Camino de San Salvador és az elengedés camino-ja
122 km, 6 nap, hegyek, völgyek, folyók, erdők, kertek, hó, eső, napsütés.
Mikor először jártam Leónban a három évvel ezelőtti zarándoklatomon, alig vártam, hogy magam mögött hagyjam. Valószínűleg túl korán érkeztem egy szombati napon, ami miatt majdnem teljesen üresek voltak az utcák és a terek, nagyrészt minden zárva volt, mintha aludna az egész város. Szépnek találtam egyébként, főként a hatalmas katedrálist és a környékét. Ennek ellenére átsiettem rajta, mert fizikailag és lelkileg is úgy éreztem, hogy ki kell onnan szabadulnom, és folytattam az utam Santiago de Compostela felé.
Idén León egy tökéletesen más arcát mutatta nekünk. Innen kezdtük ugyanis az idei zarándoklatunkat a férjemmel, a hegyeken átívelő, kevéssé ismert San Salvador utat.
Aranyló napsütésben érkeztünk meg és a vasútállomásról egyenesen a katedrálishoz mentünk. A város tele volt élettel, tavaszi rügyeiket bontogató fákkal és színes virágokkal. A szállásunk a ferences rendi szerzetesek által fenntartott albergue volt, közvetlenül a templom szomszédságában.
Olyan motivációval indultunk neki az első napnak, ahogyan senkinek sem szabadna. Ebből a lelkesedésből csakis az egyenes pofáraesés következhetett. Először is, León még mindig óriási városnak bizonyult. Teljesen sötét volt még, mikor elindultunk – Spanyolországban nagyjából két órával később kel fel a nap, mint Magyarországon. Egy örökké tartónak tűnő gyalogút vezetett ki minket onnan, kissé kiábrándító gyárak, áruházak, autókereskedések mentén és mikor kiértünk, hiába kelt fel a nap, majdnem megfagytunk.
De amikor végül kiértünk az agglomerációból, az csodálatos volt. Amikor meglátom azt a vörös földet, ami ezen a környéken jellemző, mindig könnybe lábad a szemem. Bizonyára elfogult vagyok ezzel a hellyel és mindennel, ami a hangulatához hozzájárul, de ez a fahéj-színű föld nekem elszorítja a torkom és eszembe juttatja, hogy Isten annyira tökéletesen alkotta meg a körülöttünk levő világot, amilyen tökéletességre csakis Ő képes (mert hogy ez a talajtípus nem a legtermékenyebb, mégis gyönyörű).
A digitális kompetencia fontossága
„Az olyan ember, aki nem ért a számítógéphez, a XXI. században analfabétának fog számítani.” - írja Teller Ede 1990-ben. A digitális pedagógia és a digitális írástudás fogalmainak és jelentéseinek kibontása előtt fontos azzal kezdeni, hogy napjainkra megjelent egy új kompetencia, amely elvárt és meghatározó szerepet tölt be mind az iskolaévek alatt, mind a munkaerőpiacon: ez a digitális kompetencia.
A digitális kompetencia olyan elvárásokat foglal magába, mint például „...az elektronikus média magabiztos és kritikus alkalmazása munkában, szabadidőben és a kommunikáció során. E kompetencia a logikus és kritikus gondolkodáshoz, a magas szintű információkezelési készségekhez és a fejlett kommunikációs készségekhez kapcsolódik. Az információs és kommunikációs technológiák alkalmazásával kapcsolatos készségek a legalapvetőbb szinten a multimédiás technológiájú információk keresését, értékelését, tárolását, létrehozását, bemutatását és átadását, valamint az internetes kommunikációt és a hálózatokban való részvétel képességét foglalják magukban.” (forrás: ofi.hu)
Már évek óta jól észlelhető, hogy az állandóan változó világ tendenciáit majdhogynem képtelenség követni és utolérni, ezért fontos tudatosítani, hogy folyamatos és állandó tudásbővítésre és információszerzésre van szükség. Tehát a digitális kompetencia szerepe meghatározó és az életben való boldoguláshoz már-már nélkülözhetetlen.
Az elmúlt fél évben lehetőségem nyílt olyan zarándoklatokon részt venni, amelyek által Isten tanítani akart engem. Az első Panamába, az Ifjúsági Világtalálkozóra vezetett, ahol Ferenc pápa is jelen volt a világ ifjúságával együtt. Múlt héten pedig Csíksomlyóra utaztam, ahol az erdélyi, valamint a kárpát-medencei magyarokon kívül a csángók és a románok is együtt ünnepeltek a Szentatya által bemutatott szentmisében.
Ennek a két zarándoklatnak a gyümölcsei a találkozás, az egység és a közösség megélése voltak számomra, valamint lépéseket tehettem afelé, hogy felfedezzem Isten igazi arcát. Azét az Istenét, aki egy, de három személy. Különböző, mégis egy-szerű, egy-ügyű… S rájöttem: ahogy ő EGY, úgy kell nekünk is egynek lennünk. Amikor Jézus azt mondja: „Legyetek tökéletesek!” (Mt 5,48), úgy vélem, az egységre gondol elsősorban. Máshol – Jn 17,11 – nyíltan megfogalmazza az Isten és az emberek egysége iránti vágyát.
Úgy érzem, ezt az egységet építettük Panamában a világ fiataljaival, a helyi emberekkel és Ferenc pápával azon a helyen, amit a „találkozás színhelyének” nevezett, és a sokszínűség megtapasztalását segítette elő. S a fiatalok, ahogy a Szentatya fogalmazott, a „találkozás tanítómesterei”, ám – véleményem szerint – csak akkor, ha engedik, hogy a Szentlélek irányítsa szívüket. Mert lehet találkozni fizikailag, de ha a lélekig nem ér el, akkor nem gyümölcsöző ez a találkozás. Ha megengedem a Szentléleknek, hogy átjárjon, akkor valóban Észak és Dél, Kelet és Nyugat, ég és föld összeérhet.
a Szerzetesnek álltam című film margójára
Kedd este 18 óra, Párbeszéd Háza, Budapest. Zsúfolásig megtelt nagyterem, hatalmas kivetítő vászon. Izgatott arcok, halk moraj, mindenki a shoeshine új filmjére vár. Függönyök behúzva, lámpák lekapcsolva, a mozivásznon felvillan a főcím: Szerzetesnek álltam.
A film két fővárosi fiatalról szól, akik beköltöznek egy számukra teljesen idegen világba, egy vidéki kolostorba. Az első néhány filmkocka a fiatalok hétköznapi életét mutatja be: csavargás a parkban, füst és alkohol, buli a panelházak mélyén, okosozás a haverokkal. Majd egyszer csak vált a kép és már utazótáskákat cipelve sétálnak Csorna főutcáján, a Premontrei Apátság felé, ahol hajnali zsolozsmák, napi szentmisék és egyéb munkák várnak rájuk.
A látszólag két teljesen elkülönült világ találkozását követhetjük végig, ahol mindkét fél erőteljes hatást gyakorol a másikra. A sztereotípiákból épült falak folyamatosan leomlanak a filmvásznon és a nézőtéren egyaránt. A titok nyitja pedig – meggyőződésem szerint – nem más, mint a személyes kapcsolat. Ugyanis olyan világban élünk, ahol a világképünk jelentős részét írott és olvasott információk alapján építjük fel, ezzel szemben a tapasztalati megismerés háttérbe szorul. Pedig a teremtett világ rendkívül izgalmas és sokszínű világot tár elénk, középpontban az emberrel. Isten teremtényeként egyedüli és megismételhetetlen alkotások vagyunk. Egyedi kinézettel, érzelmekkel, gondolatokkal, amelyeket nem lehet tökéletesen körülírni.
„Úgy elmennék erre a koncertre, szerinted hívőként szabad?” – Félrenyeltem a teát, amikor egy kedves ismerősöm feltette nekem ezt a kérdést, és aggódó tekintete még a lehetőségét is kizárta annak, hogy viccelt volna. Néhány pillanatig megszólalni sem tudtam (esetemben ez a szituáció igen-igen ritka); azután, ahogy felfogtam a kérdés jelentését és jelentőségét, mélyen elszégyelltem magam. Szégyelltem magam azért a képért és üzenetért, amit közvetítünk Istenről és a Vele való életről. Szégyelltem magam, hogy egy Őt igazán mélyen szerető emberrel elhitetjük, hogy nem szabad hangos zenére táncolni hívő keresztényként, mert az Isten szemében nem kedves – annak az Istennek a szemében, aki, hogy a legnagyobb klisét gyorsan ellőjem, megmentette a bulit egy lagzin.
„Míkal, Saul leánya éppen akkor tekintett ki az ablakon, amikor az Úr szövetségládája Dávid városába ért, és látta, ahogy Dávid király ugrándozva járja a szent táncot, ezért szívből megvetette őt.” (1Krón 15:29)
Időnként úgy érzem, túlságosan hasonlítunk Míkalhoz, és nem eléggé Dávidhoz. A külsőségekhez való ragaszkodás elhiteti velünk, hogy a bulizás, az ugrándozás nem illik egy hívő emberhez, pedig hányszor szólít fel Isten az örömre és az ünneplésre! A bulinak nem kell az önmagunkból kivetkőzésről szólnia – megélhetjük benne az Úrtól kapott szabadságot és örömöt, élvezhetjük a zenét, ami szintén az Ő ajándéka, hálával és közösségben. Létezhet keresztény partykultúra, rajtunk múlik, hogyan élünk a lehetőséggel, hogy a bulizást is, mint bármi mást, Isten dicsőségére, az Ő szeretetét ünnepelve tegyük. És még csak tánctudás sem kell hozzá, szerintem Dávidnak sem volt.
Ha kedvet kaptál a tánchoz és megnéznéd, milyen bulit csapunk mi, keresztények, ne hagyd ki a Manna FM és a ShoeShine különleges nyárnyitóját, a MayNight Fever Partyt!
További infókért és a jegyelővételért csekkold a Facebook-eseményt!
A minap a plébániánk egy kismamája szülni indult. Előtte sokszor kérdezgettük: „Mikorra vagy kiírva?” „15-ére.” – kaptuk a válasz. 15-én semmi. Majd 16-án jött az sms: „Elindultunk szülni, kérlek imádkozzatok értünk!”
Nagyon elgondolkodtam… Lehet sejteni, hogy nagyjából mikorra várható az a baba, de hogy pontosan mikor érkezik el a születés ideje, azt nem tudjuk.
Eszembe jutott a húsvéti örömének egy mondata: „Ó, valóban áldott éj, csak te voltál méltó, hogy tudjad a napot és órát, amelyben Krisztus a halálból föltámadt.” Mindenki úgy hagyta el a Golgotát, hogy érezték, valaminek történnie kell, nem lehet itt és így vége. Kell, hogy ez a rémisztő sötétség valahogy véget érjen. De mikor? Hogyan? Senki nem tudja sem a napot, sem az órát. És az Isten cselekszik a maga módján, a sötétség véget ér, egy éjszakán: „Az éjszaka úgy ragyog, mint a nappal fénye, és világosság támad boldogságomnak éjén.” (Húsvéti örömének). Isten így cselekszik: az éjszaka ragyog és világosság támad benne. Váratlanul, gyöngéden, de egyértelműen. Krisztus feltámad!
A gyermek megszületik, és hirtelen a házaspár családdá lesz. Új család születik. Fel vannak készülve? Korántsem! Tudják, mi vár rájuk? Egyáltalán nem! Rengeteg izgalmas helyzetben lesz részük? Biztosan!
„Nem vagyok egy Húsvét-rajongó” – olvastam egy facebookos csoportban, ahol dekorról és kreatívkodásról szokott szó esni. Megakadt a szemem rajta és elakadt a lélegzetem, fejbevágva néztem a mobilom képernyőjét.
„Mi a frász történik a világban?!” – volt az első félhangosan kimondott reakcióm. Nem gondoltam volna ugyanis, hogy mostanra a húsvét is, a karácsonyhoz hasonlóan, dekorációs stílusirányzattá vált. Csak most nem az a kérdés, hogy milyen hosszú a ledsor, milyen típusú a fenyő, vagy hogy lógjon-e felmászós műmikulás az ablak alatt, hanem hogy csirkék vagy nyulak díszítsék a lakást, színes tojások vagy virágdíszek legyenek a konyhaasztalon, vagy hogy kell-e a barka, vagy elég, ha egy csokor nyers fehér ágra aggatjuk az aggatnivalót.
Gyerekkoromban az esti közös imádkozás alkalmával mindig végtelen csodálattal hallgattam szüleim perceken át mondott, gyönyörűen megfogalmazott, tökéletes kánaáni szókincsű imáit. Saját mondataimat nevetségesnek és rettentő silánynak éreztem mellettük, és meg voltam győződve arról, hogy Isten biztosan jobban örül annak, ami tőlük hangzott el, és ezért azok „hatásosabbak” is. Amikor azonban felnőve már én is elsajátítottam és használni kezdtem a keresztény szakzsargont, észre kellett vennem, hogy az imaéletem nem kapott ettől szárnyakat. Máshol volt a hiba. Tudtam, hogyan beszélt Jézus a hosszú imákat zengedező farizeusokról, de fogalmam sem volt, hogyan imádkozhatnék más módon, mint hogy minél kerekebb mondatokban megfogalmazom – hát, leginkább a kéréseimet.
Nehezen értettem meg, hogy akár be is foghatom a számat. Az imádság nem monológ, de én nem hagytam Istent szóhoz jutni – mígnem néhány évvel ezelőtt mélyvízbe nem dobott. Egy napot tölthettem az Alpok mélyén egy karthauzi kolostor területén, teljes némaságban. Isten kiemelt a saját zajomból, hangoskodásomból, kézen fogott, és elhívott sétálni. Életem legmélyebb imaélménye volt ez a szavak nélküli nap. Ekkor ugyan még nem értettem pontosan, mi történt, de az emlék mélyen élt bennem, és csak egyetlen mondat kellett ahhoz, hogy a kérdés helyrezökkenjen – egy, már milliószor hallott mondat, ami ekkor egészen új értelmet nyert.
„Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” Jel. 3:20
Van ebben a versben egy rész, ami fölött valahogy mindig átsiklottam, és elképesztő újdonságként ütötte meg aranymondásokon edzett fülemet a szó: „vele vacsorálok”. Soha korábban nem fogtam fel ezt a kifejezést annak földhözragadt, plasztikus valóságában; és ahogy elképzeltem Jézust, ahogy bejön az előszobába, leveszi a cipőjét, leül az asztalhoz, és együtt kanalazzuk a sütőtökkrémlevest – kell ezt magyaráznom?
Februárban bemutatásra került a Tündérkert című rövid riport-doku filmalkotásunk, mely a Csepp a tengerben Alapítvány egy állami gondozottakkal foglalkozó táborában mutatja be az intézetben élő srácok közösségét, az önkéntesek munkáját, motivációját és a csoport egészének kapcsolatát, viszonyát.
A film betekintést ad a tábor néhány napjába. Megmutatja, ahogyan az intézeti srácok önkéntes szolgálatokban vesznek részt, ahogyan egymáshoz kapcsolódnak, ahogy a tábor minannapjai telnek. A riportokban megszólalnak az önkéntesek, a tábor vezetője és az intézet lakói közül is néhányan. A mű nyers és direkt. A szituációkat azok maga puszta valóságában ábrázolja.
Az interjúkban a felsejlik a tábor szervezőinek motivációja, a tettük mögötti gondolatiság. Kibontásra kerül, annak a figyelemnek a gyakorlata, melyben sok munka és áldozat árán, de odaadással és befogadással vannak jelen az állami gondozott srácok között.
Itt jött el a pillanat, hogy megnézd a filmet ahhoz, hogy a cikket tovább tudd olvasni. Köszi!
A premier után egy rövid kerekasztal beszélgetésre került sor, melyet nézői kérdések követtek. Az egyik kedves néző feltett egy számomra nagyon érdekes kérdést. Az önkéntesek felé szegezett kérdés így hangzott: „Hogyan próbáljátok átadni az evangéliumot a táborban az állami gondozott srácoknak?” A kérdés megérintett bennem valamit… „Hogyan adjuk át az Evangéliumot…?”
A digitális nemzedék körében népszerűek az influencerek, vloggerek, bloggerek, Instagram-hírességek. Mi lehet az oka, hogy a mai tizen- és huszonévesek folyamatosan videókat, blogokat, közösségi médiát néznek? Mi történik ezeken a felületeken, ami olyan nagyon megragadja őket? A kérdések összetettek, de kísérletet szeretnék tenni, hogy csokorba gyűjtsem az összetevőit. Sétáljunk egyet kézenfogva a digitális nemzedékkel!
Az influencerekre - magyarul véleményvezérekre - óriási figyelem irányul. Ezek az influencerek gyakran olyan tartalmakról osztanak meg gondolatokat, amelyek az adott korosztályokat egyébként is foglalkoztatják, specifikusak, mint például számítógépes játékok, filmek, identitás, szépségápolás, oktatóanyagok és még millió terület. Az influencerekre jellemző az egyedi stílus, az őszinte hangvétel és a humor. A húszas éveik közepe-vége felé járó kortársaim bizonyára ismerik a szókimondó, de igazán szerethető humorú Szirmai Gergely filmes kritikáit, de a tizenévesek körében már Pewdiepie a népszerűbb, aki régebben játékokat véleményezett, most már inkább mémekkel foglalkozik. Vagy a Life of Boris srác, a szláv kultúra nagykövete, aki a szuper cuki cicájának saját kezűleg készített szuper menő usankát.
A napokban találkoztam Carnor csatornájával, azaz Orosz Szilárddal. Videóiban a rajzolás iránti szeretetéről vagy épp a Star Warsról mesél. Arról is készített videókat, hogy miért nem készít videókat. (Bármilyen paradoxként is hangzik.) És a legérdekesebb - számomra - hogy arról is mesél, hogy miért keresztény. Mesél Istenről. Videóit hatalmas igényesség, humor és rendkívüli őszinteség jellemzi.
Ez, a hungry (éhes) és angry (dühös) szavak összevonásával született kifejezés tűpontosan fejezi ki az állapotomat, amikor rajtam kívülálló okok miatt várnom kell az étkezés megkezdésével, és átmenetileg sárkányként köpöm a tüzet minden halandóra, aki az utamba áll – ez a feszültség az első falat szájba vételekor feloldódik. A szó létezése arra enged következtetni, hogy ezzel nem vagyok egyedül… Azt kérdezed, mégis mi köze ennek a hithez? Adj egy percet, elmagyarázom.
Nagyböjt közeledtével újra elkezdtem gondolkozni, hogy miről mondhatnék le erre az időszakra, mi állítaná igazán kihívás elé az odaszánásomat, és akaraterőmet. Végül úgy határoztam, hogy csökkentem a közösségi médián töltött időm, valamint nem eszem édességet ezalatt a negyven nap alatt. Azonban ahogy teltek a napok, azt éreztem, hogy mindez elsősorban a saját jóllétemet, fejlődésemet szolgálja, és a gondolat, hogy a böjtnek ennél többről kellene szólnia, nem hagyott nyugodni. Végül nagy tanácstalanságomban végletes megoldásra jutottam: megkérdeztem Istent, hogy mit gondol a dologról. Ézsaiás könyvében elég pontos leírást kapunk a neki tetsző böjtről, ezért ezt a szakaszt kerestem elő, és (szokás szerint) az általam korábban ignorált versek gyújtották fel a villanyt a fejemben.
„Hiszen pörölve és veszekedve böjtöltök, sőt bűnösen, ököllel verekedve. (…) Ha [az ember] lehajtja fejét, mint a káka, zsákba öltözik, és hamut szór maga alá, azt nevezed böjtnek, az Úr kedves napjának?” (Ézs 58:4,5)
Négy év után megszűnik a SZEMlélek blog, legalábbis a blogformátum. Az alkotók úgy látták, kinőtték az eddigi kereteket, hát újakat kerestek. Így született meg a SZEMlélek értékmagazin, megtartva az időközben ismertté vált nevet, egyben jelölve küldetésük irányát is.
A SZEMlélek célja továbbra is egy árnyaltabb kép közvetítése, véleménykülönbségek megformálása, objektív tájékoztatás és szubjektív állásfoglalás. Egy felület a jövő építéséért, egy közösség azoknak, akik hasonlóan tenni akarnak a közjóért. „Ami változatlan: azért fáradozunk, hogy több párbeszéd, nagyobb nyitottság és erősebb közösségi szemlélet jellemezze társadalmunkat.” – írja Gégény István, a SZEMlélek értékmagazin főszerkesztője.
Sok sikert kívánunk nekik a jövőben is!
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics