Gondolatok a Hát én immár kit válasszak? – A párválasztás pszichológiai háttere című cikk margójára
Közeli és távolabbi ismerőseim egyaránt tanúsíthatják, megszámlálhatatlan alkalommal keseregtem, sőt, dühöngtem a párkeresésben bénázó keresztény fiatalok miatt, akik közül az első én vagyok, hogy az apostolt méltatlanul idézzem. Az igazat megvallva, eredetileg ezt a cikket is „Miért kell úgy rágörcsölni?” mottóra terveztem megírni, mondván, hogy itt egy szép átfogó pszichológiai írás arról, hogy mi mindenre kell figyelni, és hogy is lehet ezt jól csinálni, tanulhatunk belőle. Aztán szembejött néhány kérdés. Mégis mi okunk lenne nem görcsölni a párválasztáson keresztényként? Hogyan lehetséges ennek a feloldása? Mi egyáltalán ez a ráfeszülés, amiről ennyit beszélek, és amit magamon is tapasztalok lépten-nyomon?
Ha keresztényként Isten szavának a tükrében nézzük a szerelmet, a házasságot, akkor minden okunk meglehet arra, hogy megrémüljünk annak a mélységétől, komolyságától. A házasságról úgy beszél az ige, mint ami a földön a legvalóságosabban mintázza Isten és az emberiség kapcsolatát – telve teljes önátadással, végső elköteleződéssel, önfeláldozással, ami ennek a kapcsolatnak a gyújtópontja (Ef. 5:21-33); a szerelemről pedig így ír: „Bizony, erős a szerelem, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír.” (Én.é. 8:6) Ezt keresve, erre készülve hogyan is tudnánk könnyedén venni a kérdést, hogy is ne feszülnénk rá a témára?
Itt kerül a képbe a görcsösség másik forrása, az emberi oldal. Teljesen helyénvaló, sőt, szükségszerű a párkapcsolat, párkeresés Isten törvénye szerinti komolyságát szem előtt tartani, de nem feltétlenül kell, hogy maga után vonja a bezárkózást, végletes gondolkodást, ami olyan gyakran jellemez minket (engem mindenképpen). Ahogyan azt a kapcsolódó cikk is kiemeli, az önismereti fejlődés elengedhetetlen az egészséges kapcsolatok kialakításához, és ebben a lehető legmélyebben egyetértek vele. Isten halálosan komolyan veszi a párkapcsolatokat, a házasságot, de nem tolhatjuk Rá a felelősséget a saját szorongásainkért, félelmeinkért, amik akadályoznak minket a kapcsolódásban. Persze, nagyon nehéz kettéválasztani, hogy mi Isten szava, és mi az, amit csak a családi, gyülekezeti normák, az íratlan keresztény szabályok terheltek ránk, mégis elengedhetetlen ez a munka. Isten valóságos szabadságra hívott minket a párkapcsolatok terén is, és ez a szabadság nem áll ellentétben azokkal a szilárd keretekkel, amiket kijelentett a törvényében, épp ellenkezőleg. A keretek, ahogyan azt már annyiszor hallottuk, biztonságot adnak, és az, hogy ezen a biztonságos téren belül mit teszünk és hogyan vagyunk jelen, már a mi szabadságunk és a mi felelősségünk egymás és önmagunk iránt.
Gondolatok a Tibi atya, a konzervatív normaszegő c. cikk margójára
A legtöbb vallásos ember hallott Tibi atyáról, megítélése azonban széles skálán mozog. Az biztos, hogy témái bennünket is érintenek, és a vulgáris szóhasználat ellenére az általa tartott görbe tükörrel keresztényként érdemes szembenézni.
A jezsuita SZÍV folyóirat cikkének olvasásához megvettem az első Humbák Műves rosémat és revideáltam az elmúlt évben hozott döntéseimet. Mi az, amit elfogadtam, mi az, aminél meghúztam a határaimat stb. Egyértelmű, hogy én is normaszegő lettem: a távoktatás és karantén okozta új elvárási szinteket ugyanis addig és úgy léptem meg, amíg azt láttam, hogy nem okoz a gyerekeimben mentális sérülést.
A megváltozott helyzet átírta a „játékszabályokat”, folyamatos újratervezésben kell helyt állnunk, és ahogy Tibi atya kitalálója mondja, most a média még jobban befolyásolja az embereket, mint korábban. Ezen belül például a gyerekmarketing, ami ellen felszólalt az ‘atya’ és perben állt, engem szülőként érint, és döbbenetes látni, ahogy egyre abszurdabb érzelmi és szellemi táplálékkal etetik YouTube-on, TikTokon vagy a tv-ben a kiskorúakat.
A másik fontos téma a világban megjelenő normátlanítás, amit a virtuális atya, mint normaszegő említ. Szerinte szükség van normákra, társadalmi keretekre. A korlátozások miatt nehezebben támaszkodunk egymásra, és miközben a normák határai átrajzolódnak, sok ember feléli a megoldási stratégiáinak tartalékát. Kérdés, hogy mi ebben a küzdelemben részt veszünk-e aktívan, hogy kinek, hol van a felelőssége, a határa?
A nők erősek. Erősek és kitartóak, ugyanakkor mélyen érzőek. A nőkbe bele van kódolva a gondoskodás, az elesettek és gyengék felé fordulás. Szeretjük a cuki kisállatokat, a bókokat és apró figyelmességeket, sírunk a romantikus és megható filmeken.
Nem mondom, hogy a fentiek a férfiakra nem lehetnek igazak, de itt most a nőkről lesz szó női szemszögből. A férfiak pedig egy kicsit beleláthatnak a fejünkbe.
Minden nő szíve legmélyén vágyik saját gyermekre, még a vérbeli karrierista, realista, modernista is, akármennyire tagadja. Érthető, hiszen a házaspár szeretetközösségben él, ami akkor lesz teljes, ha egy harmadik személy, a gyermek felé vetül ki. Ez a család, a család pedig a Szentháromság képmása.
Életünk során sajnos csak rövid ideig vagyunk képesek a gyermek iránti vágyat beteljesíteni, és még akkor sincs könnyű dolgunk. Míg nagyanyáink, dédanyáink 5-8-10 gyereket is szültek, most örülünk, ha nekünk egy összejön. Sokáig tanulunk, aztán dolgozunk, hogy kapjunk GYES-t, legalább egy albérletet tudjunk fizetni, és a párkeresést még nem is mondtam. Mire a puzzle összes darabja a helyére kerül, és együtt állnak a csillagok, alig marad néhány évünk szülni.
Számtalan olyan nőt ismerek vagy hallottam róluk, akik eljutottak eddig a pontig, szeretnének gyereket, de valamiért nem jön össze. Szakértők szerint (pl. dr. Vörös Anna) az első nehézség, hogy a fogantatás nem megy parancsra. Az első csalódás után jön a stressz, amit még tetéz a környezet felől áradó állandó kérdés: „Mikor lesz gyereketek?” Bele sem gondolunk, hogy ezzel mennyi fájdalmat okozunk.
Egy év sikertelen próbálkozás után már teljes a kétségbeesés, hiszen közeleg, vagy már át is léptük a bűvös 30 éves kort, nincs több időnk, valamit tenni kell. Ekkor jönnek a végeláthatatlan vizsgálatok és a fájdalmas kezelések. Ha ez sem segít, egy év próbálkozás után hivatalosan is meddőségről beszélünk. Ez a szó teljes letargiát okozhat.
A nyári CommonPost Filmklub sorozatunk nagy sikere után, mivel rengeteg téma hevert még az asztalunkon, úgy döntöttünk, folytatjuk a beszélgetéseket.
A CommonPost vitasorozat két házigazdájával, Stumpf Katával és Dr. Major Péterrel beszélgettem. Kérdeztem őket a közös munkáról, háttérttörténésekről, hogy egy kis ízelítőt kapjunk abból, hogy pontosan mire is készülhetünk.
Szikszai Niki: Elsősorban az érdekelne, hogy mikor találkoztatok? Honnan ismeritek egymást?
Stumpf Kata: Na, mikor találkoztunk?
Major Péter: Kezdjük messze?
Kezdjük!
M.P: Akkor kezdem! Katát egy filmklubunk vezetése után ismertem meg és ha őszinte akarok lenni, nem volt szimpatikus.
Miért?
M.P: Ne kérdezz bele, az nem jó szokás. (nevet) A stílusa sem tetszett, a kisugárzása sem. Nagyon távolságtartó lánynak éreztem. Túl sterilnek.
És nem az?
M.P: De. De nem ennyire szélsőségesen, mint elsőre tűnt. És ahogy a projektek kapcsán lassan épült a kapcsolat és találkoztunk párszor, ez az érzésem kopott. És az lett a vége, hogy…
S.K: Megszokott.
M.P: Nem, nem. Ennél több. Megszerettem ezt a tekintetet, az észjárását, és hogy van önkritikája. Az nagy érték, mert ritka. Nekem például nincs. De soha nem gondoltam arra, hogy egyszer még csinálunk bármit közösen.
Kata? Mit szólsz ehhez?
S.K: Én abszolút tudom magamról, hogy van egy ilyen oldalam, és sokszor kaptam ezt a visszajelzést. Hogy van egy ilyen falat felhúzó, távolságtartó kisugárzásom.
M.P: Kicsit ilyen jégkirálynős.
S.K: Ez részben annak is köszönhető, hogy amikor interjút készítek, akkor nagyon kell koncentrálnom, sok monológ fut a fejemben és hajlamos vagyok bezárkózni. Ráadásul Majornak van egy olyan stílusa, ami nekem először nem feküdt. Csúnyán beszél. Én nem szeretem, ha az emberek csúnyán beszélnek. Olyan helyzetekben viccelődik és húzza az agyamat, amikor nem kéne, mert éppen ideges vagyok valami miatt. Szóval hasonlóan indultam én is vele kapcsolatban. Aztán voltak közös feladataink a Shoeshine jóvoltából, emiatt meg kellett őt szoknom. Később rájöttem, hogy valójában jól tud működni interjú helyzetekben és bármilyen médiás dologban, hogyha két ilyen különböző karakter van jelen. Szerintem mindkettőnk igen erős személyiséggel rendelkezik és le tudjuk reagálni a másik esetleg sértőnek is hangozható, de egyébként csak csipkelődő beszólását. Engem jól kiegészít Major, mert én nem tudok úgy belekérdezni a témák közepébe, mint ahogy ő szokott néha, de jól tudok struktúrákban gondolkozni.
Honnan jött az alapötlet?
S.K.: A Javító egyik vetítése után kaptunk egy nagyon kedves visszajelzést az egyik nézőtől, aki egy nagy színész pároshoz hasonlított minket kettőnket, szinte látatlanban, ugyanis nem mutatkoztunk együtt szinte sehol. Akkor úgy voltam vele, hogy ha egy idegen ezt így gondolja, akkor lehet benne valami.
M.P: Ebből a levélből jött az alapötlet. Én azt a nénit utána meghívtam vacsorázni.
S.K: Jesszusom, komolyan? (nevet)
M.P: De nem jött el.
S.K.: Látod, ilyeneket csinál!
Nemrég jelent meg a CommonPost #Filmklub sorozat, amelyben a Shoeshine által már régebben boncolgatott témákat vettétek újra elő. Nagyon fontos kérdésekről volt szó, azonban bennem megfogalmazódott az, miközben ezeket néztem, hogy természetesen fontos témák és mindig szükség lesz arra, hogy beszéljünk ezekről, de szerintetek most közelebb kerültünk a megfejtésükhöz, mint 2014-ben?
M.P: Szerintem igen. És pont ez a titka ezeknek a témáknak, hogy konkrét megoldás nincs, ahhoz mindig csak közeledni fogunk tudni. Nincs ezekre általános megoldókulcs. Hiba is lenne ilyet keresni, mert egyszerűen nem létezik. Mi nem egy Wikipédiát akarunk csinálni. Három bekezdés és túl vagy rajta. Szeretem a veszélyes beszélgetéseket, ahol megvan az esélye, hogy a végére nem az leszel, aki elkezdte, vagy ahol küzdeni kell a másik megértéséért. Ezek gyakran nem a legkönnyebben fogyasztható csevegések.
A Súlyzókkal gyógyítja egy roma pap a karanténkórt c. cikk margójára
Éppen csak átfutottam a cikket, és már tudtam, hogy erről én akarok írni. Anyukám biztosan azt mondaná erre, hogy nem akarok, hanem szeretnék; de én igenis akarok. Egy pap, aki a testi és lelki egészség együttjárását hangsúlyozza, hát lehet ennél jobb? Hatalmas nagy szükség van erre, mert nemcsak a papok, hanem az egyszeri hívek is élnek át időnként válságot. És a sport melletti kiálláshoz én nagyon személyes tapasztalat alapján tudok teljes szívvel és lelkesedéssel csatlakozni.
Néhány évvel ezelőtt átmentem egy időszakon, amikor az életem sok öröme és áldása ellenére hosszú hónapokra fásulttá, motiválatlanná, bezárkózóvá váltam. Saját magamat zártam el a világtól, önkéntes lelki karanténomba még Istent sem engedtem be. Ő nem hagyott magamra egy másodpercre sem, én magam keményítettem meg magam a jelenlétével, vezetésével szemben.
Ebben az időszakban, amikor úgy éreztem, hogy minden szétfolyik, darabokra hullik körülöttem, amikor Istentől is távol voltam, alig maradt néhány biztos pont, néhány kapaszkodó, amik között evickélve túlélni igyekeztem. A sport volt az egyik. A heti két egyetemi edzés rendszert adott az életemnek, muszáj volt kimozdulnom, oda kellett érnem, és ez a kötelesség nagyon is szükséges volt a számomra akkor. Mégsem ez volt a legnagyobb ereje, mégsem ez volt a lényeg.
A Szólj Be a Papnak! eseménysorozat olyan találkozásokat jelent, ahol a keresztény hit témái kapcsán őszintén lehet kérdezni a katolikus, református, evangélikus és baptista felekezet képviselőjétől (lelkész, lelkésznő, szerzetes, pap, most püspök). Az esemény létrejöhet kocsmai vitaesten, fesztiválon és egyéb kötetlen eseményen, a lényeg, hogy a nézők közvetlenül, bátran, tabuk nélkül kezdeményezhetnek vitát.
A mostani Különkiadás online formában valósult meg, a nézők üzenetben tehették fel kérdéseiket. Berecz Péter - a Szólj Be a Papnak! alapítója - négy meghívott vendéggel beszélgetett:
A beszélgetés első fél órájában tisztázták és közös nevezőre hozták a címben megjelenő fogalmakat, hogy mit jelent a népegyház és a szubkultúra a keresztény szóhasználatban. Nem fogom az elhangzottakat szó szerint leírni, de úgy sem, hogy „Fabiny befordul, átpasszolja Balognak, Kocsis jobbról becsúszik, pillanat, a bíró jelez…” Inkább lenyomatot készítek, hogy meghallgassátok a beszélgetést, mert önmagában nagy dolog, hogy ötszáz év után, amiben volt bőven vita és háború, mostanra párbeszéd, nevetés és kiengesztelődés jelent meg a felekezetek között. A végén persze én is beszólok, s felteszem a kérdésemet.
Népegyház, szubkultúra
Ha népegyházon a megkeresztelt emberekből álló társadalmat értjük, akkor elmondható, hogy a különböző szubkulturális megújulási mozgalmak (szerzetesrendek, reformáció) azért keltek életre, hogy kivonuljanak a keresztény masszából és megmutassák az általuk krisztusibbnak vélt életformát. Európában társadalomszervező erőként hat a kereszténység, de nem mindegy, hogy milyen módon. Cement vagy dinamit vagyunk? Összetartjuk, ami szétesne, vagy szétrobbantjuk a korábbi vallási kereteket? Ha összetartjuk, akkor nem mindegy, hogy jól, vagy rosszul működő dolgokat merevítünk meg, mert mindkettőre van példa bőven.
Sosem szerettem a kórházakat, mindig féltem, ha be kellett lépnem egybe, de szerencsére ilyen alkalom ritkán van.
Ám most akadna egy ismerős arc a maszkos tömegben, hiszen Balázs András atya a Honvédkórházban önkéntes-szakápoló és pap. Egészségügyi végzettségét kihasználva megtalálta, hogyan tudna segíteni, ahogy ő fogalmaz: szolgálni, ebben a nehéz időszakban. Hogy hogyan jutott el a templomból a kórházig, arról András atya a következő videóban beszél:
Nem telik el úgy hét, hogy ne gondoltam volna az eltervezett erdélyi útra. Vagy arra, hogy milyen jó lenne csak úgy utazni valamerre. Lakásavatót is terveztünk, az is elmaradt – egyelőre. Mert előbb-utóbb vége lesz ennek az időszaknak, legalábbis nagyon remélem és hiszem.
Időnként azért nagyon nehéz. Digitális pedagógia-rajongó tanárként már néha inkább tehernek érzem az online bejelentkezést, pedig mekkora lehetőség, hogy átvészeljük a személyes találkozások hiányát ebben a formában.
Egyik pillanatban úgy érzem, idén nem tudok rendesen készülni Adventre. A másik pillanatban pedig azt érzem, minden rendben van és rendben lesz. Csodálatos ünnep közeleg. Számomra az ilyen hangulatváltozások közepette az ima jelenti az egyedüli megnyugvást. És persze az alkotás, vagy az olvasás. Kitaláltam, hogy minden nap leírom egy vázlatfüzetbe egy érdekes ember gondolatát egy kötetéből. Márai Sándor az egyik nagy kedvencem, így a Füves könyvét egyébként is néha csak úgy valahol kinyitom. Egyik nap is így tettem és éppen az Arról, hogy aki megtudott valamit, egykedvű lesz című résznél nyitottam ki:
„...Csak az isteni a teljes, csak a lélek nem reménytelen. Mit akarhat az ember mást, mint egykedvűséget, ha emberi vágyakkal fordul az isteni felé? A beavatott ember csendes. Tudja, hogy nem lehet segíteni. A legtöbb, amit tehet, ha nem árt másoknak és magának. Aki a halál felé él, aki az emberek között él, tehát az igazságtalanságban él, mit is reméljen? Ha szívét egyfajta nyugalomra tudja nevelni, ez már csaknem vigasztalás és derű.”
„...when I feel that darkness is
a heartbeat away, and I
don't know how to fight it,
it's a heartbeat away...”
Fekszem az ágyon, hallgatom a zenét. Délután hatkor a sötétség már nagyon is valóságosan jelen van, nem egy szívdobbanásnyira... Nem ilyennek ismerem az Adventet. Sötét a világ, sötét a szoba, sötét van bennem is, és nem tudom, mi ez, és nem tudok mit tenni ellene.
Csodálatos, áldott, hihetetlenül gazdag életem van, mégis elér időnként a sötétség, lecsapnak a félelmek, összetorlódnak a feladatok, megrendülnek addig biztosnak hitt pontok, és ilyenkor nagyon nehéz nekem megtalálni a fényforrást. Merem azt hinni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ismeri ezt – és talán vannak még olyanok, akiknek a Születésre való készülését nehezíti ez a homály. Ilyenkor úgy érzem, nem várom Őt elég jól, jobban kellene örülnöm, nagyobb békének kéne lennie a szívemben, és nem tudom elképzelni, miért akarna Jézus az én nyomorúságos, üres, hálátlan életemben újra megszületni. Nektek üzenem, magamnak üzenem: nem baj.
Adventnek nem kell a fényről, az örömről, a háláról szólnia ahhoz, hogy valóságos legyen, ahhoz, hogy Krisztust méltóan tudjuk várni. Ő nem várja el, hogy fényárral fogadjuk. Tudja, hogy nem tudjuk legyőzni a sötétséget. Ezért jött el. Ő hozza a fényt, Ő maga a fény.
„Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” (Jn.1:3-4)
Amikor úgy érzem, hogy kilátástalanul harcolok a sötétség ellen, hogy képtelen vagyok új lángot csiholni, hogy üres a szívem – igazam van. Ember vagyok, bűnben, Istentől elszakadva született, és nem járok mindig biztos lábbal a keskeny úton. Letérek az ösvényről, amin túl a homály országa van csak, és eltévedek benne, a bűn az ajtóm előtt áll, és még mindig van, hogy be is engedem, hiába tudom, hogy pusztítani jön. És nem tudok harcolni. Nem állhatok meg Isten előtt önmagamban, meg sem találom Hozzá az utat a bennem lakó sötétség miatt. De éppen ez a lényeg.
Az idei lesz talán életem legkülönlegesebb Adventje. Második kislányunkat várjuk, a születés várható időpontja pedig december 24-re esik. Pont Karácsonyra. Ráadásul a várandósságom végét nem egy klasszik kórházi, hanem egy tervezett (és nagyon-nagyon várt) otthonszüléssel fejeljük majd meg reményeink szerint. Nos, én így lépek be a 2020-as Adventbe.
Az általunk választott bábapraxis mottóját sokat forgatom a gondolataimban:
„A béke a Földön a születéssel kezdődik.”
Milyen igaz mondat! Most pedig, amikor a Megváltó születését fogjuk ünnepelni hamarosan, ez a mottó sokkal közelebb kerül hozzám. Messziről indulok, mielőtt megérkeznék gondolatban a jászolhoz.
Ezer meg ezer szüléstörténetet olvastam már el a trimeszterek során. Volt ilyen is, olyan is. Akadt háborítatlan, ahol nem bontotta meg a „túlmedikalizáltság” az anya-baba egységét, mert türelmesen engedték, hogy biztonságosan, saját tempójában megszülessen a baba, na meg az új család.
De olvastam olyat is, ahol az anyukában komoly traumát hagyott a szülés, mert nem engedték a saját medrében folyni a kisbabája világrahozatalát. Sürgették, nem vették figyelembe, hogy ez egy igen komplex folyamat, ahol test és lélek megbonthatatlan egységet képez, és amelyre erősen hatnak transzgenerációs tapasztalatok is.
Aztán megállok Jézus földi életének kezdeténél.
A saját várandósságom teljesen átkeretezi azt, ahogyan a Karácsony misztériumát szemlélem. Egészen közel kerül hozzám most Mária útja és története.
Kimeríthetetlennek tűnik ez a téma. Olyan összetett, annyi tényező hat kölcsönösen egymásra, mindig újabb és újabb mélységek tárulnak fel, ahogy gondolkodunk róla, de azt hiszem, éppen ebben rejlik az igazi szépsége.
Ahogy előző cikkemben részletesen kifejtettem, keresztény emberként is szenvedhetünk pszichés problémáktól, és a velük való hatékony küzdelemhez szükséges a szakértő segítség. Ezzel azonban még csak egyéni szinten tekintünk a helyzetre – a helyes értelmezéshez figyelembe kell vennünk a környezet, a személyt körülvevő, rá közvetve-közvetlenül ható csoport szerepét is. Keresztény emberek esetében ennek különös jelentősége van, hiszen a gyülekezeti közösség, Isten családja, Krisztus teste a legtöbb hívő életének az egyik legfontosabb része. Hogyan viszonyulnak hát a keresztény közösségek a pszichés problémákhoz, a pszichológushoz fordulás kérdéséhez?
Gyakran beszélünk gyülekezeti tabutémákról, de egyre inkább az az érzésem, hogy mindig ugyanarról a kettő-háromról, és vannak kérdések, amik még ehhez is túl mélyre vannak temetve. Ilyennek látom én sok közösségben a pszichés betegségeket, a pszichológushoz járást is. A lelki betegségek személyes bűnösséggel való összekötése nem csak egyéni belső feszültséget tud okozni, hanem ha egy közösségben általános nézetté válik, megbélyegzéshez is vezethet, tovább súlyosbítva az önmagában is rettenetesen nehéz helyzetet. A lelki küzdelmektől szenvedő gyülekezeti tag nem fordul pszichológushoz, sőt, sok esetben még csak fel sem vállalja a fájdalmát – hiszen a „mindenkor örüljetek”-mentalitásba (Fil.4:4) nem fér ez bele, hiszen annak, aki Krisztussal jár, minden szükségét betölti az Úr, minden fájdalmát Rá vetheti, nem maradnak sebek, hiányok, hiszen a gyülekezet csupa szabad és boldog ember közössége. A boldogtalanság és a fájdalom a bűnnel jár együtt, az új ruhába öltözött szív már nem sajog, megváltott, hívő embernek nincs lelki betegsége – csak körül kell nézni, a többieknek sincs!
Sziasztok, a Szerinted baromság cikksorozat írójaként mindig számomra érdekes összefüggéseket nyitogatok. Volt már szó arról, hogy az intimitáshoz szenvedés kell, vagy arról, hogy a keresztényeknek meg kell tanulni főzni.
Szóval, egyik este, amikor lemondták a hétvégi futóversenyemet, úgy éreztem, edzés helyett valami hasznosat csinálok, így elkezdtem figyelni a Miatyánkot. Ezer értelmezési átirat van, amikor az emberek túlkreatívkodjak magukat, de ne értsd félre, szerintem ez fontos. Nem azért, mert elhaladt az idő a régi szöveg fölött, vagy mert hajt az exhibicionizmus, hanem mert meg kell tanulni újra és újra a sorok között olvasni. Mert egy írás nem csak alanyból, állítmányból, jelzős szerkezetből áll, hanem abból is, amit kihagynak belőle. A le nem írt szavakból, amiket úgy fogalmazunk meg, hogy a leírtakkal kerítjük körbe őket.
Ez lett belőle, ha szerinted baromság, írj nyugodtan.
1. Mi Atyánk...
Zsidók, ateisták, feketék, romák, fehérek, az idegesítő szomszédok, a megbüntető BKK ellenőrök, a sodromból kihozó autósok, melegek és politikusok Atyja.
2. Aki a mennyekben vagy...
a mennyek országa közöttünk van, azt mondják. Hol köztünk? Az emberi kapcsolatokban?
3. Szenteltessék meg a te neved...
Mit jelent ez? Ne hozzak rád szégyent? Mivel tudom megpróbálni megszentelni a te neved?
4. Jöjjön el a te országod...
Itt a válasz az előző kérdésemre! Ezzel tudom megszentelni a te neved, hogy megcsináljuk a te országodat az emberek közötti kapcsolatokban. Az egymás közötti kölcsönhatásokban hozzam létre a te országod?
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics