Kira tovább küzd. Küzd a fizikai fájdalmaival, a félelmeivel, a hitével és a bizalmával. A megpróbáltatások során azonban mindig bele tud kapaszkodni abba a Valakibe. aki eddig sem hagyta magára. A sorozat előző része itt olvasható!
Bizonytalan vagyok. De küzdeni akarok magamért. Küzdök azért, hogy minél előbb kijussak ebből a tébolyból. Az orvosaim, két igencsak jóképű sebészem elég kiszámíthatatlanok voltak. Vizsgálatokat kellett volna kiírniuk abba a rendszerbe, aminek a várólistája szinte mindenütt minimum hónapokban mérhető. Ígérte az egyikük, hogy jön. De nem jött. Én vártam, aktívan vártam. Ki voltam eléggé tőle. Nem mertem elhagyni a szobát, nehogy aztán ne találjon meg. Egy épülettel kellett arrébb jönnie csupán.
Aztán végre, mikor megjelent, kb. 5 percig beszéltünk és abban maradtunk, hogy kiír egy CT-t és aztán eldöntjük, kell-e végül a nyaki műtét. Nos, a CT-t, azt visszafelé úton valószínű elfelejtette… Én viszont vártam rá napokig. Aztán ráállítottam egy másik doktornőt, hogy lépjen már a sarkára, mert hát na. A CT-re 10 nappal későbbre kaptam időpontot… újabb 10 nap. Ez egy 5 perces vizsgálat volt amúgy. Nem voltam akkut eset, mert a bénulás veszélye nem állt fenn. De azt azért sokszor elmondták, hogy egyáltalán nem mindegy, mennyi ideig van nyomás alatt egy idegszál, mennyire hegesedik össze a szövet, stb. Szóval nem voltam élet-halál között, tényleg. De a nyakamról volt szó. Nem tudtam, hogy hisztizzek-e az érdekeimért, egyáltalán igazam van-e. Hogy menjek-e el csináltatni magán úton vizsgálatot, ultra sok pénzért? Fontos ez? Számítanak a napok?
...ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. (Jn 16,13)
Mi az igazság? Kérdezi Pilátus Jézus perében. Jézus pedig megígéri a Szentlelket, aki elvezet bennünket a teljes igazságra. Így Pünkösdkor, amikor megünnepeljük a Szentlélek első kiáradását az apostolokra, és várjuk, hogy bennünket is eltöltsön a Lélek ereje, bennem is felmerül a kérdés: Mi az az igazság, amire a Szentlélek el akar vezetni bennünket?
Egy olyan világban élünk, ahol azt próbálják elhitetni velünk, hogy nincsenek abszolút értékek, így nincs abszolút Igazság sem. Olyan, mintha a világunkban az igazság felismerhetetlen lenne. Jézus mégis azt mondja: “Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” (Jn 18,37)
Mi hát ez az igazság?
Gondolatok a Bibliáról – a feltámadás
Ha a kereszténységre, vagy Jézusra gondolunk, felmerülhet, hogy mi is ennek a vallásnak a központi üzenete, tartalma, lényege. Több dolgot is fel lehet sorolni, mert Jézust és a kereszténységet nem lehet egy-két mondattal letudni.
Ezen lényegi elemek egyike kell, hogy legyen a feltámadás. A feltámadás nélkül Jézus követői "minden teremtménynél szánalomra méltóbbak" lennének - mondja Pál apostol. „De Jézus győzött a halálon!” - teszi hozzá azonnal.
Pál apostol egy lényeges ütemmel közelebb áll hozzánk, mint a többi apostol. Arra gondolok, hogy ő Jézust földi életében nem ismerte, Jézus csak a damaszkuszi úton nyilatkozott meg neki. A mai keresztény helyzete mélységesen rokon Pál apostoléval - Jézusról közvetlen fizikai tapasztalatunk nincs, nem lehet. Nem tehetjük a kezünket a szegek helyére a feltámadt Üdvözítő testén, hogy bizonyosságot nyerjünk. A hit hit marad - vagy nem marad.
Ezen nem fogok tudni változtatni én sem. Amit tehetek, hogy hangsúlyozok pár dolgot a feltámadást számunkra hírül adó evangéliumi szakaszokkal kapcsolatban, különösen Máté és János szakaszai alapján.
Kira ma egy különkiadással jelentkezik: születésnapja alkalmából az aktuális állapotáról oszt meg néhány gondolatot. Isten éltesse őt sokáig! Ezúttal is köszönjük neki, hogy hétről hétre megosztja velünk történetét, fájdalmas és felemelő élményeit!
Az előző bejegyzését itt találod!
Ma vagyok 28 éves. Vagy csak épp, hogy 10 hónapos lettem? Nem tudom. Tényleg. Az, hogy 10 hónapja én újjászülettem, az biztos. Hogy valaki meghalt bennem, az is biztos. És hogy valami új minőség pedig belém költözött, az is fix.
Az elmúlt 2-3 hónap számomra olyan kihívás volt a mostani állapotomban, hogy el sem hiszem, hogy még nem adtam fel útközben. Elkezdtem megalapítani egy vállalkozást, amit kb. 2-3 éve tervezek, csak sosem fogtam neki.
Pénzbefektetés, sok pénzbefektetés. Legalábbis az én szintemen sok. Bizalom mindenféle emberekben, akiket nem ismerek. Bizalom és hit magamban. Abban az erőben, amit mostanában egész közelről megismertem. Valahol közel volt, másrészt pedig már olyan távolinak tűnik. És sokszor sokkal keményebbnek értékelem ezeket a kihívásokat, mint a felépülésem akár legfájdalmasabb fázisait. Pedig nem azok. Nem keményebbek. Csak nem fókuszált a probléma. Én meg nyilván poszttraumás fázisban vagyok még, azaz jóval érzékenyebb mindenre, mint régen.
Találkozás Istennel, közösség, útkeresés, dicsőítés, tanúságtételek és szüntelen imádság… „Csupán” ennyire számíthat az, aki részt vesz idén júniusban az I. Máriabesnyői Mladifesten. A fesztiválról a találkozó két főszervezőjét, Bese Gergő atyát és Kocsis Domit kérdeztük. Figyelem, kulisszatitkok következnek!
Bármennyire is bizarrul hangzik ez a cím, el kell ismernünk: az okostelefonok csak arra várnak, hogy jó célt szolgálhassanak.
A Pálferis közösség is halad a korral. Ugyanis nemrég tették közzé a Pálferi App-ot (ha mobilról olvasod a cikket, egy kattintással le is töltheted). Jelenleg csak Androidra érhető el, de már készül az IPhone-változat.
Az alkalmazás egy helyen gyűjti össze Pál Feri atya előadásait. Hallgathatod online, letöltheted őket és lejátszási listákat is gyárthatsz belőlük. Ráadásul ugyanitt értesülhetsz a blog és a facebook-oldal bejegyzéseiről is.
Jó hír ez mindazoknak, akik aggódnak a keddi közösség jövőjéért. Néhány hete ugyanis Feri atya egy bejelentéssel zárta az előadását: arra jutott, hogy abbahagyja a keddeket. Május végéig még marad a régi rendszer, minden héten egy-egy új témával készül. Szeptembertől pedig összefoglaló előadásokat fog tartani az elmúlt 18 évben elhangzott gondolataiból. És utána…
Milyen lehet idegenként visszatérni az unalomig ismert, jól megszokott környezetbe? Milyen lehet, amikor szembetalálkozol önmagaddal, és nem ismersz rá? Ezen a héten Kira arról ír, milyen volt sok hét után az első útja a kórházon kívül, a való világba. Az előző cikkét itt találod!
Kórházban 3-4 hónapig. Külön világba kerültem. Orvosok, ápolók, gyógytornászok, fertőtlenítőszer, injekciók, gyógyszerek, műtős szobák közé. Rengeteg ember közé, akik küzdöttek sok látható és még több láthatatlan dologgal. Csomó takarító emberrel is összehozott az élet. Csomó sorssal találkoztam. Az egyik takarító lány minden alkalommal megkérdezte tőlem, hogy hogy vagyok, ha meglátott. Ez a lány minden nap 2 darab üres zsemlét ebédelt. És mindig mosollyal jött felém.
A traumán volt pár olyan nap, amikor önkéntes fiatalok hozták nekem a reggelimet és a gyógyszereimet. Talán az érkezésem után egy nappal egy kb. 16 éves lány megkérdezte, hogy milyen színű (?!?) gyógyszert szoktam kapni, mert akkor hoz olyat. Hát mondom, mittomén… és nehogy már szín alapján adjon nekem bármit is. Amúgy később kiderült, hogy tényleg könnyű volt az én gyógyszeremet szín alapján megkülönböztetni. De hát akkor is.
Egy másik lány, aki hozta nekem a reggelit, szerintem szellemileg sérült lehetett. Megkértem, hogy csináljon nekem müzlit. Ekkor én még csak feküdni tudtam. Az instrukció annyi volt, hogy keresse meg a szekrényemben a müzlis szekciót, tegyen egy bögrébe 6 kanál zabpelyhet és öntse fel vízzel, majd vigye el és mikrózza meg. Először úgy 3 kanállal tett bele, talán két kortynyi vízzel. Szegény lányt még legalább kétszer megkértem, hogy menjen ki újra vele. A mézről és a gyümölcsről ez alkalommal lemondtam… Küzdött. És bár kicsit mókás volt a jelenet, de én mégis úgy szurkoltam neki, hogy sikerüljön végrehajtania. Hogy lehessen sikerélménye. Küzdött. Csak úgy, mint én. Csak én mással és máshogyan.
Kira újabb és újabb kihívásokkal szembesül a gyógyulása során. Ezen a héten a várakozás nehézségéről és a hit fontosságáról ír. Az előző heti cikkét itt olvashatod!
Érezted már azt, hogy vársz valamire, valami nagyon fontosra? De lövésed sincs, hogy mikor fog bekövetkezni? De annyit tudsz, hogy ahhoz, hogy megvalósuljon, nagyon aktívan kell rá várnod?
Nos. Valahogy ilyenképpen teltek az én napjaim, heteim, hónapjaim a rehabilitáción. Nem tudtam, meddig kell ott lennem. Nem tudtam, a végén mennyire fogok tudni mozogni. Nem tudtam, mi lesz a nyakammal. Nem tudtam, hogy fogok-e tudni vele teljes értékű mozgásokat végezni. Hogy fogok-e tudni majd újra vezetni, vagy aktívan sportolni. Nem tudtam, mi zajlik a testemben, hogyan vannak a csontjaim. Hogy jó-e neki, ha kvázi sürgetem őket? Vagy még több időre van szükségük? Több időre. A lelkem meg már így is régen túlteljesítette magát időügyileg.
Atya csak egy van – a gyerekgyónásról
Emlékszem az első gyónásomra. 10 éves voltam, az iskolai hittanról mentünk – óra alatt – a hosszú folyosón, a régi iskolaépület legeldugottabb sarkába. Az a része az épületnek amúgy is nagyon elvarázsolt volt, kihalt, sötét és inkább ijesztő, mint izgalmas. Nem szerettem odajárni. Nem emlékszem, hogy azon kívül, hogy meg kellett tanulni a gyónási szöveget, bármi másra felkészítettek volna az akkori hitoktatóim, az iskola lelkésze. Talán emiatt alakult úgy, hogy hosszú éveken át, letudva a kötelező gyónást, mindig ugyanazokat a bűnöket mondtam fel. „Nem voltam misén, tiszteletlen voltam szüleimmel, tanáraimmal, régen gyóntam stb.” 23 évet kellett várnom arra, hogy lássam, másként is lehet: a 10 éves gyerekemet ugyanis odafigyeléssel, szeretettel készítették a Jézussal való találkozásra. Merthogy a gyónás is az!
Kira továbbra is hatalmas akaraterővel halad a gyógyulás útján. A történet előző részét itt találod!
2017. június 22. Repülök Szicíliába Marcival, a tesómmal.
Június 26. Repülünk Budapestre csokibarnára és rákvörösre sülve. Ultra jó út kerekedett a kiruccanásból.
Június 27. Megyek Bécsbe kipakolni a lakásomat.
Június 28. Az autó csurig cuccal, fotellel, lámpával, poharakkal, ruhákkal, csizmákkal, könyvekkel. Pár vállfa a nyakamban. Összecsomagoltam az elmúlt egy évet az utolsó lakóhelyemről. Még jó, hogy egy sétálóutcás részen laktam, ahova nem lehetett behajtani autóval. Ja és bónusznak, a harmadikon laktam, lift nélkül... Volt pár kör, mire besüllyesztettem mindent. És melléjük csomagoltam az elmúlt 3 évi élményemet, emlékeimet. Találkozásokat. Küzdelmeket. Sikereket. Könnyeket. Éjszakákat és nappalokat. Úristen... mennyivel másabb lettem ahhoz képest, mint mikor kiköltöztem Ausztriába. Gyorstalpaló a nagybetűs életből, az biztos. Volt itt minden, sűrítve. De most ebből elég lesz. Elegem volt az állandó, tényleg állandó változásból. Hogy mindig, minden új. Hogy mindig, fulltime alkalmazkodnom kell mindenhez és mindenkihez. És hiányzik a hazám, az otthonom, a kultúrám, a barátaim, az anyanyelvem. Nem tudom még, hogy lesz, mert elég sok kérdés sajnos még nincs megoldva, de valahogy lesz. Én most megyek, ennyi biztos.
Március közepén egy héten keresztül Rómában kis túlzással minden a fiatalokról szólt. A fiatalokról, a hitről és a hivatástisztázásról. Ferenc pápa ugyanis ekkor adott lehetőséget 300 fiatalnak a világ összes pontjáról, hogy elmondhassák régiójuk ifjúságának véleményét, félelmeit, ötleteit. Jelen lehettek pedagógusok, edzők, hitoktatók, sőt ateista fiatalok is. Ferenc pápa arra buzdította őket, hogy döntsék le a falakat. Nem kell olyan témákat sem tabuként kezelni, mint a modern kulturális trendek, pl. a tetoválás. Példának hozta fel az eritreai keresztényeket, akik viseltek tetoválást, mégpedig a kereszt jelét.
A hét folyamán elkészült egy kis füzetecske, melyben összefoglalták, hogy a fiatalok olyan Egyházra vágynak mely hívogató, átlátható, tiszta, meghívásra kész és interaktív.
Kira tovább gyógyul. Ahogy múlt héten is írta: kis lépésekkel ugyan, de halad előre. Ebben rengeteg segítenek neki az erőt adó emberi kapcsolatai, ismerősei és barátai, akik mellette állnak és támogatják.
Hello Kira, hogy vagy? Olvastam valamit facebookon, de nem komoly, ugye? Mi történt? Hol vagy? Úristen.. Ezt nem hiszem el. Úristen. Mikor mehetsz haza? Ugye minden rendbe jön? Nem tudsz járni?? Atyaég.. Mire van szükséged? Lehet egyáltalán látogatni? Mit ennél? Mit innál? Újság? Film? Zene? Társaság? Jókedv? Mit hozzak?
Légyszi, főleg az utolsó kettőt!! Én csak ennyit feleltem. Ja meg dinnyét. És barackot. Azt minden mennyiségben. Mást ne, mert kb. mindjárt kiköltözök a folyosóra a temérdek kaja-pia-olvasnivaló-virág-lufi mennyiségétől. És ki is raknak a nővérek rögvest, mert rohad rám a paprika. Meg a hal. Ami büdös.
Soha rosszabb sorsom ne legyen!
Bécsben az unokatesóim, szüleim, tesóim tartották a frontot. A legelső, igazán kába állapotomban nem nagyon maradt meg ezekből a pillanatokból sok dolog. De 6-7 nap után… rengeteget számított. Történt valami. Hoztak nekem jókedvet. És vicceket. És társaságot. Bár én sokat se beszélni, se nevetni nem tudtam. De amennyire csak ment, én toltam neki. Ja meg hoztak a tesómék jó magyar szokás szerint egy egész! görögdinnyét. Meg egy ananászt.
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics