Nyári estéken nincs jobb mint egy kis jazz, így a #kávészünet mostani vendége hazánk egyik legismertebb jazz zenésze, Gyémánt Bálint, a Gyémánt Bálint Trió alapítója és Harcsa Veronika alkotótársa, valamint a Bartók Béla Konzervatórium tanára. Csatlakozott hozzánk Szikszai Nikolett, a BGE kommunikáció és médiatudomány szakos hallgatója, így most hárman beszélgettünk egy jót.
Major Péter: Említetted, hogy tanítasz. Szerinted mi a legfontosabb a tanításban? A technikai tudás? A hozzáállás? Mit fontos egy tanárnak bármilyen téren átadni a diákjának?
Gyémánt Bálint: Babos Gyula volt az egyik nagy mesterem, szegény nemrég elhunyt. Ő mondta mindig, hogy ő úgy gondol saját magára, mint egy kertészre. Aminek ki kell bújni, az valószínűleg ki fog bújni, hiszen az embernek nagyon erős az akarata, és ha ezt valaki tényleg komolyan gondolja, akkor abból valószínűleg zenész lesz. De a kérdés az, hogy mennyi időt tudok spórolni a növendéknek, és az, hogy milyen szemléletet tudok az ő kezébe adni akár a munkával, akár a művészettel kapcsolatban, hogy hogy álljon hozzá. Én a konziban ezt tartom küldetésemnek, hogy valamilyen szemléletet és munkamorált adjak és rengeteg segítséget, amennyit csak tudok.
Szikszai Nikolett: Mi az a szemlélet, amit át szeretnél adni?
Gy.B.: Elsősorban az öröm! Úgy gondolom, hogy nagyon sokszor kell ezt sulykoljam. Rengeteg nehézség merül fel, amikor az ember megcélozza a zenei pályát. Ez igazából egy nagyon kegyetlen világ, annak ellenére, hogy lehet, hogy jóban vagyunk meg tegeződünk - a jazz zenészekről el lehet mondani általánosságban, hogy lazák ilyen tekintetben. Úgy tűnhet, hogy könnyű színpadon állni, de valójában nagyon kiszolgáltatott érzés, tehát az embernek lelkileg is palléroznia kell magát ahhoz, hogy ne törjön össze, hogy meg tudja tartani a motivációját, hogy úgy gondolja, ennek van értelme.
M.P.: Hogyan tudod pallérozni magad?
Gy.B.: Talán egyrészről jó belelátni abba, hogy mindenki ezekkel a nehézségekkel küzd. Nézni az interneten a külföldi sztárokat - azért az ember egy idő után látja, hogy ugyanazokkal küzdenek, mint bárki más.
Sz. N.: Tudsz konkrétumot mondani?
Gy.B.: Például fantasztikus az, hogy ha van egy fiatal New York-i jazz zenész, akitől én szeretnék tanulni, akkor fel tudom vele venni a kapcsolatot és tudok tőle kérdezni, tud adni tanácsokat. Főleg így a koronavírus idején mindenki tanít, azért, hogy ki tudja fizetni a 4000 dolláros szoba árát, amit ki kell köhögnie minden hónapban, ha New Yorkban él.
Sz.N.: A karantén mindenki életében nehéz időszak volt, de engem igazából az érdekelne, hogy te akár zenészként, akár magánszemélyként hogy élted meg ezt?
Gy.B.: Én úgy érzem, hogy nagyon különleges vagyok ebben az értelemben, ugyanis február második felében született a gyermekem és ezért a február, március ki volt húzva teljes egészében, nem vállaltam koncertet és alapvetően így is volt megbeszélve mindenkivel. Január utolsó napján estünk haza Magyarországra és akkor már nyugodtan jöhetett volna a baba, ha szeretne. Volt bennem egy kis izgalom, hogy nehogy lekéssek bármiről. Nekünk ez az első pár hét elröppent, akinek van gyereke, tudja, hogy az kőkemény helytállás minden szempontból. Aztán meg már elindult a vírus kapcsán az, hogy minden koncertet lemondtak, azonban én abszolút lehetőségként néztem erre az egészre. Azt gondolom, hogy nincs nálam szerencsésebb ember a vírus kapcsán, ugyanis vissza nem térő lehetőséget kaptam így. Azt, hogy a baba napról napra változik és egyre okosabb, és én ennek a szemtanúja lehettem és nem pedig csak távolról figyeltem, ugyanis mi már április elsejével indultunk volna Harcsa Veronika kolléganőmmel egy Ausztria, Németország, Svájc turnéra, és nagyon örülök – nem annak, hogy lemondták természetesen – hanem, hogy együtt lehetek a babával. Ez egyszerűen fantasztikus élmény, én nagyon vártam, hogy édesapa legyek. Számomra ez nem egy furcsa dolog, hanem egy álmom beteljesülése, úgyhogy nekünk családdá válásként ez egy különleges lehetőség volt.
Sz.N.: A kisbabátok születése hatással volt arra, hogy milyen ihleteid vannak?
Gy.B.: Azt gondolom, hogy igen, de pontosan nem tudnám definiálni, hogy milyen hatással van a művészi életemre. Egyrészről maga a katartikus élmény, másrészről pedig ez a mindennapoknak egy olyan különleges motorja, hogy 3 évvel ezelőtt én számolgattam, hogy hány órát alszom és ha 7 óránál kevesebbet, akkor éreztem, hogy itt fáj, ott fáj, fáradt vagyok. Most meg az első két hétben napi másfél órát aludtunk tizenhét részletben, tehát az alvást már túlértékelt dolognak érzem, de ez az egész fantasztikus volt. Azt mondják, hogy normatív krízis, hogy egyszer csak családdá válunk és ez nem egy pillanat alatt következik be, tehát nem csak a gyerek érkezése számít, és onnantól már családnak mondhatjuk magunkat. Hivatalosan ez így van, de gyakorlatilag van egy összeérési időszak mindhármunk részéről, mert ez mindenkinek új szituáció és nagyon élvezzük… remélem, mindhárman.
M.P.: Tetszik az órád.
Gy.B.: Láttam. Ez egy IWC Schaffhausen az 50-es évekből, a nagyapám vásárolta. Az anyai nagyapámé volt. Én nem ismertem őt sajnos, nem találkoztunk. Meghalt, mire én megszülettem. De tőle függetlenül is nagyon szeretem az órákat. Vannak órák, amiket nagyon szeretnék, de azokat nem merem megengedni magamnak.
M.P.: Mit szeretsz az órákban?
Gy.B.: Szerintem az varázslatos dolog, hogy 2020-ban az ilyen óra - ami nem igényel töltést, sem internetet - egyszerűen csak működik. Ezen kívül az időtlenséget látom benne, hogy generációkon ível át.
M.P.: Mi az, amit nagyon szeretnél?
Gy.B.: Az a drága óra, amit szívesen megvásárolnék, egy Rolex Explorer.
M.P.: Mi vonz benne?
Gy.B.: Maga a forma, a letisztultság. Az egy nagyon egyszerű óra. Szerintem két olyan Rolex modell van, amiről csak az tudja, hogy Rolex, akinek erre szeme van. Nyilván vannak a Rolex órák, amik a milliárdosok kezén vannak. Mindenki tudja, hogy sokmilliós sportautóhoz egy értelmetlenül drága óra dukál. Mert így szokás az Instagramra is fotózni, hogy az óra és a Ferrarinak a kormánya. Így mondok valami nagyon fontosat magamról. Az Explorer meg szintén nagyon magas kidolgozottságú, de nem mutogatja magáról, hogy milyen drága. Különben befektetésnek is marha jó. De lehet, hogy ezzel csak magát nyugtatja az ember.
Sz. N.: Kicsit visszatérnék rátok. Mi a jövőbeli tervek?
Gy.B.: Mindig is nagyon jellemző volt ránk, hogy nagyon előre gondolkozunk. Legalább egy éves terv legyen!
M.P.: Mármint Veronikával vagy a feleségeddel?
Gy.B.: Veronikával. (mosolyog) Az első számú projektem a vele közös duó, illetve mostanában kvartett. Ezen kívül van saját trióm, amellyel a terveim már csak 2022-re vannak datálva. Ezt nagyon komolyan veszem, mert ez életem legkomolyabb vállalkozása, a zenélés. Nagyon sok terv van. Sokkal több egy hobbinál. A növendékeimnek mondom, hogy a hobbi az, amit akkor csinálsz, amikor kedved van hozzá. A szakmában pedig nem csak olyankor kell áldozatot hozni, amikor kedved van hozzá.
Sz. N.: Milyen konkrét terv most a legaktuálisabb?
Gy.B.: Remélem, augusztusban fel fogjuk tudni venni Veronikával az új lemezt, és remélem, hogy jövő ősszel megjelenik. Plusz új triós lemezen dolgozom. Nagyon szeretnék doktorit csinálni. Már évek óta húzom.
M.P.: Honnan jött neked a jazz? Azt olvastam, hogy 13 éves korodban jöttél rá, hogy gitározni szeretnél. Gondolom, klasszikus zenével kezdtél. Nem volt nagyon durva váltás, hogy egyszer csak imprózni kell?
Gy.B.: Nagyon jó klasszikus zenész tanáraim voltak, akiknek minden szempontból nagyon sokat köszönhetek. De voltak olyan összetűzéseink, hogy nem így kéne venni a levegőt. Nem kéne ennyire szuszogni közben. Úristen, de én szuszogni akarok közben, nehogy már ez legyen a gond. S ők voltak, akik erre biztattak, hogy lehet, hogy a jazz az én utam. Nem csináltak ebből „egókérdést”. Sőt, ők segítettek az első jazzgitár tanáromat megtalálni.
Sz. N: Te, mint tanár, hogyan tudod továbbadni, megtanítani az improvizációt?
Gy.B.: Az improvizáció a mindennapok része. Mindannyian improvizálunk. Van, aki ettől jobban tart, de az improvizáció olyan, mint a beszélgetés.
M.P.: Mi gátol benne sokakat?
Gy.B.: Az biztos, hogy kell hozzá egyfajta magabiztosság. Mindig azt szoktam mondani, hogy a teremtés vágy. S ez tudom, nagyon fellengzősnek tűnik, de kell az érzés, hogy valamit létrehozok. Pontosabban a hit, hogy én most képes vagyok valamit létrehozni.
Sz.N: Téged ez vonz benne?
Gy.B.: Igen, de néha azt érzem, hogy csak átfolyik rajtam. Nem is tudod, hogy ki csinálja, csak egy közvetítő vagy és azért gyakorolsz hosszú éveken keresztül, hogy minél folyékonyabban tudj hangot adni annak a valaminek, ami keresztül megy rajtad. Nem tudom, hogy ez érthető-e. Igen. De egyszerűbben: nem gondolom azt, hogy ezt én hozom létre.
Sz.N: És ki?
Gy.B.: Nem tudom. Ezt még nem definiáltam magamban. De nem is az fontos, hogy ki csinálja, hanem az, hogy az eszköze lehetek, hogy valami megszülethessen.
M.P.: Még egy kérdés a végére. Hol játszanál legszívesebben, ha bármit választhatnál?
Gy.B.: Nem tudom. (Nevet.) A fürdőszobában nagyon szeretek otthon zenélni. Nagyon jók az akusztikai adottságai. De ha ez nem elég, akkor nagyon szívesen játszanék egyszer az operaházban.
MP. Miért? A presztízs miatt?
Gy.B.: Nem csak a presztízse miatt, hanem mert szentimentálisan gondolok arra, hogy kik álltak már azon a színpadon. S hogy milyen energiája van annak a helynek. De igazából azt érzem, hogy nagyon szerencsés vagyok, nem tudok olyat mondani, ami hiányozna. Nem gondolom, hogy idős lennék, de ahhoz már elég idős vagyok, hogy nem az egóm vezérli ezeket a dolgokat. Megtanultam megbecsülni azt, ami van, és nem azon gondolkodom, hogy mi az, ami nincs. Úgyhogy ilyen szempontból tök jól működik a fürdőszoba.
