A #kávészünet következő vendége Harcsa Veronika énekesnő. A járvány kitörése előtti szélcsendben megengedtünk magunknak egy tartalmas kávészünetet. Hadd éljünk ezzel a képzavarral: Ülj ide hozzánk – és maradj otthon.
Major Péter: Tudod, vannak ezek a generációs traumák, mint pl. Antall József halála és hogy megszakad a Walt Disney, vagy 9/11, amikor nem hiszel a szemednek. Amikor megáll a levegő és mindenki emlékszik, mi történt. Nálad mik voltak ezek?
Harcsa Veronika: Igen, emlékszem Antall József halálára és 9/11-re, a 2008-2009-es válságra is. Sőt, még Zámbó Jimmy halálára is emlékszem, hogy egyik reggel tudtam meg a HÉV-en. De igazából nehéz ehhez bármit hozzátenni. Más dolog jut erről eszembe.
M.P.: Mesélj!
H.V.: Nem olyan rég beszélgettem valakivel arról, hogy a mi generációnknak egy közös élmény, hogy ahogy nőttünk fel, egyre nőtt és nőtt a világ. Nem csak szubjektíven, hanem egyébként is. Tehát nem csak mi értettünk egyre többet, hanem egyre több termék volt elérhető, s ezzel párhuzamosan a mobilitás is egyre nőtt. Gyerekkorunkban mi még nem nagyon utaztunk sehova, maximum mikrohullámú sütőért Ausztriába… (nevet) Akkor még nem volt az élet része, hogy mindenki utazgat. Ahogy fölcseperedtünk, egyre nyílt ez is. Egy néptánc csoporttal voltam először külföldön. Aztán bejöttek a fapados légitársaságok és elérhetővé vált, hogy a húgommal kimentünk a hétvégére Rómába, ha ünnep volt. A munkám miatt is rengeteg olyan impresszió ért külföldön, ami sokat adott a személyiségfejlődésemhez.
M.P.: Nem fogsz szeretni...
H.V.: Mondjad! (Nevet)
M.P.: Konkrét dolgokra lennék kíváncsi. Mit-hol éreztél és mit tanultál belőle?
H.V.: Olyan dolgok jutnak eszembe, hogy nagyon hajlamosak vagyunk azt gondolni, Nyugat-Európában minden könnyebb. De ezeket a prekoncepciókat nagyon jól leépíti a külföldi tapasztalat. Hogy valami konkrétum legyen: Mikor Tokióban voltunk, hogy valami egzotikus legyen...
M.P.: Nekem Kistarcsa is jó!
H.V.: Tokióban voltunk és felmentünk abba a bárba meginni egy koktélt, ahol a Lost in Translation...
M.P.: Elveszett jelentés.
H.V.: Igen, ahol az Elveszett jelentés című film játszódik. Ez egy fantasztikus panorámájú bár, ahonnan belátni a végtelen felhőkarcolók sokaságát. Ott álltam és egyszer csak az ugrott be, pusztán csak a logika miatt is, hogy mivel semmi sem állhat örökké, ezek egyszer le fognak omlani, ezek a felhőkarcolók. Furcsa módon nagyon pozitív élmény volt. Nem a drámaiságát éreztem, hanem pont az emberi értelemben vett esendőségét a dolgoknak. Hogy nem kell annyira komolyan vennünk a saját problémáinkat, céljainkat. Megérkezünk, itt vagyunk és majd elmegyünk.
M.P.: Kérlek folytasd.
H.V.: Volt egy másik élményem is. Malajziában voltam a Rainforest World Music fesztiválon, ami az őserdőben van, az óceánparton. Egy skanzen jellegű hely ad otthont ennek a fesztiválnak, cölöpházakkal. Ezekben a kis törzsi cölöpházakban különféle tradicionális tevékenységeket lehetett kipróbálni. Volt egy félreeső cölöpház, ahol nem tudom, mi volt, de leszakadt egy olyan nagy eső, hogy be kellett oda szaladnom. Kiderült, hogy ott törzsi tetoválásokat mutatnak be és lehet tetováltatni. Nagyon jó, sorsszerű érzés volt. Hogy itt vagyok, nem tudok kimenni. Garantáltan itt leszek 1,5 órát, mert addig biztosan esni fog. Akkor miért ne vigyek haza egy emléket? Tetováltattam egy törzsi életfát, egy borneói mintát az egyik lábfejemre.
M.P.: Itthoniak…
H.V.: Persze utána itthon mindenki hülyének nézett, hogy nem vagyok normális, hogy olyan higiéniás körülmények között… nem lett semmi bajom tőle, de nem biztatok erre senkit!
M.P.: Miért szeretted volna?
H.V.: Nekem ez nagyon jó, életre szóló emlék arról, hogy néha megengedheti magának az ember, hogy hallgat egy hirtelen impulzusra és meghoz egy olyan döntést, aminek utána egész életében viseli a következményeit.
M.P.: Hogy éled meg ezt a mostani helyzetet?
H.V.: Nagyon érdekes ez a konkrét helyzet. Ez az akaratlan lelassulás. Ez egy soha vissza nem térő alkalom, hogy ennyit legyünk együtt a férjemmel. Évekig éltünk úgy, hogy ingáztunk. Rengeteg időt töltünk egymástól külön. Az egyik oka, hogy haza költöztünk Budapestre, hogy nem akartunk annyi időt külön tölteni egymástól. Hát most megkaptuk. (Nevet)
M.P.: És viccet félretéve?
H.V.: Ez a házasságomban egy olyan korszak, ami soha nem lesz, csak majd, ha nyugdíjasok leszünk. Az, hogy itt vagyunk ketten egymásnak, és minden gondolatát tudjuk követni a másiknak és hogy ilyen egységben tudunk megélni egy váratlan helyzetet, ugyanakkor még nincsenek gyerekeink, akik folyamatosan lekötnék az energiáinkat. Valahol egy óriási ajándék is, hogy olyan mélységeket is bejárjunk, amit a hétköznapi rohangálásban nem lehet.
M.P.: Milyen mélységekre gondolsz?
H.V.: Például belemenni olyan beszélgetésekbe, amikre hétköznapon korlátozottabb a lehetőség. Vagy meglátni a másikat krízishelyzetben. Persze én most nem vesztettem el örökre az állásom. Ha lecsendesülnek a számok, akkor majd újra lehet koncertezni. De a következő hónapokra ez egész biztosan egy krízishelyzet, akár anyagiakban, akár motivációban. Jó megélni most, hogy a férjem ebben mennyire támogat.
M.P.: Hogy lehet felfedezni egy hétköznap értékét ebben a leállásban?
H.V.: Arra próbálok figyelni, hogy legyen a napokban rutin. Minden nap sportolok, minden nap olvasok egy kicsit. Minden nap főzök. A zenének a helyét még nagyon nehéz megtalálni, mert épp nagy lendületben voltam. Nagyon nehéz úgy motiválni magamat gyakorlásra, egy új darab megtanulására, hogy nem tudom, mikor fogom tudni alkalmazni ezt a tudást. Illetve, persze van egy csomó olyan dolog, amire nem lett volna időm. Például azt a két virágágyást… (nevet)
M.P.: Az mai?
H.V.: Azt tegnapelőtt pattintottuk. Az egyikben retek van, a másikban spenót.
M.P.: Miért oda kerültek?
H.V.: Mert oda süt legtöbbet a nap. És képzeld, elkezdtem kovászt nevelni.
M.P.: Miért kell kovászt nevelni? Az nem olyan, mint az élesztő?
H.V.: Nem, ez élesztőhöz hasonló hatású organizmusok csoportja. Ez egy flóra, amit lisztben és vízben nevelsz fel. Ez nem annyira egyszerű. Én most állok neki negyedszerre. Az első három az…
M.P.: Arról ne beszéljünk.
H.V.: Ha meg is próbáltam volna, két-három kísérlet után biztos feladtam volna egy turnéidőszak közepén.
M.P.: Most elkalandoznék olyan témában, amiről nagy öregekkel szoktak beszélgetni. Viszont ők sajnos olyan messze vannak az aktuális helyzettől, hogy a generációs szakadék miatt legtöbbször nem hasznosítható a válaszuk. Szóval, te milyen tanácsot adnál mostani pályakezdőknek?
H.V.: Azt, hogy mindenki fejlessze magában a rugalmasságot. Mert a következő időszakban biztos lesznek még hasonló helyzetek, amiben a nagy szabadságunk, amit érzünk, illúziónak fog bizonyulni. S ilyen helyzetben tudni kell alkalmazkodni. A zenész hivatás egyébként is nagyon sok csillag szerencsés együttállását követeli meg. Én mindenkinek azt tanácsolom, aki ilyen pályára szeretne menni, hogy legyen B terve.
M.P.: Neked volt?
H.V.: Én a műszaki egyetemre jártam informatika szakra. Végig úgy gondoltam, hogy ha nem fogok tudni komoly kompromisszumok nélkül zenélni, akkor marad hobbi.
M.P.: Milyen kompromisszumra gondolsz?
H.V.: Nem akartam olyan rendezvényeket elvállalni, ahol nem érzem jól magam. Pl. háttérzenélés céges rendezvényeken. Tehát olyan helyek, ahol nem a zenéért vannak ott.
M.P.: Visszatérve a rugalmasság fejlesztésre, hogy lehet ezt fejleszteni?
H.V.: Ez jó kérdés. Lehet, érdemes feltenni azt a kérdést, hogy mikor voltam utoljára rugalmatlan. Megvizsgálni, hogy abban az adott helyzetben, hogy tudtam volna rugalmasabb lenni. Lehet, hogy így. A B terv is egy rugalmasság fejlesztő gyakorlat.
M.P.: Ebben nem aprózod fel magad? Hogy itt is-ott is?
H.V.: De igen, de szükséges.
M.P.: Volt, hogy kellett kockáztatnod az egyik rovásra?
H.V.: Persze.. minden nap… (Nevet) A legelején minden felkérést elvállaltam, borzasztó körülmények között is, így szereztem meg a kezdeti színpadi rutint. Aztán fontos pont volt, amikor eldöntöttem, hogy nem éneklek többé háttérzenét. Olyan produkciót akartam összerakni, ami koncertképes, ami leköti az embereket, ahol a közönséggel együtt hullámzunk a zenében. Ehhez át kellett gondolnom, hogy mit akarok mondani az embereknek és miért akarok megírni egy új dalt. Nem lett volna meg a kellő fókusz, ha közben folyton haknizom.
M.P.: A te életedben, mi a legnagyobb ellensége az alkotásnak?
H.V.: Az önbizalomhiány. A kishitűség. Néha nehéz elhinni azt, hogy ami kijön a zongorából, az méltó az emberek figyelmére. Ez egyáltalán nem evidens. A project management része sokkal könnyebb, mint az, hogy leülök a zongorához és megkeresem magamban azt, amit érdekes üzenetnek tartok .
M.P.: Mi segít át ezen?
H.V.: Az aktív élmények. Az a gesztus, hogy eljönnek a koncertemre. Másrészt maga a munka. Nagyon könnyű állni a zongora mellett és azon gondolkodni, hogy semmi nem fog eszembe jutni. De onnantól, hogy ráteszem az ujjamat a billentyűre, megszűnnek a kétségbeejtő gondolatok.
M.P.: Mi lesz a jövőd?
H.V.: Ez itt. (Nevet) Rövid távon a karantén. Hosszú távon nagyon szeretnék anyuka lenni. (Nevet) Jó lenne, ha a nagy karantén összehozná a babyboomot.
Az interjú során készült képek a shoeshine.hu Instagram oldalán elérhetőek. Kövess be minket, hogy ne maradj le az új posztokról!
