A #kávészünet karantén utáni első vendége Bozóki János, művésznevén James Cole. A Balaton Sound, a Sziget és a B.My.Lake fesztivál visszatérő előadója, klubtulajdonos, fesztiválszervező, arculattervező, grafikus, az egykori Magyar DJ magazin alapítója és főszerkesztője, aki mellesleg történelemtanár és szociológus végzettséggel rendelkezik. A felsorolásból is látszik, hogy egy igazi polihisztor. Izgalmas lesz - kezdjük is el!
Major Péter: Honnan jött a James Cole név?
James Cole: Szerettem volna egy angolos hangzású nevet, mert az olyan menőnek tűnt akkoriban, és azt gondoltam, majd jobban el lehet adni. Felütöttem a ‘Wellington és Napóleon’ című könyvet - hogy ha már történész vagyok, legyen hivatkozási alapom, ha egyszer híres leszek és valaki megkérdezi.:) Elkezdtem kutatni a tartalomjegyzékben, és találtam egy Cole nevű angol alezredest. Mivel ez jól hangzott a James-sel, ezért összepárosítottam. 20 év után - nem olyan régen - néztem utána és nagyon sok meglepő dolog derült ki róla! Sir Galbraith Lowry Cole alezredesből végül magas rangú tábornok lett, lovagkereszt érdemrendet kapott, több hősies csata mellett Ő volt Nelson admirális egyik jobbkeze, az ír és brit parlament tagja, Mauríciusz 2. és Dél-Afrika első kormányzója, idős korában pedig ottani gyerekeket segített. Nem azt mondom, hogy az ő reinkarnációja vagyok, de több mint elgondolkodtató, hogy ezt a nevet választottam, és hogy az életem első harminchárom éve pontosan erről szólt: harcoltam, mentem előre mint egy hadvezér, gyermekként is csatákról álmodtam, nem véletlen hallgattam hadtörténetet az egyetemen is. A temperamentumom is ilyen, mint egy „mini-pitbull” - mert képes voltam bárkinek és bármilyen kihívásnak nekimenni.
M.P.: És most?
J.C.: Ez nagyon érdekes, a jelenlegi életszakaszom mintha már nem erről szólna - nem a harcos, királyi babérokra törő személyiségről. Ez a szakasz másra tanít. Mert Krisztus királysága nem ilyen! Ott nem az az első, aki le tud győzni mindenkit, hanem aki lehajol és megmossa a lábad. Nekem személyesen ez az utóbbi egy-két év érése. Különös látni, hogy honnan indultam, és az elmúlt évek próbatételei, „edzései” - ha így fogjuk fel – ebbe az irányba tereltek.
M.P.: Egy korábbi interjúban említetted, hogy az is kész csoda volt, ahogy a feleségedet megismerted. Elmesélnéd ezt?
J.C.: Romániába kaptunk egy meghívást, Nagybányára, fellépni. Az éjszakai fellépés előtt a többiek mondták, hogy menjünk le a McDonald’s-ba enni. Nem voltam éhes, de nem volt kedvem egyedül maradni, úgyhogy lementem én is velük. Azután a másik asztalnál megláttunk egy gyönyörű lányt, hatalmas, fekete szemekkel, ott ült bent a barátnőjével. Arról beszéltünk a srácokkal, hogy ott van ez a lány a másik asztalnál, az életben nem fogod megtudni, hogy ki ő, románul beszélnek, nem érted a nyelvét sem, esélyed sincs, hogy megismerd...
M.P.: Aztán?
J.C.: Aztán este lett. Lezenéltem, majd a helyiek elhívtak valami afterbe. Életemben nem jártam afterpartikra, de végül elmentünk egy bárba. Ott megláttam a “McDonald’s-es lányt”. Soha nem voltam bátor típus, de volt bennem egy kis töltet és így annyit mertem csinálni, hogy meghívtam az egész pubot egy italra. A pincér odavitte neki is az italt, erre ő odajött és megköszönte. Kiderült, hogy életében nem fogadott el italt férfitól. Nem is szokott alkoholt inni, de ott volt ő is a buliban és hallott zenélni. Angolul beszélgettünk, de hamar kiderült, hogy a James Cole művésznév ellenére én nem angol vagyok, ráadásul ő angoltanár. Az is kiderült, hogy az édesapja magyar, de magyarul félt beszélni, mert nem beszél tökéletesen. Így ott és utána SMS-ekben angolul csevegtünk.
M.P.: Ő miért volt ott?
J.C.: Kiderült, hogy ők is óriási „véletlenek” folytán kerültek oda. A barátnőjével Kolozsváron voltak, onnan eljutottak Nagybányáig stoppal, de már nem volt esti buszuk Máramarosszigetre. Kitalálták, hogy reggelig elmennek a discoba, mert ott legalább meleg van. Arra emlékeztek reggel, hogy tök jót játszottam, de ezért nem jött volna oda hozzám. Azért jöttek át a bárba is, hogy megvárják a reggeli buszt. Közben lett volna egy stopjuk, de átengedték egy másik barátjuknak, azután ottragadtak. Még beszélték is délután ott a McDonald’s-ben, hogy valaminek történnie kell, mert ennyi “szerencsétlenség” nem történhet velük, hogy egyszerűen nem jutnak haza. Ez a “szerencsétlenség” az lett, hogy összehozta velem őt a Jóisten!
M.P.: Utána könnyen ment minden?
J.C.: Dehogy! :) Nyilván kellett egy választás, egy döntés és egy adag bátorság, hogy el merjen ide jönni. Hogy elhiggyük a csodát, ami velünk történik! De elhittük, és az első utunk a templomba vezetett, aztán már mindketten éreztük, hogy ő az igazi, akit „nekem rendelt, nekem szánt az ég”! Egy évig látogattuk egymást, majd ideköltözött.
Ővele tudtam lassan visszatérni a kereszténységemhez is. Általa tudtam megélni azt, hogy milyen az igaz szerelem. Pont akkor, amikor már alig hittem benne. Majdnem úgy voltam vele, hogy talán megalkuvásból is meg lehet nősülni, csak egy álom az örökké tartó szerelem. De valahol mindig ott volt bennem, hogy én ezt kamaszként nem így képzeltem. Arról álmodtam, hogy ha egyszer megnősülök, azt én tényleg komolyan gondolom majd az oltár előtt, hogy „holtodiglan-holtomiglan” - sőt azon is túl! A jegyesoktatáson a piarista osztályfőnökömhöz jártunk, és ő egy szót vésett örökre a szívembe/szívünkbe: EGYETLEN! Mint a Mennyei Királyság című filmben, mikor a főhőst lovaggá üti a haldokló apja és búcsúzóul jól képen törli, hogy „ezt pedig azért kapod, hogy el ne felejtsd az esküdet!” Én is valahogy így éreztem, azóta is, hogy ő az EGYETLEN! A szerelmem, a legjobb barátom, a társam, a jobbik felem, akivel 17 év után valóban „egy test - egy lélekké” válunk… Ő volt, aki hitt bennem, és hisz a mai napig, neki köszönhetem azt a valakit, aki általa/vele lettem!
M.P.: Neked történelemtanár és szociológus diplomád van. Tanítottál is, de ezt később felcserélted a zenélésre. Volt abból probléma a családodban, hogy ezt a hivatást választottad? Nem okoztál ezzel fájdalmat szeretteidnek?
J.C.: Dehogynem! Rengeteg konfliktussal járt és nem csak a szüleimmel, de magamban is, hiszen egy tanári pályát, jogi tanulmányokat hagytam ott a DJ-zés miatt. Vagy 20 évbe telt, mire felvállaltam, és belülről is úgy élem meg mindezt, mint egy hivatást. Sokáig szégyelltem, hogy DJ vagyok, akit kb. a bazári majommal azonosítanak, de ennyi idő után ma már megélem és felvállalom ennek a pályának a szépségeit, az önkifejezést és a küldetést is benne. Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Olyan, mintha a Jóistenek lenne egy álma velünk kapcsolatban, ami a titok homályába merül. Ehhez kapunk egy belső iránytűt, amit hívhatunk lelkiismeretnek, ami mindig ott áll mellettünk és mintegy megérzésként hagyatkozhatunk rá. Az életem során mindig „súgott”, és ha nem hallgattam rá, ha az egóm, a hiúságom követtem, mindig pórul jártam… Végül ide terelt, talán azért, hogy tanúságot tegyek a zene által a szépről, az igazról és a jóról ebben a nem éppen ideális éjszakai világban.
M.P.: Hol a határ a hivatás választása - ezen azt értem, amit szívből végzel - és az önzőség között?
J.C.: Nekem ez szívből jön, nem is lehet valamit huszonéve csinálni nap mint nap, csak amit igazán szenvedéllyel szeretsz! A DJ-zés nekem ilyen! De ez az egyik legnagyobb dilemma: honnan tudom, hol a határ az önző énkifejezés, a mindenáron való vágyak beteljesítése, siker, pénz, csillogás, hatalom és az egészséges önmegvalósítás közt? Ez rengeteg dilemmával és rengeteg bukással jár. Mert az ördög nem alszik: azt mondja, hogy: „Komolyan gondolod az értékválasztásod? Akkor tessék, játsszunk!” Elkezd veled kártyázni: na, akkor megadom neked, amire vágysz, csak ennek az az ára, hogy egy kicsit itt térj el az igaz úttól, egy kicsit ott engedj a lelkiismeretednek, és megnyugtat, hogy dehát ez érted van! Így lehetsz sikeres, így tudsz kiteljesedni… Csapdába csal, elaltat a világ hívságaival és felkínálja neked a könnyebb utat…
M.P.: Tudsz példát mondani, mit értesz azon, hogy a gonosz próbára tesz?
J.C.: Szerintem ez a mai világban pont abban teljesedik ki, hogy megadja azt, amire vágysz. Nekem van egy nagyon kedvenc filmem, az Ördög ügyvédje. Abban ott van az ördög, aki ennek a ügyvédnek megadja a sikert, pénzt, csillogást, és miközben hajtja a napi rutinját, elfelejti a feleségét. Személyes példám is van az életemből. Régóta nagy vágyam volt, hogy legyen egy saját klubom a szülővárosomban, Kecskeméten, amiben meg tudom valósítani magamat, és egyszer össze is jött. A Vanityt választottam névnek, mert Las Vegasban van egy ilyen klub, aminek gyönyörű a belső designja. Nagy elánnal belevetettem magam, hogy megvalósítsam, csak később esett le, hogy a Vanity azt jelenti: hiúság!
M.P.: Hol volt ez a klub?
J.C.: Kecskeméten, a belváros frekventált helyén. Rengeteg munkát és pénzt fordítottunk arra, hogy minden rendben, legálisan és az előírásoknak megfelelően menjen. Emlékszem, volt egy lakossági fórum, ahová kb. 5 lakó jött el. Volt ott egy öreg néni, aki a végén rám nézett és azt mondta: „Könyörgöm, fiatalember, ne csinálják ezt meg!” Nem értettem, ez a néni miért aggódik. Minden előírást betartunk, hangszigetelünk, nem fogja zavarni semmi. De megmaradt ez a pillanat bennem és a lelkiismeretem felvillant, de nem akartam rá hallgatni, elhessegettem, hogy ugyan már, szegény nénike, nem ért ő semmit… Évek múlva villant be csak ez a kép, mint egy „üzenet”, amit akkor elaltattam.
M.P.: Közben mi történt?
J.C.: Közben a politika beleszólt. Fél évet üzemeltünk, de egy nagy vesszőfutás és kálvária lett belőle. Visszadátumoztak egy csendrendeletet, amit direkt ránk szabtak. Az üzlettársaim elkezdték perelni az önkormányzatot, elindult egy harc az igazunkért… Bennem viszont az érlelődött meg, hogy biztos, hogy ezt akartam? Akkor döbbentem rá, hogy a Vanity az én hiúságomról szólt. Meg akartam mutatni, hogy én ezt meg tudom/tudjuk csinálni, ez az álmom, és hogy ez „jár” nekem! Nem néztem közben, hogy mit áldozok fel. Az éjszakáim, a nappalaim, minden erről a küzdelemről szólt, a saját igazunkért harcolva. Mind jogi, mind emberi szempontból igazságtalanság ért, és én addig-addig harcoltam a saját igazamért, a saját önmegvalósításomért, hogy közben nem vettem észre, hogy nem töltök időt a pici gyermekemmel és a feleségemmel. Éjjel-nappal e körül forgott a világ. Aztán rájöttem, hogy hoppá, csapdába estem… Az utolsó rendezvényünk pont a 20 éves piarista érettségi találkozónk volt.
M.P.: Ez nem pont legalizálta az addigi sok küzdést?
J.C.: Nem. Ott álltam, és eszembe jutottak Proximo szavai a Gladiátorból: „mindez csak por és hamu”. A mai napig elcsuklik a hangom, amikor végre megértettem azt a templomban énekelt dalt, amely így hangzik: „Én Uram, én Istenem, vedd el tőlem mindenem, ami gátol feléd, én Uram, én Istenem, fogadd el az életem, hadd legyek egészen a Tiéd.” Ott döbbentem rá, hogy nem ez az én utam. Mert lehet, hogy itt felépítettem a hiúságom várát, de az igazi értéket ott találtam meg a szerzetes tanáraim örökségében, a feleségemben, családomban, barátaimban. Akkor már nem fájt az a több millió forint, amit ebbe belebuktunk, és nem fájt az igazságtalanság, hogy ezt tették velünk.
M.P.: Mennyi időbe telt mindez?
J.C.: Évekbe. De hatalmas nagy tanulság volt. És pont akkor néztem újra az Ördög ügyvédjét. A végén van egy jelenet, amikor átváltozik és azt mondja, hogy „a hiúság a kedvenc bűnöm.” No, akkor teljesen letaglózott! Engem is behúzott a csőbe, és észre sem vettem!
Ez egy nagyon durva momentum volt, hogy lehet, hogy az ember útja nem mindig arrafelé visz, amit Ő elképzel magának… Van is egy ilyen bibliai mondat, ami mindig előjött az utóbbi években, de sosem értettem meg. „Felövezlek és oda viszlek, ahova nem akarod.” Ez ugye Péter útja, aki nem akart eljönni a háló mellől. Mégis azt érezte, hogy a franc essen bele, mégis menni kell. Ez nekem is nagyon nehéz, hogy a franc se akarja feladni azt a rengeteg csillogást, mindennapi kényelmet és önmegvalósítást, a sikert, a dicsőséget - de valószínű, nekünk ennél sokkal több a küldetésünk ebben az életben!
