Nem telik el úgy hét, hogy ne gondoltam volna az eltervezett erdélyi útra. Vagy arra, hogy milyen jó lenne csak úgy utazni valamerre. Lakásavatót is terveztünk, az is elmaradt – egyelőre. Mert előbb-utóbb vége lesz ennek az időszaknak, legalábbis nagyon remélem és hiszem.
Időnként azért nagyon nehéz. Digitális pedagógia-rajongó tanárként már néha inkább tehernek érzem az online bejelentkezést, pedig mekkora lehetőség, hogy átvészeljük a személyes találkozások hiányát ebben a formában.
Egyik pillanatban úgy érzem, idén nem tudok rendesen készülni Adventre. A másik pillanatban pedig azt érzem, minden rendben van és rendben lesz. Csodálatos ünnep közeleg. Számomra az ilyen hangulatváltozások közepette az ima jelenti az egyedüli megnyugvást. És persze az alkotás, vagy az olvasás. Kitaláltam, hogy minden nap leírom egy vázlatfüzetbe egy érdekes ember gondolatát egy kötetéből. Márai Sándor az egyik nagy kedvencem, így a Füves könyvét egyébként is néha csak úgy valahol kinyitom. Egyik nap is így tettem és éppen az Arról, hogy aki megtudott valamit, egykedvű lesz című résznél nyitottam ki:
„...Csak az isteni a teljes, csak a lélek nem reménytelen. Mit akarhat az ember mást, mint egykedvűséget, ha emberi vágyakkal fordul az isteni felé? A beavatott ember csendes. Tudja, hogy nem lehet segíteni. A legtöbb, amit tehet, ha nem árt másoknak és magának. Aki a halál felé él, aki az emberek között él, tehát az igazságtalanságban él, mit is reméljen? Ha szívét egyfajta nyugalomra tudja nevelni, ez már csaknem vigasztalás és derű.”
Miközben leírtam ezeket a Márai-gondolatokat, az jutott eszembe, hogy egyszer egy jó kávé mellett úgy beszélgettem volna ezzel az emberrel. Annyi minden gondolatát átérzem és annyi mindennel nem értek egyet. Ezeket a gondolatait 1943-ban írta le, maga mögött számtalan borzasztó dologgal és mégis van benne egyfajta nyugodt derű, melankolikusság és béke. Én pedig most 2020-ban kicsit erőt tudok meríteni belőle, különösen, hogy ő is Istenről ír újra és újra...
Advent 2. vasárnapjára készült írásunkat itt olvashatod.
