A sok semmitmondó, és egy átlagosan szépérzésű halandót – jelesül engem – agyvérzésközeli állapotba segítő ünnepi Facebook bejegyzés között megakadt a szemem egy képen. Nyilván vállalhatatlan „cukiságokat” írt hozzá a bejegyzés készítője, de a kép ettől még jól sikerült. Egy bizonyára keresztyén identitású „fotosopp”-bajnok összehozott két koszorút, úgy, hogy pont a kép közepén találkozik a kettő. Talán el tudod képzelni az adventi ajtódíszt vagy koszorút, ahogy az élénkzöld tűlevelek, a rajta pirosló mini karácsonyi dobozkák és mikulások egyszer csak egybefonódnak egy száraz, barna, teljesen dísztelen töviskoszorúval.
Régóta gondolkozom azon, hogyan is lehetne visszaadni az adventi hangulat kettősségét, bonyolultságát, a keresztyén ember ünneplésének alapvető reménységét úgy, hogy abban közben ne a világ ítélete, hanem az Isten mérhetetlen szeretete váljon nyilvánvalóvá. Mert általában a legkönnyebben ilyenkor ez megy nekünk „mellverős” keresztyéneknek, vagyunk mi, meg van a világ. Mi, akik tudjuk, akik jól ünnepeljük, akik megmutatjuk, meg a sok fogyasztói szemléletű „e világ gyermekei”, akik szegények nem tudják, és készen is van az ítélkezés örök érvényű ünnepi hangulata.
Karácsony örömüzenete nemcsak az, hogy mennyire is szerette Isten a világot, hanem a János 3:16 folytatása talán még fontosabb: „Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.” A Karácsonyban Isten legfőbb terve válik újra és újra nyilvánvalóvá: nem ítélet, hanem Krisztus elfogadása által megváltás és üdvösség.
Advent ennek az örömteli várakozásnak az időszaka, ahol a fogyasztói karácsonyi kellékek mellett meg kell, hogy jelenjen az is, Akinek az eljövetelére várunk. Ezért gondolom azt, hogy ez az emlegetett kép tökéletesen adja vissza mindazt, amit élünk és amit remélünk. Mert a gyermek Jézus, a cuki karácsonyi műsorok, az ünnepi ízek és illatok előremutatnak egészen a keresztig, ahol minden kellék és dísz nélkül Krisztus magára veszi az ítéletet azért, hogy nekünk már ne kelljen. Ezt jelképezi a két koszorú egybefonódása, az ünnepi hangulat és a valóság egymásba kapaszkodása. Ez a reménysége hívőnek és hitetlennek egyaránt: az a Jézus, aki megszületett, az az a Krisztus, aki meghalt és feltámadt miattunk, helyettünk és értünk.
