A közösségi élet sokszor szitokszónak számít manapság, hiszen ott van az összes webes alkalmazás, aminek segítségével mindenki kiteheti a kirakatba a magánéletét, az összes számára fontos eseményt posztolhatja, fotózhatja, blogolhatja és még sorolhatnánk. Ezt sokan elfogadják, sokan elutasítják, de nem csak a virtuális, hanem a valóságos közösségi élet is létezik, ami viszont nem kap ekkora reflektorfényt. Járhatunk gyülekezetbe, kisgyermekes foglalkoztatóba, nyugdíjas klubba, de miért nem hisszük, hogy a családi élet is közösség, mi több, az összes közül a legkisebb, és legszűkebb csoport, ahol a leginkább számítanunk kell egymásra, és a leginkább kell egymást segítenünk.
A közösségi élet sokszor szitokszónak számít manapság, hiszen ott van az összes webes alkalmazás, aminek segítségével mindenki kiteheti a kirakatba a magánéletét, az összes számára fontos eseményt posztolhatja, fotózhatja, blogolhatja és még sorolhatnánk. Ezt sokan elfogadják, sokan elutasítják, de nem csak a virtuális, hanem a valóságos közösségi élet is létezik, ami viszont nem kap ekkora reflektorfényt. Járhatunk gyülekezetbe, kisgyermekes foglalkoztatóba, nyugdíjas klubba, de miért nem hisszük, hogy a családi élet is közösség, mi több, az összes közül a legkisebb, és legszűkebb csoport, ahol a leginkább számítanunk kell egymásra, és a leginkább kell egymást segítenünk.
„Vannak, akik úgy gondolják, hogy Isten már nem is él, meghalt. Erre általában azt szoktam mondani, hogy hát nem tudom, az előbb, amikor beszéltem vele, még eléggé élőnek tűnt.”
Johannes Hartl, a németországi Imádság Háza alapítójának és vezetőjének tanításai, nagyon is rímelnek arra a kijelentésre, melyet én a Nyolc Boldogság Közösség egyik laikus testvérétől Doudou-tól (Jean-Francois Callens, 1946-2014) hallottam: „Az evangélium hirdetőjének nem áll jogában untatni a hallgatóságát!”
Helyszíni riport a kopt-keresztények életéről, és az igaz hitről!
Nagyon aranyos, óvodás kopt-keresztény gyermekek csoportja - akikkel Ó-Kairóban találkoztunk – lebegett a lelki szemeim előtt, míg a cikket megfogalmaztam. Értük szeretném a világ figyelmét felhívni, hogy keresztényüldözés folyik ebben a pillanatban is, és ha picit is, de tehetünk azért, hogy nagyobb eséllyel érjék el a nagykorúságot ezek a csöppségek.
Ha tárgyilagosan szeretnénk látni az üldözött kopt-keresztények helyzetét, elég, ha a konzulátus honlapját megnézzük. Ilyen adatokat fogunk találni: 2016. dec. 11-én Kairóban 29 halott, 2017. ápr. 9-én Tantában és Alexandriában 47 halott, május 29-én Minia tartományban 29 halott… a legfrissebb adat másfél hete történt, Kairó mellett: 10 halott. Nem lehetetlen, hogy a kis ovisok közül is valaki a mártírok között van már. Ezért sorolja a II. fokozott biztonsági kockázatot rejtő terület közé a kopt-keresztények otthonát a honlap. Ezért írják le, hogy kerülni kell a kolostorokat, templomokat és a Szeméthegyet (Al Mokattam) a turistáknak.
Mi pontosan ide utaztunk 2017. október utolsó hetében, hogy az itt élő keresztények hitét, mindennapjait jobban megismerjük. Sokan próbáltak lebeszélni az útról, de egy másodpercig sem kételkedtem, hogy Istenben bízhatok. Tolmácsnak hívott ugyanis egy biblikus szakember, akinek főként a sivatagban élő, szent életű atyák (abunák) misztikus tanítását kellet fordítani. Rá egy hónapra, hogy mi elzarándokoltunk az üldözött keresztényekhez, Böjte Csaba testvér is ellátogatott ugyanide. A Magyar Kuríron található riportjában, csodálatosan fogalmazza meg az itt tapasztalt élményeit.
Gondolatok a Bibliáról - A bűnbeesés (Ter 3)
Mielőtt teljesen elbagatelizálnánk a kérdést, gyorsan hozzáteszem, hogy itt a bűnbeesésről és a megváltásról fogunk gondolkodni, méghozzá hosszabb távon, egészen húsvétig. A címadó mondatot egy ötperces gyerekfilmben hallottam, igaz, nem kérdésként, hanem konklúzió formájában.
A dolog természetesen kicsit korábban kezdődik, a Teremtés könyve 3. fejezete a kiindulópont. Ez a szöveg egyedülálló az ókori közel-keleti bölcseleti irodalomban, nincs szoros párhuzama, néhány motívumban érezhetjük csak a környező népek útkeresésével való kontaktust. Kezdésként ide kell kapcsolni lazább összefüggésben a 2,5-től kezdve az egész elbeszélést, szorosabban pedig a 20. és a 25. verset.
Meg szoktad kérdezni a gyerekedet, hogy akar-e reggelire, ebédre és vacsorára is csokit enni? Szoktatok tanulás helyett tévét nézni? Hagyod neki, hogy csupán azért mert nagyon tiltakozik - egy évesen leszokjon a délutáni alvásról? Nagyon sok kérdésben ösztönösen dönt a szülő. Más sok kérdésben pedig a saját szüleitől tanult mintákat követi a nevelésben. Mi az, amit ráhagysz a gyerekedre és mi az amiben következetes leszel? Ha meg vagy keresztelve de te a döntést mégis a gyerekedre szeretnéd bízni, az azt jelenti: nem bízol abban, amit a te szüleid jónak láttak. Vagy rosszat akartak volna neked?
Kedves Olvasó! Bemutatom neked Kárpáti Kirát.
Kira egy húszas éveiben járó fiatal magyar lány. Tanul, dolgozik, éli mindennapi életét. Tettre kész, pörög, aktívan és örömmel éli az életét, mint bármelyikünk. 2017 nyarán súlyos autóbalesetet szenvedett. Életben maradt, azonban az élete nagyot fordult.
Négy hónapot töltött kórházban és ma már jó úton van a teljes felépülés irányába. Többek kérésére, Kira egy személyes hangvételű blogot kezdett írni rövid, de meghatározó és átformáló történetéről. A balesetről, a felépülésről szenvedésről és örömökről. Arról, hogy mivel találkozott sorsfordító balesete után. A Nappalok és Éjjelek blog posztjait szeretettel ajánlom neked a shoeshine.hu lapjain!
Az első poszt címe: "Itt a pillanat"
Hát íme, itt a pillanat. Elkezdem most megosztani írásban azt az elképzelhetetlen és felfoghatatlan történetet, amit az elmúlt fél évben megéltem, jelenleg is megélek, és ki tudja pontosan meddig még. Nagyon őszintén, félek picit ettől a formától, az írástól, az internet végeláthatatlanságától. Viszont azt gondolom, akkor van értelme a történetek megosztásának, ha igazán őszinte, valóságos és mély, az örömteli és a borzalmas részeket is megmutatja, vagy mutat belőlük.
Nos, úgy döntöttem, megadom a bizalmat, mert én is megkaptam Istentől. Kaptam bizalmat arra, hogy éljek még, hogy dolgozzak még a bennem rejlő lehetőségeken és hogy élvezhessem még a szépet, ami a világunkban jelen van.
Aki nem ismer közelről, annak egy rövid megjegyzés a történetekben sokszor említett Istenről, angyalokról, hitről. Nem tudom, lehet-e nálam hit kérdésben "empatikusabb" ember? Persze. Tutira. De a lényeg, én eléggé az vagyok. Ha nem a jelenlegi a témáról írnék, nagy valószínűséggel ki is hagynám az Isten szót a történetből. De most nem fog menni. Sokféleképpen lehetne a történteket magyarázni, megélni. Számomra viszont mégis egyértelmű, hogy Isten az, aki a legfőbb erőforrásom és kísérőm az egész úton. Vele, nekem eddig is elég személyes kapcsolatom volt, sokszor tudtam rá támaszkodni, sokszor éreztem azt, hogy vezeti az utam. Nyitja vagy zárja előttem a kapukat. Gyógyított is, és közelebb is vitt belső önmagamhoz. Az én szememben Ő a legerősebb, legvédelmezőbb Apa. Aki küzd értem, folyamatosan figyel rám, szurkol nekem, türelmes velem, és őszinte is, ha nem jó az irány. Azt akarja, hogy kimaxoljam az életet, a lehetőségeimet. Erről írni, tényleg nagyon személyes nekem, főleg ha olyan valaki olvassa, aki nem ismer igazán. Na, de... ha neked, kedves Olvasó nincs ilyen jellegű kapcsolatod, szkeptikus vagy, esetleg máshogy nevezed az élet láthatatlan irányítóját, nekem abszolút rendben van. Nincs bennem térítési szándék. Amit kérek, hogy ha jössz velem a blogon, akkor legyél nyitott, figyelj befelé, önmagadra és találd meg mindazt a cikkekben, ami neked itt és most valamit adni képes.
"Gyönyörű gondolat ez: fenntartható fejlődés. Azt jelenti, hogy képesen vagyunk a jelenben a szükségleteinket úgy kielégíteni, hogy ne veszélyeztessük a következő nemzedékek alapvető szükségleteinek kielégítését. Ez az emberi méltóság tiszteletben tartásához hozzá tartozna. A következő nemzedékek emberi méltóságát akkor tartjuk tiszteletben, ha szükséglet-kielégítésünkben nem veszélyeztetjük őket. Ahol az emberi méltóság tisztelete nem evidens, ott spirituális válság van. Ez nem erkölcsi válság, annál sokkal komolyabb probléma.
Érthetjük jól ezt a mondatot: „fenntartható fejlődés”, de én áttérnék egy másik gondolatra, mely így hangzik: „fenntartó csökkenés”. Ha én valamiben bízok, akkor az ez. A fenntartható fejlődésben – úgy, ahogy azt ma sokan gondolják - nem hiszek. Egy megtartó csökkentésben annál inkább. A megtartó csökkenés az, mikor belátjuk a korlátainkat és belátjuk azt, hogy egy véges bolygón élünk.
Igazolható számok szerint mi Magyarországon úgy élünk, mintha egy kétszer ekkora Föld állna a rendelkezésünkre. Az Amerikai Egyesült Államokban élő polgár pedig a számok szerint úgy él, mintha egy ötször ekkorra bolygó állna rendelkezésre szükségleteinek kielégítésére.
Ez mit jelent? Sokkal kevesebbel kellene tudnunk beérni! Csakhogy a mi világunk logikája egyfajta „dupla, vagy semmi” logika: vagy az utcára kerülünk, vagy taposunk.
Ezzel kapcsolatban mondtam azt korábban, hogy kevesebbet kellene dolgoznunk. Mindenkinek! Azért kellene kevesebbet dolgoznunk, hogy mindenki munkához juthasson. Nem azért, hogy többet szórakozzunk, vagy pihenjünk, hanem hogy mindenkinek lehessen tisztességes munkája. S persze azért is kellene kevesebbet dolgozni, mert ezt technikai civilizációnk lehetővé teszi. Kevesebbet kellene dolgozni és akkor lenne nagyon sok fennmaradó időnk. Ez a fennmaradó nagyon sok idő rettenetes nyomást jelentene számunkra, mert gőzünk sem lenn arról, hogy mit kezdjünk vele. Halvány gőzünk se!
Minap fiatal középiskolásokkal beszélgettem. A Faces of Love című filmünk kapcsán tartottunk lelkigyakorlatot többek között egy vidéki katolikus iskolában.
A film megtekintése után azt a kérdést tettem fel a diákoknak, hogy milyen gondolatokat, érzéseket indított meg bennünk a történet. Sokan elmondták, hogy megrázta őket amit láttak. Többen arról számoltak be, hogy komolyan elgondolkodtak azon, hogy nekik itthon milyen jó és szép életük van, hogy felértékelődött bennünk a saját életük jellege, minősége.
Egy srác a válaszok sorában kérdésemre azt felelte, hogy márpedig ő nagyon nem érti, miért kell ezt a szörnyű történetet pont karácsonykor, pont egy karácsonyi lelkigyakorlat keretén belül megnézni. Most mikor a karácsony örömteli hangulatára készülünk, miért kell ilyen drámai és szomorú történeteket nézni? Őszinte leszek megütötte a fülemet a "karácsonyi hangulat" szó és érdeklődéssel kérdeztem tovább.
- Köszönöm, értem. Akkor szerintetek milyen a karácsony hangulata? Vagy egyáltalán, miért hangulat a karácsony számotokra?
Különböző válaszokat kaptam annak kifejtésére, hogy márpedig szerintük a karácsony egy vidám, örömteli ünnep, mely a szeretet ünnepe és pozitív tartalommal bír. Egyre jobban izgatott, hogy mit látnak a karácsonyban és a szeretetben. Érdekelt, hogy vajon miért gondolják felvilágosult keresztény országunkban, hogy a szeretet egyfajta "pozitív hangulatként" definiálható valami...?
A határozott válasz az alábbiak szerint hangozott az osztály több tagjától. A karácsony a szeretet hangulata. A szeretet hangulat jó és pozitív. Ezért a karácsony jó hangulatú kell, hogy legyen és kész. Amúgy meg mindenki foglalkozzon a saját bajával, minek nekünk egy távoli ország drámai történeteivel foglalkoznunk itthon?
Nem mondom, az érdeklődés bennem a maximumon járt. Ugyanis némi csúsztatást éreztem a fenti válaszok logikájában. Aztán jött még egy válasz, mely az alábbiak szerint foglalható össze: Nem értem, miért kell mások - távoli emberek és országok - szenvedésére tekintenünk? Mire jó ez nekünk, hogyan kapcsolódik ez hozzánk? A mi európai kultúránk érték, melyre joggal lehetünk büszkék. Mi itt megdolgoztunk ezért a kultúráért, társadalmi berendezkedésért, és nem veheti el tőlünk ezt senki. Miért kellene más dolgával foglalkoznunk? Elég, ha mindenki a maga dolgával van elfoglalva.
Na itt már vegyes érzések kezdtek forgolódni bennem.
Azon töprengtem a beszélgetés közben, hogy a fiatalok velem megosztott véleményét valahol igaznak éreztem, de mélyben rejlő tartalma mégis megdöbbentett. Azért rázott meg, mert veszélyes rész igazságnak tartottam azt, ahogyan a világra tekintenek. Ugyanis azt gondolom, hogy cselekvő valódi tettek nélkül azt a kultúrát, melyre oly büszkék vagyunk, egy pillanat alatt el fogjuk veszíteni ... manapság...
Ebben az évben a karácsonyi történet kettőssége ragadta meg a lelkem. Az egyik oldalon a történet nagyon kemény valóságot hordoz. Itt van egy pár, mennek a sötétben, hidegben, szállást keresnek. Az asszony közel a szüléshez és nincs más vele, csak a jegyese. Messze az otthonuktól, messze a családjuktól. Otthontalanul, kitaszítva a sötét éjszakában.
Mígnem rátalálnak egy istállóra, itt jön világra gyermekük. Első nyughelye egy jászol, az első társai pedig az állatok.
Gondolatok a Bibliáról - a megtestesülés proféciája
A megtestesülés ünnepére készültünk tulajdonképpen a legelső blogbejegyzéstől kezdve. Konkrétabban Jézus Messiásképének főbb jellegzetességeit futottuk végig az elmúlt 4 alkalommal. Most nézzünk 2 konkrét szöveget, amelyek ennek a várakozásnak igen erőteljes stimulálószövegei voltak (Iz 7,10-16 és Iz 8,23-9,6).
Izajás könyvének két próféciája kifejezetten az eljövendő Messiás várására buzdít és készít fel. Ha azt mondjuk, Jézus korában nem pont olyan Messiást vártak, mint amilyen Jézus végülis volt, akkor reális azt kérdeni, hogy akkor milyet vártak?
„Ez a fiatalok szinódusa, és mi mindnyájan kölcsönösen meg akarjuk hallgatni egymást. Minden fiatalnak van mondanivalója a többiek számára, a felnőttek, a papok, a szerzetesnők, a püspökök, a pápa számára. Mindnyájunknak szükségünk van rá, hogy meghallgassunk benneteket!”
Ferenc pápa a 2018-as szinódus témájaként a fiatalokat, a hitet és hivatásválasztást jelölte ki. A szinódus lényege, hogy a pápa meghívja magához a világ minden táján tevékenykedő püspököket és szakértőket, hogy egy adott témáról gondolkozzanak közösen.
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics