Nehéz leírni, milyen érzés volt a sivatag után zöldben pompázó fákat és nyíló virágokat látni körös-körül. Sosem gondoltam volna, hogy lehet a tavasznak ennyire örülni! Április közepén szállt le a gépünk Belgrádban, ahonnan Dél-Szerbiába utaztunk tovább. Később, mikor a helyiek megtudták, hogy vonattal jöttünk, csak nevettek rajtunk, mondták, hogy azt itt nem sokan használják. A pályaudvaron még jó ötletnek tűnt, mert sosem utaztunk még ilyen olcsón. Viszont ilyen lassan sem jutottunk el még sehová! A 200 km-es útra egy fél literes vízzel indultam el, ami akkor még ésszerűnek tűnt, de ahogy teltek az órák, a harmadik után a negyedik, és az ötödik, kezdtem rájönni, hogy nem megfelelően szerelkeztem fel az útra. A vonat szinte többet állt, mint ment, az alagutakba érve kiderült, hogy a világítás sem minden kocsiban működik és a hét órás út végére már vizet öntögettünk át egymásnak és mogyoróvajat ettünk nutellával.
Szóval így érkeztünk meg Nagy Konstantin szülővárosába, Nisbe. Még sosem jártam Szerbiában, csak átutazóban, és az is nagyon régen volt. Az első vasárnap kisétáltam a közelünkben lévő piacra és boldogan bevásároltam. Iszonyúan élveztem, hogy újra gyalogolhatok a városban, ugyanis Ausztráliában a hatalmas távolságok, a Közel Keleten pedig a borzasztó hőség miatt nem tudtam kimenni. A piac hatalmas volt, tele friss áruval. Érdeklődtem, hogy minden hétvégén kint vannak-e, mire kiderült, hogy minden nap. Később rájöttem, hogy Szerbia egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeltem. Nem csak a cirillbetűs írásra gondolok, hanem arra, hogy itt még a piacon vásárolnak az emberek, mert nincsenek hipermarketek, állandóan jellegzetes balkáni zene szól – ezt később nagyon hiányoltam, amikor tovább utaztunk - mindenhol kóbor kutyákba lehet botlani és a házak falain még látszik a jugoszláv háború nyoma. Egy hónapot éltem itt és kimondhatatlanul hálás vagyok Istennek azért, amiért ide hozott.
Az első napokban találkoztunk néhány helyi misszionáriussal, akik felkészítettek minket, hogy lelki szempontból igen csak nehéz terepre érkeztünk. Az emberek nem nyitottak a lelki témákra és általános a kiábrándultság. Ez később be is bizonyosodott. Minden nap órák hosszat jártuk az egyetemeket és próbáltunk olyan diákokat keresni, akiknek fontos a hitük. A négy hét alatt összesen tíz ilyen diákkal sem találkoztam, sőt szinte senki nem ismert egyetlen fiatalt sem, aki a Bibliáját olvasná. Éppen ezért örültem, amikor egy nagyon jót beszélgethettem egy szerb lánnyal, aki sok kérdést tett fel a hitemről. A lakosság nagy része papíron ortodox, de ez inkább kulturális, mintsem lelki kérdés. A mindennapjaikban egyáltalán nincsen jelen Krisztus. Viszont, amikor szóba jön, nem pusztán hitetlenséggel, hanem mély csalódottsággal találkozom. A 17 évesnél idősebb diákok már éltek, amikor az országukat bombázták, családtagjaikat vesztették el a háború vagy kivándorlás miatt, és a mai napig érezhető a gazdasági és lelki depresszió. Olyan kérdésekkel kell szembenézniük, amikre magamnak is nehéz válaszolnom. De tudom, hogy van valaki, aki megérti a szenvedésüket, akit a „fájdalmak férfiaként” is ismerünk, nem hagyta el őket. Jézus önmagát adta értük és a követőit kéri, hogy menjenek és kötözzék be az elveszettek testi és lelki sebeit.
Ezzel kapcsolatos az egyik kedvenc képem. Egy fiatal misszionárius lány arca van előttem, akivel valamelyik vasárnap találkoztam egy kicsi, helyi gyülekezetben. Sugárzó örömmel énekelt és tele volt lelkesedéssel. Körülbelül egy éve költözött Szerbiába Amerikából, mert tudta, hogy Isten hívja ide. Mikor beszélgettünk, kiderült, hogy már korábban is töltött néhány hetet az országban, de nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ezentúl itt éljen. 21 évesen otthagyta az egyetemet, teljesen egyedül megérkezett és különböző gyermekalkalmakat tart. Mindezt olyan boldogsággal, amit szinte lehetetlen megérteni. Ez az az öröm, amit csak akkor tapasztalhatunk meg, ha ott vagyunk, és azt csináljuk, amire Isten hív minket. Lehet, hogy áldozatokkal jár, de amit kapunk, az mindent felülmúl.
„Bizony mondom nektek, hogy mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldöztetések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet.” (Márk 10,29-30)
Folyt.köv.
Panni missziós beszámolójának előző részét itt tudod elolvasni!
