeteim végére: „Az elvárásoknak annyi”.
4. Utóhatás
MP: Azt mondtam, hogy megírom a cikket hazafelé a vonaton, el is kezdtem írni mobilon a Drive-ban. De nem jött az ihlet, csak a kalauz. Miközben előkerestem a jegyet bevillant, hogy délután vettem egy könyvet, és olvastam. Kicsit szégyelltem is magam, hogy milyen fiatal vagyok, hogy lerakom a mobilt egy könyvért. De megbocsátottam magamnak, majd más úgyis kompenzálja ezt a stílusbakit.
Olvasás közben még gondolkoztam, hogy nagyon más volt az este, mint amire számítottam, de… de nem kéne ezerszer ugyanabba a hibába esni, és mégis. „Isten kreatív” - mondtam magamnak. S pozitívan csalódva néztem ki az ablakon, várva egy újabb váratlan fordulatot tőle.
DN: Megbeszéltük, hogy a hétvégén megírjuk a cikket. Ő mondta, hogy már estére kész lesz egy részével, mert imád a vonaton írni. Mondtam, hogy tőlem ne várjon semmit, majd másnap otthon nyugiban megírom, a vonaton én aludni szoktam, zenét hallgatni, POKET zsebkönyvet olvasni vagy a felgyülemlett messenger üzenetekre válaszolni. Esetleg ezek tetszőleges kombinációját. Így ültem fel az utolsó járatra. Még egyszer végiggondoltam az egyik bizonyságtételt, ami pont most, pont így, nagyon kellett nekem, írtam is a volt szobatársamnak, hogy köszönöm, hogy megosztotta ezeket a színpadról (hiába, ilyen ez a keresztény kultúrbuborék, ismerősökbe botlasz mindenhol). Aztán elővettem a fülhallgatót és a könyvet. Már harmadjára futottam neki Nemecsek beszámolójának Áts Feri látogatásáról a grundon. Mert a gondolataim máshol jártak. Leraktam a könyvet, újra előszedtem a mobilt, tűrtem a szemben ülő nő rosszalló pillantását, ahogy az eszközcserét végignézve leírja az egész generációmat, és hirtelen megszületett a cikk 80 százaléka. Ennyit a berögződésekről. Meg a tervekről. Meg az elvárásokról. Majdnem elfelejtettem leszállni.
