Melyik pápába csapott a villám?
Akik a Ferenc pápa elleni kritikákról vagy támadásokról hallanak, azoknak tudniuk kell, hogy az őt leginkább kritizáló irányzatok a zsinat óta az összes pápát támadták. Súlyos vádakkal szembesült Szent XXIII. János pápa is a zsinat összehívása miatt, majd az első dokumentumok megszületése után; hasonlóan járt Boldog VI. Pál, Szent II. János Pál és XVI. Benedek pápa. Mindnyájukról elmondták, hogy „összezavarja a katolikus egyház tanítását”, hogy ő az ”antikrisztus”. Ha visszatekintünk az egyház történelmében, azt látjuk, hogy hasonló támadásokban részesült minden újat hozó nagy szent és katolikus gondolkodó (hasonló elutasításban részesültek a tudomány nagy újítói, pl. A. Einstein vagy Semmelweis Ignác).
Hogy a támadások mennyire az éppen esedékes pápa ellen irányultak (és nem csak Ferenc pápát támadják), jelzi egy kis példa. Benedek pápa lemondásakor megjelent az interneten egy kép, amelyen úgy látszott, hogy egy villám csap bele a szent Péter templom kupolájába. Ez a kép elsőként Benedek pápa bűneihez kapcsoltan tűnt fel, az isteni ítélet jeleként. Ma több honlapon, blogon megtalálható ugyanez a kép, csak most éppen Ferenc pápa eretnek voltát hivatott érzékeltetni. Tekintsük át tehát a „zsinati pápák” elleni támadásokat.
Szent XXIII. János pápa hívta össze a II. Vatikáni Zsinatot (mely 1962-1965-ig tartott), és nyitotta meg az egyház 400 éve „zárt ablakát”. Ő világszerte általános csodálatnak, szeretetnek örvendett, mert korunk első pápája volt, aki félretette a pápát 400 év óta jellemző fejedelmi-pápai, barokk viselkedési formákat (pl. kíséret nélkül kiment a városba és szóba állt egyszerű emberekkel) és pápaként is testvéri közvetlenséggel szólt az emberekhez. Halála után az egyház hamarosan, 2000-ben szentté avatta őt, olyannyira elterjedt volt tisztelete. E pápa nemcsak egyes újításokat hozott az Egyház életébe, hanem teljes fordulatot. Ma szentként tiszteljük, de nagyon sokat szenvedett azoktól, akik megszokták a „régit”, s szembefordultak a megújulással.
Sok egyéb beszámoló mellett nemrég jelent meg R. Tucci bíborosnak, XXIII. János egyik legbensőbb barátjának a pápával való személyes beszélgetéseit összefoglaló kötete. Ez betekintést ad a pápa fájdalmaiba, az ellene való vádaskodásokba, támadásokba, és a mély hitbe, amellyel mindezeket elviselte. Képet kapunk a könyvből egy egyházról, mely nemcsak isteni, hanem emberi is, amelyben megjelennek az emberi gyengeségek, hibák, és egymásnak feszülnek vélemények.
Tucci könyvéből kiderül, hogy a pápa szenvedett a korabeli egyház és a liturgia barokk formái miatt, amelyek érzése szerint távol állnak a kor emberétől; szenvedett a Kúria középkori stílusa miatt. Nehezen viselte a pápa iránti tisztelet középkori formáit is: például, hogy neki arany koronát kell viselnie, és trónszéken kell ülnie, amelyet a Vatikán emberei emelnek vállukra, s így kell megérkeznie a fogadásokra, találkozásokra. Ezekkel szemben ő emberközelinek és megszólíthatónak törekedett lenni. Szenvedett a Vatikán központosított vezetése miatt, amelyben mindent el akartak dönteni az összegyház „feje felett”, s amelyben csak olaszok kaptak helyet. Ezzel szemben a pápa azt tartotta volna jogosnak, hogy az egyháznak e központi vezetőségében a világ minden részegyháza legyen képviselve.
A pápa fájó élménye volt, amikor a neves és keresztény Corriere della Sera újságban őt súlyosan kritizáló, torzító cikk jelent meg, magának az ismert főszerkesztőnek tollából. Azzal vádolta őt, hogy „modernista”, hogy a protestáns és a kommunista elvek felé túlzottan nyitott, aki meg akarja változtatni az egyház hagyományos formáit, tanítását, felépítését, s ezzel veszélybe sodorja azt. A tanulmány szerzője később bevallotta, hogy írását – miután közelebbről megismerte János pápát – megbánta, és nem is magától készítette el azt, hanem a Kúria egy bíborosának biztatására. A bíboros e cikkel védeni kívánta az egyházat a pápa „elhajlásai” ellen.
Amikor a pápa 1959-ben bejelentette, hogy zsinatot kíván összehívni az egyház megújítására, világszerte teljes meglepetést váltott ki. De a meglepetés a Vatikán központi szervének, a Kúriának vezető munkatársai körében volt a legnagyobb. A Kúria vezetésének meglepetése érthető, hiszen eddig nélkülük nem történt semmi, illetve ők hivatalukból következően azért dolgoztak, hogy az egyház érvényben levő változatlan előírásait megvédjék (noha a zsinat gondolatáról már XI. és XII. Piusz pápa is beszélt). XXIII. János pápának, a jövő prófétájának ebből következően sok kemény támadást, kritikát kellett megélnie ebben az időben, kiemelten a Kúria részéről, egészen rövid idő múlva bekövetkezett haláláig. A szent pápában felfedezzük Ferenc pápa számos vonását, és életében találkozunk szinte minden váddal, támadással és félreértéssel, amelyeket ma Ferenc pápa körül tapasztalunk: nevezték őt is szabadkőművesnek és zsidóbérencnek, nácinak és kommunistának, vagy liberálisnak, aki veszélybe sodorja az egyházat.
A II. Vatikáni Zsinatot XXIII. János pápa indította útnak, és szelleme áthatotta a zsinati folyamatot. A korábbi zsinatok végeredményeit gyakran előírások és elítélések foglalták össze. XXIII. János pápa viszont a zsinatot megnyitó beszédében így fogalmazta meg annak irányelveit: „Krisztus jegyese ma szívesebben nyúl az irgalmasság olaja után, mintsem hogy a szigor fegyverével fenyegetőzzék. Úgy vélik, hogy jobban segít korunk szükségletein, ha tanításának gazdagságát kínálja fel az embereknek, és nem ítél el senkit.” A zsinat küldetése ez: megfogalmazni, miként szolgálhat az egyház a mai világban Istennek, az embernek és a világnak. Nem nehéz felfedezni, hogy gondolatai mennyire összecsengnek Ferenc pápáéval.
A II. Vatikáni Zsinat a feszültségek ellenére is az egyházon belüli párbeszéd csodálatos példájává lett. (Ezt a Szentlélek kegyelme mellett sokan kapcsolatba hozzák János pápa szeretetteljes és párbeszédre kész, sugárzó személyiségével.) A zsinati dokumentumok tervezetét a világ több mint 2000 püspöke, illetve a zsinat mintegy 2500 résztvevője előzőleg írásban megkapta és odahaza átgondolhatta. A vatikáni közös tárgyalások során aztán heteken keresztül átbeszélték és javították (olykor átírták) azokat. Ily módon a résztvevők nagy többsége rendkívüli egyetértésre jutott. A kisebbség ezután általában elfogadta a többség által helyesnek tartott irányelveket (mert hitte, hogy az egyházat és a zsinatot a Szentlélek vezeti). Csak a Lefebvre érsek által vezetett kis csoport volt az, amely tovább ragaszkodott saját korábbi elképzeléseihez, és szembefordult a zsinattal, a pápával, majd elszakadt az egyháztól. Erről szóltunk már.
A XXIII. Jánost követő pápákat úgy választották, hogy biztosítva legyen általuk a zsinat szemléletének kibontakoztatása. A II. Vatikáni Zsinat az evangélium tanítására valamint a „szent hagyományra” (az első századok tanítására és gyakorlatára) építve fogalmazta újra az egyház életének elveit, és „porolta le” a port, mely az egyházi életre rárakódott. A zsinatnak így meg kellett újítania sok előírást és szemléleti elvet is, melyek a zsinatot megelőző 400 év, a tridenti, illetve barokk kor szüleményei voltak. XXIII. János utódainak, Ferenc pápáig menően sok teendője volt még, hogy ezt a zsinaton megszületett evangéliumi, ősegyházi szellemet lépésről lépésre mind jobban bevigyék a hívők és papok életébe, az egyház gyakorlatába. (Hasonlóan több évszázadon át tartott, amíg az egyháznak a Tridenti Zsinat ugyancsak nagy újításait sikerült beépíteni a gyakorlati életbe.)
Szent VI. Pál pápa volt XXIII. János pápa utóda. Első nagy feladata volt a II. Vatikáni Zsinat folytatása, majd ennek bezárása után a zsinati tervek megvalósítása. Párbeszédre törekvő egyéniségére jellemző első enciklikája a zsinati irányelvekről, és a mindenkivel való dialógus fontosságáról, mely jelentős hatást gyakorolt a Zsinatra is. Dialógusra való törekvésének fontos szerepe volt a zsinati dokumentumok megfogalmazásában, ahol a végső szövegekben törekedett egyensúlyt teremteni a haladó többség és a kisebbségben levő hagyományos „szárny” között. Ez akkor nagy eredmény volt, de később e cselekedetét mindkét oldalról érte bírálat.
Párbeszédre törekvésének része volt a kommunista államokkal való kapcsolatkeresés (amit elődje kezdett), mellyel hazánkat illetően pl. elérték, hogy évtizedek tilalma után újra lehetővé vált püspökök szentelése (ugyan csak olyanoké, akiket az állam is elfogadott). Egyesek helyeslése mellett ez ismét erős kritikákat váltott ki, melyek szerint a kommunisták úgysem tartják be ígéreteiket, s irreális a velük való párbeszéd. Hazánkkal kapcsolatosan a mai napig ismerős a vád, hogy hamis módon hívta ki Mindszenty bíborost Magyarországról, illetve hogy ígérete ellenére lemondatta őt az érseki székről. E vád hamissága napjainkra kezd tisztázódni.
VI. Pál alatt vált véglegessé a Lefebvre féle egyházszakadás, mely súlyos sebet ütött az egyházon és a pápán. (Erről szól a 4. fejezet.) Ettől kezdve a lefebvristák folyamatosan támadták őt a zsinat határozatainak megvalósítása miatt. Meg kellett élnie, hogy a Szent Péter téren tüntetők jelentek meg, ilyen feliratokat emelve magasba: „Katolikus pápát akarunk”. De támadták őt a „haladók” is, hogy túl lassan cselekszik. Támadássorozatban részesült a Humanae Vitae enciklika megjelenése után, az egyházon belülről és azon kívülről egyaránt.
VI. Pál pápasága a világszerte erősödő szekularizáció idejére esett. 1968-tól Európa-szerte diáklázadások robbantak ki, melyek céljukként hirdették meg a szabad szexet, az elszakadást a vallási hagyományoktól, s jelentős szerepük volt a nyugati világ liberalizálódásában. Ez időben sok országban (Olaszországban is) jelentkezett vallási vagy erkölcsi krízis. Kiugró volt Hollandia vallási liberalizációja, mely egy évtized alatt az egyház széteséséhez vezetett. E folyamatoknak számos társadalmi-történelmi gyökere ismerős (ilyenek kiemelten az iparosodás és a városiasodás, melyek elszakították az európai népeket vallásos hagyományaiktól), de pl. Lefebvre követői ezekért is a Zsinatot és a pápát okolták. Ha az internetes keresőbe beírjuk a pápa nevét, ma is találunk őt gyalázó írásokat (Lefebvre szellemében). Élete vége felé annyira szenvedett a támadásoktól, hogy egyik bizalmasának azt mondta: neki már meg kellene halnia, hogy olyan pápa jöhessen, aki jobban megfelel a kor elvárásainak. Nemrég került nyilvánosságra, hogy ő is megírta lemondó levelét, arra az esetre, ha már nem bírná a pápaság terhét, de erre végül nem volt szükség. (E levélről tudott Benedek pápa is: helyeselte VI. Pál eljárását, és ő maga később le is mondott, képességeinek gyengülését tapasztalva.)
Mára VI. Pál pápát is joggal szentté avatta az egyház, mert az idő múltával mind inkább fény derült nagyságára: hogy ő vezette az egyházat a zsinati megújulásra; s hogy egy nehéz korszakban milyen hősies, evangéliumi radikalitással élt.
I. János Pál pápa VI. Pált követte. Ő rövid 33 napos pápaság után váratlanul meghalt. Aligha volt a világnak bulvár lapja, amely ne rágódott volna azon, kik és miért ölték meg a pápát a Vatikánban, noha nyilvánvaló volt az orvosi jelentés, hogy szívinfarktusban hunyt el. A téma máig is gyakran előkerül vádként a Vatikán ellen.
A II. Vatikáni Zsinattal az egyház a „gyorsuló időben” a folyamatos megújulás útjára lépett. Ez viszont folyamatosan váltott ki kritikákat az egyház konzervatív csoportjai részéről. Kívülről pedig, a szekularizáció előrehaladtával párhuzamban, folyton újra jelentkeztek a támadások a nem hívő világ részéről. Így Ferenc pápa elődjei is megélték, amit Jézus ígért: „Nem lehet a tanítvány nagyobb mesterénél: ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,20)
