Hogy kerültél kapcsolatba a Bárka Táborral?
Kaptam egy felkérést, hogy ha van kedvem, lehetnék a Bárka Tábor jószolgálati nagykövete. Mivel hátrányos helyzetű gyerekekről is szó van, ezért feladatomnak éreztem, hogy ebben részt vegyek. Nagyon fontosnak tartottam, hogy ebben a táborban nincsenek szegregálva a gyerekek, így a leginkább hátrányos helyzetűek is belekóstolhatnak abba, hogy milyen érzés egy olyan társadalomban élni, ami nem rekeszti ki őket, mert a „jól szituált” gyerekekkel együtt vannak a tábor teljes ideje alatt. Itt nagyon jó programokat és nagyon nagy élményt nyújtanak olyan gyerekek számára, akiknek ez alapesetben elérhetetlen lenne.
Miért fontos velük foglalkozni?
Mert a gyerekek szenvedik a legnagyobb kárt a családokban, és nekik segíteni és útmutatást adni az élethez az egyik legnemesebb és legfontosabb dolog az életben. A hiányosságaikat pótolni leginkább úgy lehet, hogy nem csak az elméletet oktatják nekik az iskolapadban, hanem a gyakorlatban is át tudják élni, ki tudják próbálni, milyen is ez. Ebben a táborban minderre van lehetőség.
Mit tapasztaltál a Bárka Táborban, hogyan mutatnak utat nekik? Hogy segítik őket?
A Balaton-parton rendezik a tábort. Van egy napirendjük, ami egy egész napi tempót, rendszert, keretet ad nekik. De egyéb szempontból is sokat tud adni ez a tábor. Kis dolognak tűnik, de egyszer például találkoztam a táborban egy kisfiúval, aki ott evett életében először csokoládét. Egy ilyen pillanat elmagyarázza, hogy többek között mit is jelent igazán hátrányos helyzetű gyereknek lenni. Mikor ezzel a kisfiúval beszélgettem, nagyon megérintett és lelassított, és segített megértenem, hogy mi mindent is jelent ez igazából...
„Hatalmas örömmunka ez számomra” – vallja Schanda Anikó, akivel a Bárka Táborról készült filmünk kapcsán ültünk le beszélgetni. Sokszínűség, együttműködés, élmények és a szeretet közhelyessége – rövid betekintés a misszió hátterébe, amiben benne van mindez és még sokkal több.
Nyikos Anna: Mesélj a Bárkáról! Te hogy kapcsolódsz hozzá?
Schanda Anikó: Elsőéves teológushallgatóként – és a református egyház cigánymisszióval foglalkozó munkatársaként – kerültem be a projektbe, még három évvel ezelőtt, nagyon az elején. Éppen kezdett összeállni a csapat, megvoltak már az élménypedagógusok, akik a tartalmi gerincét adják a tábornak, már megvoltak az első jelentkezések, kiválasztások, iskolák, de még a nyár előtt voltunk. Akkor derült ki számomra és az egyház számára is, hogy egy profi csapat profi módon próbál egy nagyon jó élménytábort létrehozni, de a lelki vetülete nem volt még kiforrva. Meg is kaptam a feladatot, hogy erre tegyek javaslatokat, és néhány teológustársammal és az erre felkért lelkészekkel együtt sikerült kialakítani egy már az első évben működőképes rendszert.
Ny.A.: Ez milyen érzés volt számodra?
S.A.: Nekem ez hatalmas örömmunka volt, nagyon nagy öröm és siker, ami nem a mi sikerünk, hanem az Úristen sikere. Elképesztő, hogy a semmiből olyat tudtunk létrehozni, és nem csak mi, hanem az egész tábor, ami egy csodálatos alkalom és lehetőség hátrányos helyzetű gyermekeknek, akik sokszor a Balatont sem látták korábban, és sokan Isten igéjével sem találkoztak. Az élménypedagógiai csapattal is nagyon jó az együttműködés, rengeteg eszközt adnak a kezünkbe, amit használni tudunk az áhítatokon, alkalmakon. Nem csak elfogadták a keresztény oldalt, hanem látják ennek a szépségét, az előnyeit, látják, hogy a gyerekeknek ez tényleg ad valami pluszt – ami persze szerintünk a lényeg.
Ny.A.: A hit és az élmények összekapcsolása nem csúszik át a sokak által támadott élménykereszténységbe?
S.A.: Itt nem maga a kereszténység az, amit élményként próbálunk átadni, de valóban kapcsolódik a kettő erősen, hiszen nagyon sok élmény éri a gyermekeket, és ezen belül igyekszünk megismertetni velük a hitet. Ott választanám szét, hogy nem az a fókusz, hogy minél nagyobb legyen az élményfaktor, és akkor majd a nagy katarzisban odatalálnak Jézushoz és átadják az életüket, hanem jelen van egy nagyon is komoly teológiai munka amögött, amit felépítünk az áhítatokban. Természetesen próbáljuk ezt minél inkább a gyerekek nyelvén, az általuk átélhető, megélhető módszerekkel elérhetővé tenni, és ebben tényleg segít az élménypedagógia. Egy ilyen foglalkozás sokszor nem is abban az értelemben élmény, hogy nagy vidámság és nevetés van, hanem sokszor drámai sírások és veszekedések, nagy konfliktusok, nagy feszültségek szakadnak fel, erre lehet utána építkezni a hit oldaláról is.
Igazán nem állt szándékunkban a shoeshine.hu-n Hodász András tematikus hetet tartani, de hát az a helyzet, hogy András atya bőven ad nekünk témát. Miért? Mert párbeszédbe elegyedik emberekkel, influenszerekkel, máshogy gondolkozókkal, hagyja magát kérdések kereszttüzébe kerülni, hagyja, hogy kamerák előtt tabutémákról faggassák. Mindez pedig igencsak példaértékű, így mindenképpen érdemes beszélni róla.
Ozsváth Zsolti, a ZSHOWtime YouTube-csatorna arca és éltetője, aki amúgy már reakcióvideó-sorozatba keveredett egyszer András atyával, most sem kíméli őt. Papi nőtlenség, kiégés a hivatásban, homoszexualitás, lombikkérdés, az egyház politikai megnyilatkozásai, pedofilbotrányok… A videóban csupa olyan témát feszegetnek, amik nagyon is megosztóak a társadalomban, amik miatt ember embernek farkasa, amik miatt nem lehet normális hangnemben lefolytatni egy családi ebédet, mert valakit olyan mélyen érint, hogy nekiáll asztalt borogatni. András atya pedig végtelen türelemmel válaszol Zsolti minden kérdésére.
Egy ponton ráeszméltem, hogy kedvem lenne jegyzetelni. Miért? Mert jókatolikuslány módjára nyilván ismerem az Egyház tanítását, hát persze, hiszen megtanultam kis hittanos koromban. De ha jobban belegondolok, nem biztos, hogy mindent tisztán látok és értek, ha csak az említett témákat nézzük. András atya pedig közérthetően, fogyaszthatóan, egy nemhívő számára is befogadhatóan elmagyarázza, hogy mit és miért gondol az Egyház ezekben a necces kérdésekben.
Kritikus és önkritikus, haladó és cégét - a katolikus egyházat - haladásra késztető figura Hodász András (katolikus pap, a Papifrankó youtube csatorna létrehozója), s lenne helye az irodalomban, legalábbis szerintem.
„Az egyház egy 2000 éves cég, lomha cégkultúrával” - az ezzel a címmel készített interjúban Gulyás Márton (Partizán youtube csatorna) vezetésével több fontos téma kerül célkeresztbe, amivel olyan rögzült hagyományokat feszegetnek, mint a cölibátus, a papi engedelmesség, vagy az egyház hatékony működése:
Az egyik közös elem a fentiekben a pap, mint beosztott, s ami kérdésként régóta mozog bennem, az elhangzik itt is: az egész, a teljes ember. A papság teljes embert kíván, ezt sokszor hallottam. A kérdés, hogy mit jelent ez a teljes ember, azon belül a teljes férfi? Teljes tud-e lenni egy egyedülálló férfi? Ha igen, akkor mikor, hogyan, kivel (vagy kivel nem) válik teljessé?
Rabságból Szabadságba címmel webináriumot indított a Névtelen Utak Alapítvány.
Ennek keretében olyan nagyon fontos témákat dolgoznak fel, mint az emberkereskedelem vagy a prostitúció és az emberkereskedelem kapcsolata.
A harmadik epizódban a téma szakértője, Tapolyai Emőke klinikai pasztorálpszichológus és szexológus szólal meg, beszélgetőtársa Stumpf Kata, szerkesztőriporter.
A téma a pornó. És miért ennyire fontos?
Szerintetek mennyi idő alatt értek el az egyes platformok 50 millió felhasználót?
YouTube - 4 év.
Facebook - 3 év.
Twitter - 2 év.
Pornhub - 19 nap!
A teljes beszélgetést itt láthatod:
Azt tudod, hogy ezért az interjúért mindkettőnket szidni fognak. De kezdjük el és beszéljünk őszintén, mint férfi a férfival.
Rendben! (nevet)
Honnan származol, hol nőttél fel?
Egy Fejér megyei, többségében romák által lakott faluból származom, de a születési helyem egy talány, merthogy állami gondoskodásba kerültem, amikor másfél-két hónapos voltam, és az állami gondoskodás ideje alatt össze-vissza írták az okmányaimat.
Mit tudsz a családodról?
Kilenc gyermekes roma családba születtem. Amikor megszülettem, nem sokkal rá édesapám öngyilkos lett, és mi a testvéreimmel állami gondoskodásba kerültünk, majd négyéves koromban átszállítottak bennünket egy nagy mamut-intézetbe. Ebben a gyermekotthonban nevelkedtem húsz éven keresztül.
Milyen volt az intézeti hangulat? Tudod valahogy jellemezni?
Az állami gondozott gyerekekre nagyon jellemző, hogy iszonyatosan szeretetéhesek. Pál Feri mondta azt, hogy nagyon sokszor tévesen azt hiszik az emberek, amikor elmennek egy nevelőotthonba vagy gyermekotthonba, hogy a gyerekekben mennyi szeretet van. Mert ugye bújnak az emberhez, a nyakába akarnak mászni, át akarják ölelni, az ölébe akarnak ülni az embernek. És az emberek ebből azt feltételezik, hogy ezekben a gyermekekben mennyi szeretet van. De a fenéket! Ez szeretetéhség. Bennem is iszonyatosan nagy szeretetéhség volt, nagyon vágytam volna a szeretetre.
Mi volt ott az arány gyerekek és nevelők között?
Egy gyermekfelügyelőre körülbelül harminc gyerek jutott.
Az emberes.
Tehát itt eltűnik a személyesség. Én iszonyatosan vágytam a szeretetre és emlékszem, hogy egy szobában voltam az egyik bátyámmal, és azt vettem észre, hogy volt egy másik roma fiú, akivel nagyon kedves volt a bátyám. Én meg féltékeny voltam arra fiúra. Az volt bennem, hogy: „De hát miért? Én vagyok a te testvéred és mégis ezzel a fiúval kedvesebben bánsz, mint velem.” Próbáltam megérteni ennek az okát, megfejteni, és akkor rájöttem, később összeraktam.
Egyedülálló és hiánypótló kezdeményezést keltett életre a kozossegek.hu csapata. Céljuk, hogy összekössék a közösségkeresőket a tagokat kereső közösségekkel, így létrehoztak egy oldalt, ahol a katolikus közösségeknek és lelkiségi mozgalmaknak lehetőségük van a bemutatkozásra, a közösséget keresők pedig megismerkedhetnek velük, ezzel megtéve az első lépést a kapcsolódáshoz. A kozossegek.hu oldal bemutatkozása következik, a csapat tagjai, Bauer Iván, Nagy Anna, Rónaszéki Benedek és Urbán Ákos tollából.
Felmerül a kérdés, hogy mire alapozhat az Egyházunk a jövőben? A közösségekre.
És mire van egyre inkább szükségünk a mai világban? Közösségekre.
Ideje van a személyes, belső szobában töltött imának és ideje a közösségi együttlétnek.
Saját személyes tapasztalatunk, hogy nagyszerű dolog részévé válni egy közösségnek. Így megtapasztalhatjuk, hogy karnyújtásnyi körben felelősek vagyunk a világért. Életünk meghatározó részei egymás meghallgatása, a mély beszélgetések, elmélyülés a hitben, A kirándulások, sport, játékok, karitatív és zenei szolgálatok.
Ezért hoztunk létre egy katolikus közösségkereső honlapot, a kozossegek.hu-t, hogy az Egyházban működő közösségeink láthatóvá és könnyen elérhetővé váljanak. Így lépést tehetünk afelé, hogy az evangéliumban megfogalmazott jézusi mondás valósággá váljon: „aki keres, talál”.
„Tudtátok, hogy a maffiózók soha nem égnek ki?” Felkapom a fejem, pedig önmagukban sem unalmasak az órák a főiskolán. Jól hangzik az elmélet: a kiégés abból fakad, hogy valaki túlságosan lelkiismeretes, túl sokat vállal, túl sok embert akar megmenteni, megfeledkezik önmagáról és minden erejét elszórva csak magáról nem tud gondoskodni. Ez pedig nyilvánvalóan nem jellemzi a maffia tagjait – ahogyan a tanárom fogalmazott, csak az tud kiégni, akinek van lelkiismerete. Szép tehát ez az elmélet, és jól működhetne, mégsem állja meg a helyét, és szinte látom, ahogy Hollywood maffiafőnökei lelkesen helyeselnek erre a kijelentésemre.
A kiégés nem ilyen tiszta, nem ilyen egyszerű. Ez a logika inkább hasonlít a Krisztus keresztje alatt álló zsidók felkiáltásához: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni!” (Mt. 27:42) Ha másokra van ereje, legyen ereje magára is! Csak rontjuk a helyzetet, ha a kiégést a mártírok, az önfeláldozó nagy szentek privilégiumává tesszük, hiszen így soha nem fogjuk felismerni, amikor ott áll a mi ajtónkban is. Mert mérget vehetünk rá, hogy ott fog állni egyszer, akkor is ott fog állni, ha nem vagyunk se mártírok, se maffiózók, és igazán csak akkor van ellene esélyünk, ha már a kopogtatásáról felismerjük.
Milyen mélysége van ennek a pár szónak? Milyen mélysége van most, hogy annyira fullasztóan közel került hozzánk a halál és nem tudunk tőle menekülni, folyamatosan a nyomunkban jár?
Gondolom nem vagyok ezzel egyedül, de be kell vallanom, néha mély letargiába esek, ha azokra az embertársaimra gondolok, akik most szenvednek, vagy azokra, akik segíteni igyekeznek rajtuk, de nehezen bírják a hatalmas megpróbáltatást. És néha, valóban magam is rettegni kezdek belül, hogy mi van, ha én is ilyen nehéz helyzetbe kerülök a járvány miatt…?
„Én vagyok a feltámadás és az élet” – próbálom visszhangozni az örömhírt, olykor egészen halkan, máskor megerősödve.
A katolikus temetők kapuján olvasható „FELTÁMADUNK!” felirat gyerekkorom óta foglalkoztat. Egészen kiskoromban nagyjából úgy képzeltem, hogy a feltámadás után átlátszó angyalokká lesznek az emberek és felrepülnek a mennybe. Aztán kamasz fejjel jót kuncogtam én is a viccen, amit az egyik görögkatolikus pap mesélt: „Fel! Támadunk!”. Azóta sokszor visszhangzik bennem ez, de már nem mint vicc, hanem, mint egy csatakiáltás a halál ellen. A járvány ellen.
Ha bedobom most ezt: házasságon belüli szexualitás, akkor vajon kiben mit hoz elő? Automatikusan kenetteljes bűntudattal párosítom? Vagy tulajdonképpen a helyén van bennem a téma? Annyi egészen bizonyos, hogy ez a tárgykör elképesztően megosztó, hiszen sok hatás és üzenet érkezik hozzánk a szexualitásunkat illetően. Üzenet a társadalom szintjéről, üzenet a szüleinktől, üzenet a különböző vallási intézményekből.
A vallás mindannyiunk számára felkínál különböző alternatívákat ennek szabályozására, mivel a szexualitás evolúciósan meghatározott, és mint olyan, szabályozásra szorul. Ennek okán muszáj ezzel törődnie a személynek, a vallásnak, a társadalomnak. Ez így világos.
Bennem viszont mindig felmerül a kérdés, hogy például a kereszténység mennyire mozog ebben a realitás talaján, mennyire önreflektív a kérdésben? Még a legjózanabbnak hitt közösségekben is akad olyan ember, aki valamit félreértelmez vagy olykor túlhangsúlyoz. Nagy viták, esetleg fekete-fehér végletek tudnak kialakulni, ha egy beszélgetés indul el ebben a témában.
Talán nem véletlen, hogy ennyire nehéz erről jól beszélgetni vagy együtt gondolkodni, ugyanis az életünknek meghatározó, teljesen legitim oszlopáról van szó. Meglehet, talán az istenkerésünknek is egy akadálya lehet az, ahogyan ezzel a kérdéssel bánunk.
Szerintem mind hallottunk már a témakört illetően kifejezetten produktív és kontraproduktív előadásokat, történeteket, beszélgetéseket is.
Remek látni, hogy a Shoeshine csapata most ismét veszi a bátorságot -fogd meg a söröm- és meg meri kérdezni többek között szakemberektől is például azt, hogy milyen problémákat okozhat a keresztény nevelés a szexuális kapcsolatunkban? Vagy mi a legfőbb probléma a szexualitásunkkal kapcsolatos gondolkodásunkkal? Esetleg hogyan változtatja meg az első gyermek megszületése az addigi intim közeget?
„Maradjunk párbeszédben, értsük meg egymást, hiszen nem vagyunk ellenségek, nem vagyunk ellenfelek! Barátok vagyunk, testvérek vagyunk. Azért élünk ezen a földön, hogy megvalósítsuk valahogy azt a szeretetet, amiről Jézus egyébként ténylegesen beszél. Ennek a szeretetnek az első lépése a párbeszéd. Köszönöm ezt nektek, köszönöm, hogy vagytok!”
Ez a néhány mondat Hodász András atyától hangzik el egy videója végén. Hozzáállása kulcs az emberi kapcsolatokban, főleg, ha megosztó témában szeretnénk előrelépni. A videó egy válaszvideó válaszvideója, jelen esetben kulturált párbeszéd folyik ellentétes nézőpontok között: Hodász András (Papifrankó) és Osváth Zsolt (ZSHOW time) saját youtube csatornájukon reagáltak egymás videóira a család, a homoszexualitás és az örökbefogadás témáival kapcsolatban.
A videóban szó van a Biblia tanítása szerinti szerelemről, házasságról, döntésről és hűségről, de előkerül a melegség, a cölibátus és a pedofília is. A családot a Szentháromsághoz hasonlító eszmény áll az egyik oldalon, de szerintem az a gyerek, aki családi kötődés nélkül él például nevelőotthonban, nem tud mit kezdeni a Szentháromsággal ilyen értelemben. Vele együtt a csonka családokban felnövő gyerekek sem ezt az állapotot élik meg. Nem az ideával van baj, hanem azzal, ahogy a jelenleg törvényben rögzített és fenntartott rendszer, tiltva az egyedülállók örökbefogadását, még tovább bent tartja az örökbeadható gyerekeket az otthonokban. Tehát említheti András atya a kemény jézusi szavakat, de a kérdés az, hogy mi mit teszünk a kőkemény élethelyzetekért, azokért a gyerekekért, akik már világra jöttek és nem csak vegetálni hivatottak, hanem szeretetben felnőni.
Az augsburgi, ökumenikus MEHR konferenciákon mindig felemelt kézzel dicsőítettem és segített a fényjáték, az igényes hangosítás, hogy Isten jelenlétébe helyezkedjek. Amikor a római ministránstalálkozón az egyik ország miséjén hatalmas, lila ledkeresztet állítottak fel a Szent Pál bazilikában, elszomorított, mert annyira nem illett a helyhez. Találkoztam már Istennel nagy tömegben, kis imacsoportban, hangos dicsőítésben és csendes virrasztásban. De ugyanígy megesett, hogy mindezek mellett vagy ellenére egyáltalán nem tudtam jelen lenni. Ismerős? Beszéljünk az Istennek tetsző zenéről és liturgiáról!
Gyakran találkozom a véleménnyel, hogy a katolikusok csak maradi orgonás miséket és népénekes körmeneteket tartanak, a protestánsok meg az érzelmes dalokkal próbálják manipulálni a hívőket. Mennyi igaz ebből és mi lenne az arany középút?
Azt biztosan tudjuk, hogy Istennek tetszik a hangos dicsőítés és a csendes, belső imádság is. A 150. zsoltár például végig a lelkes és hangos dicséretről szól: „Dicsérjétek kürtzengéssel, dicsérjétek lanttal és hárfával!” Jézus családjának felmenője, Dávid király is teljes erejéből táncolt az Úr előtt (2Sám 6,14). De Jézus azt is mondja, hogy „amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged” (Mt 6,6). Istennek tehát kedves a csend és a hangos dicséret is.
De milyen az a hangos dicséret, ami tetszik az Úrnak? Azt gondolom, hogy minden dicséret, ami a szívből jön és célja valóban az Ő felemelése. Az más kérdés, hogy milyen dicsőítés tetszik a közösségnek. Egyáltalán figyelembe kell ezt vennünk? Igen is és nem is. Szerintem két szempontból vizsgálhatjuk ezt a kérdést, ezek pedig a tartalom és a minőség. Kezdjük a tartalommal!
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics