Ferenc pápa augusztus 20-án kiadott levelében hívta fel a figyelmet az egyházon belüli hatalmi, lelkiismereti és szexuális bántalmazásra. Ezután a Családok Világtalálkozójának zárómiséjéhez kapcsolódóan nyilvánosan bocsánatot kért az áldozatoktól az elkövetők nevében is. Levelében a lehetséges visszaszorító erőkről is beszélt.
A pápa híres arról, hogy nincsenek számára tabuk, így a különféle zaklatások kérdése sem maradt elhallgatva.
Az egyházfő írásában felhívja a figyelmet arra, hogy a felelősség vállalása elengedhetetlen, ezért is kér bocsánatot azért, ha a múltban például a nem megfelelő intézkedések következtében nem tudtak segíteni az arra rászorulóknak. Nagyon fontosnak találja azt is, hogy egymással szemben legyünk szolidárisak, imádkozzunk és tartsunk bűnbánatot, hogy elérhessük a belső megújulást, amelynek köszönhetően megnyílhat a szemünk, hogy meglássuk, ha valaki szenved és segíteni tudjunk.
Hogy értsd a cikket, egy rövid gyorstalpaló: A Tábor Hegyi Napok (THN) egy lelkigyakorlatos hét, amit a Nyolc Boldogság (karizmatikus) Közösség szervez, aminek tagjai szerzetes nővérek, papok és világiak vegyesen. 5 nap az egész és kint van a Nagykanizsa melletti Homokkomáromban. Egy stábtag leutazott és eltöltött ott 2 napot.
1. Motiváció
Mint mindig, itt is nagyon fontos a kiinduló gondolat. „Ami egyszer jó volt, az úgyse jó másodszorra. Tavaly jó volt, de most biztos pocsék lesz.”
Kezdjük az utazással. Ennyi idősen hiányzik ez nekem? Öreg vagyok én már ehhez, meg másnapos is. Generációm egyik véglete veszi a kocsit, épiti az egzisztenciát, esküszik a csajával, külföldre megy dolgozni, csinálja az új otthont az agglomerációban és elegáns tűnődéssel néz maga elé a szép, fényes jövőbe. A másik véglet meg romkocsmák padján filozofálgat párkapcsolati kudarcairól, miközben szervezi egzotikusabbnál egzotikusabb utazásait, hogy a róla készült posztokkal igazolja elcseszett élete létjogosultságát.
Én meg egyikhez se tartozva, tömegközlekedve vergődők le, mint gimis koromban. Ráadásul nem is valami egzotikus bakancsos túrázós helyre, mint India, vagy Vietnám... hanem Zala megyébe. Ráadásul semmi keleti filozófia és buddhizmusos harmónia nem vár rám, hanem apácák és párizsis kenyér... Háát... !? Ettől a poszttól nem robban fel a fész.
És ha még ezen túlteszi magát az ember, akkor jön a következő gond, ami egy vonat mosdóban ejti kísértésbe az embert. Vajon lesz-e WC papír? Vagy elvigyem ezt?
Múlt heti cikkünkben bemutatkozott a Szociális Missziótársulat. De mégis, mivel foglalkozik a közösség? Kiket szólít meg? Hogy néz ki egy szerzetesnővér napja? Milyen szerepet tölt be a világban? Többek között ezekre a kérdésekre válaszolt nekünk Beöthy Zsuzsanna Cecília SM nővér.
VL.: Mit a jelent a közösség Cecília nővér számára? Ha jellemezni kellene, milyen jelzőket sorolna fel?
Cecília nővér: Számomra a közösség Isten után az ÉLET. Miután megözvegyültem, nagykorú, már önálló életvitelű fiamat hagytam el belépésemkor, mert éreztem, hogy hív az Isten, ide. Nem minden úgy alakult az elmúlt (belépésemtől számított) 28 év alatt, mint kezdetben és azóta is többször képzeltem, de mindig megkaptam az erőt a folytatáshoz. És közösségemben mindenen rajta van a kezem nyoma, és úgy érzem, hogy nem tudnék élni nővértársaim nélkül.
Számel Kata vagyok, 20 éves, egyetemista. Katolikus közegben nőttem fel, ott is tértem meg. Szeretem, mikor az életem legkülönbözőbb eseményeiben felfedezem Istent. Ő ott van egy kövön nőtt sárga virágban, egy idős bácsi fáradt arcában a buszon, egy esős naplementében vagy egy könyv előszavában… Minden mindenben. Ezekről az alkalmakról olvashattok ebben a sorozatban, mikor Isten arca felbukkant és én észrevettem.
A szüleim nemrég vettek a falu szélén egy „hegyet”. Most ne egy magas sziklás domborzati képződményt képzeljetek el! Nálunk így nevezik a közeli domboldalon fekvő telket, ahol az ember szőlőt, zöldséget, virágot termel.
A mi hegyünk egy kicsi, lejtős telek, tele mogyoróbokros bozóttal és gazzal. Áll rajta két nagy mandulafa is. A nagyobbik mandulafát teljesen befutotta a borostyán. A telek előző gazdája megöregedett és már nem gondozta a növényt. A csuklónyi vastag indák átszőtték, felkúsztak a törzsén és szinte megfojtották. Szegény mandulafának már csak pár zöld levele kandikált ki a fojtó élősködő lombja közül. De még élt és küzdött! Ezért a szüleim baltával elvágták a borostyán vastag szárát a fa tövénél, hogy elpusztuljon. A borostyán pár hét alatt elszáradt, de a halott ágak még erősen kapaszkodtak a fa törzsébe.
A mai életben nehéz fennmaradnia egy szerzetes közösségnek, számtalan kihívással kell szembenéznie, és a döntés is nehéz, amikor egész életre szóló elhatározást hoznak azok a személyek, akik örök fogadalommal Istennek akarják szentelni az életüket. Megéri ebben a fáradsággal teli sajátos életformában találkozni a Szentháromságos Istennel, Krisztus követőjének lenni a segítségre szoruló embertársak között? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ, és nemes egyszerűséggel azt mondhatom, hogy meg is kaptam. Kérésemre Beöthy Zsuzsanna Cecília SM nővér mutatta be a Szociális Missziótársulatot.
„1922-ben, Farkas Edith alapítóanyánk felajánlotta a Társulatot Jézus Szentséges Szívének. 1932-ben történt, hogy az Egyház elfogadta végleges Konstitúciónkat. Ebben visszatértünk a Szent Benedek-i alapokhoz, amelyre 1908-ban elkezdtük felépíteni a társulati életet és tevékenységet.” – meséli Cecília nővér. „1942-ben távozott Farkas Edith az örökkévalóságba. 1992-ben pedig, 26 éve, lelkigyakorlatra jöttünk össze Pannonhalmán. Ekkor tette le két nővérünk első fogadalmát, és a bencés atyák társaságában az egész közösséget eltöltötte a megújulás reménye.”
Kirát megműtötték, de továbbra is a kórházban kell maradnia, hogy biztonságos környezetben épülhessen fel. Az a bizonyos kórházi környezet pedig igen sok kihívást jelent. A történet előző része itt található!
A műtét lement, a hajam is menő lett, haza is mehettem picit. De sajnos csak hétvégére. Vissza kellett mennem a rehabilitációra, a friss műtét után nem akarták vállalni a felelősséget azzal, hogy hazaküldenek. Ezt részben megértettem. Valószínű, ha orvos lennék, én is hasonlóan tartanék attól, hogy egy rosszul sikerült mutatvány a fürdőszobában például aztán valami végzetes következményt von maga után. De az én oldalamról meg… baromira nem értettem meg. Rossz volt visszamenni. Mintha egy szintet visszalépnék. Elvileg haladtunk, nem? Hát valahol igen. De egy ilyen műtét után megint fel kell épülni. Megint regenerálódni kell. Végül is szétfarigcsálták a nyakamat. És fájt is amúgy még jó sokáig.
De én akkor sem akartam már ott maradni. Untam az egészet. Untam a koszt. A baktériumokat. Az éjjeleket. A hajnali gyógyszerezést. A kaját. A szagokat. A jajgatást. Az öreg néniket, a szobatársaimat. Az egyik meglehetősen körülményes szobatársamat. Mindent és mindenkit megértek én persze… de hadd menjek már végre el innen. Akkor már 5 hete dekkoltam ugyanabban az ágyban. Földszint 7-es… Körülöttem a szobatársaim persze folyamatosan cserélődtek. Jöttek-mentek. Én meg maradtam. Untam. Nagyon. Az egész szarságot… Ekkor már tudtam járkálni. Nyilván nem voltam erőm teljében, de már készen álltam a kint létre. Lelkileg mindenképp. És belül tényleg széttépett már a vágy, hogy menjünk már, legyen már más kicsit. Hát nem engedtek... 4 hétig még ott kellett maradnom.
Hiába írunk 2018-at, hittestvéreink vallási meggyőződésére a világ különböző országaiban nagyon eltérő módon reagálnak.
Ha valaki kereszténynek vallja magát itt Európában, vagy az Egyesült Államokban, nagyjából a ciki és a menő közti skálán mozoghat a megítélése. Ezzel szemben vannak olyan országok, ahol nem csak kinézik a más vallásúakat – köztük a Krisztust követő embereket is –, hanem egyenesen üldözik őket hitbéli meggyőződésük miatt.
Ma is sok keresztény ember van kitéve a folyamatos megaláztatásnak, fenyegetésnek és erőszaknak.
Ha szeretnéd követni testvéreink sorsának alakulását, esetleg Te magad is segítenél, de nem tudod hogyan, az S4C.news oldalon mindig friss és élő információkat találhatsz a témában.
Ha Jézus Krisztus ma látna minket, vagy ha köztünk élné a napjait, csak megbotránkozna és ugyanúgy reagálna, mint mikor a templomból elüldözte az árusokat. Hogy folyik ma a fővárosi hitoktatás? Mekkora a lefedettség és az igény a hittanra?
Másfél év hitoktatói tapasztalattal a hátam mögött rengeteg mindent nem tudhatok, és nem is szeretném az „észt osztani”. De amit eddig tapasztaltam, az nem a legidillikusabb paradicsomi állapot. Célom, hogy a valós problémákra helyezzem a hangsúlyt.
Ez egy női szakma, nyugodtan ki lehet jelenteni, ami elkeserítő dolog. Ennek megvannak a hátrányai. Észrevehető, hogy ez egy általános tendencia, a nevelési intézmények világszinten elnőiesedtek. (Nem ide sorolandó a felsőoktatás, mert ott kiegyenlítettek a nemi arányok.) Azt látjuk, ahol férfi tanárok is vannak, a fiúk könnyebben bevonhatók a tanórákon kívüli aktivitásba, gyakrabban vesznek részt különböző társas programokon, illetve jobbak az iskolai eredményeik. A tanárok mindig személyiségükön keresztül nevelnek és oktatnak, sőt a tanár személye, személyes viselkedése, értékítélete a "rejtett tanmenet" alapját képezi. Nemiségünk személyiségünk meghatározó része, teljesen természetes és egészséges, hogy egy férfi és egy nő másképp viselkedik bizonyos helyzetekben, másképp értelmez emberi helyzeteket.
Több szempontból lehet ezt a témát vizsgálni és esetlegesen feltárni a problémákat.
Egy ijesztőnek tűnő nyaki műtét után Kira annyira felerősödött, hogy hazaengedték. Az előző heti írását itt olvashatjátok!
A műtét lement, tudomásom szerint úgy, ahogy tervezték. Ez egy kisebb beavatkozás lett, mint amiről jó sokáig szó volt. Hogy meg kell stabilizálni a nyakacskámat, mert nem igen tartja a helyén a fejemet. Ejnye-ejnye… Kitört a kisízület a nyaki csigolyáim mögül és ez tartaná hivatalosan a helyén a csigolyákat. Asszem… Ennek a darabjai szépen bepofátlankodtak az én idegszálaim közé… Nagy valószínűséggel emiatt sem tudtam emelni a bal karomat. Vagy ki tudja miért. De azért ez is egy tipp volt. És mivel az a fránya kisízület ott megsemmisült, hát a négyes csigolyám szegény nem tudta jó helyen tartani magát és előre csúszott kb. 4 millimétert. Hát valljuk be, az nem is olyan sok. Nem? Nekem rendben is lenne még. 4 milli az csak 4 milli. Viszont a nyakban ez soknak számít sajnos. Megborult a statikája a gerincemnek. Vicces… én ugye alapvetően statikus vagyok.
Na most az volt a nagy terv, hogy először csak kiszedik a törmeléket, csontdarabkákat… hm, fincsi! És aztán várunk 3 hetet, hátha visszacsúszik az előre tolakodó csigolyám. Én persze belementem, kérdés nélkül, mit tudtam én, hogy eszik-e a csigolyákat vagy isszák. Vagy harapják?
Pár hónapja a vasárnapi misék végén imádkozunk érte. Egyre több egyházmegyei program szerveződik, hogy közösségileg is készüljünk rá. De mi is ez a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus? Honnan jött, miről szól, mi a célja? Ezekről beszélgettünk Gőbel Ágostonnal, a NEK kommunikációs referensével.
- Hogyan kerültél kapcsolatba a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szervezésével?
Egyik nap Fábry Kornél atya - akiről akkor már tudtam, hogy a NEK főtitkára - meghívott pizzázni és mondta, hogy a 2020-as budapesti eseményről szeretne velem eszmét cserélni. Ez gyanús volt. Elsőre az ugrott be, hogy műsorvezetői feladatokról lehet szó, de nincs ahhoz még egy kicsit korán? 2017 első hónapjaiban jártunk ekkor. Beszélgetni kezdtünk Kornéllal és hamar világossá vált, hogy a sajtókommunikáció területe várna rám a szervezőcsapatban. Nyeltem kettőt és kértem egy hónap gondolkodási időt. Végül igent mondtam. Talán az óriási kihívás ragadott meg. Nagyon szerettem az előző munkahelyemet (rádióztam), tehát nem az volt a helyzet, hogy éppen munkát kerestem vagy el akartam volna jönni a rádióból. Ugyanakkor mélyen megérintett Ferenc pápának a krakkói Ifjúsági Világtalálkozó virrasztásán elmondott beszéde arról, hogy a legnagyobb veszély, ami ránk, keresztényekre leselkedhet, az a díványboldogság és hogy keresnünk kell a kihívásokat, mert ezekben találkozhatunk igazán Jézussal. Igent mondtam erre a kihívásra, így kerültem be a NEK kommunikációs csapatába.
1994 tavaszán Ruandában pár hónap leforgása alatt közel egymillió embert öltek meg szervezett formában. A történtek óta eltelt több, mint 20 év, de a sebek nagyon mélyek. A népirtást követően Rhiannon Lloyd keresztény pszichiáternőt Ruandába hívták, hogy dolgozzon ki az ország számára egy kiengesztelődési szemináriumot, ami elősegíti a túlélők és a tettesek közti megbékélést, a fájdalmak és a bűnök letételét a Kereszthez. Nemrég az Országos Református Cigánymisszió három tagja Ruandában járt, hogy részt vegyenek egy ilyen szemináriumon, és tapasztalataikat később Magyarországon is felhasználhassák. Az eredeti cikk itt található!
Lukács evangéliumában ezt olvashatjuk: „Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy tartsanak bűnbánatot.” (Lk 5,32) Viszont mi hogy tudnánk a bűnök fölött szemet hunyni?
Hogy tudnánk a sérelmeinken valóban felülemelkedni? Ami 1994-ben a népirtás során Ruandában történt, az bűn. Erre személyes meggyőződésem szerint nincs bocsánat. Tudva és akarva követték el ezeket a szörnyűséges cselekedeteket.
Szent II. János Pál pápa a Kiengesztelődés és bűnbánat c. apostoli buzdításának 17. pontjában azt írja, hogy „halálos bűnről van szó, ha az ember tudatosan és szabadon, bármilyen indítékkal valamit elhatároz, ami súlyosan ellentmond az erkölcsi rendnek. Valójában az ilyen elhatározásban benne van az isteni parancs megvetése, Istennek az emberek és minden teremtmény iránti szeretetének visszautasítása: az ember elfordul Istentől és elveszti szeretetét.”
„Hónapok óta kerülöm az Atyát, félek, hogy ha összefutunk, a szememre hányja a bűneim.” Pali színpadon elhangzott szavaiban magamra ismertem. A pécsi sportcsarnok padlóján ültem egy szőnyegen és nem érdekelt semmi.
Nem most tudatosult bennem, hogy messze vagyok Istentől. Hetek, hónapok óta tart ez, spirál lefelé, egyre mélyebbre. Se helyi közösség, se lelkivezető, egyre kevesebb ima, egyre több bűn. Hazugság, világi társaságok, alkohol. Aztán szégyen, még kevesebb ima. Hetek óta nem áldozom. (Ja, amúgy katolikus vagyok) Az imaéletem kb. kimerül abban, hogy néha hálát adok, hogy bár én folyton hülyeséget csinálok, Ő megvéd és kiment a bűnre vezető helyzetekből, mielőtt még komolyan megsérülnék. Nem akarok találkozni Istennel, mert pontosan tudom, hogy rossz úton járok és ha véletlen megengedném, hogy összefussunk, abba kéne hagynom ezt az életmódot. Visszatérni Hozzá. Rettenetesen nehéz és ijesztő, de közben erre vágyom, mindennél jobban.
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics