Nehéz elkezdeni egy ilyen témát. Annyi kérdés, szempont, egymásra épülő részlet bukkan fel egymás után; hirtelen azt sem tudom, melyik végénél fogjam meg a dolgot. De talán a legjobb az alapkérdésnél kezdeni: miért kell erről beszélnünk? Miért lenne szüksége hívő embernek pszichológiai segítségre? Nem elég az Újjáteremtő?
Nem gúnyosan teszem fel ezt a kérdést. Akik megtapasztaltuk Isten teljes lelket átformáló erejét, tudjuk, mekkora hatalma van Neki, és átélhettük azt a békességet és örömöt, ami teljes mélységében egyedül a Vele való kapcsolatban található meg. Ez tényleg csoda és tényleg túlmutat minden emberi próbálkozáson – mégsem érzünk mindig így, és ez nem feltétlenül a hitünk mélységétől függ. Teológiai tudás hiányában itt most nem szeretném a bűn és a betegségek, lelki sebek kapcsolatát feszegetni, bár ez is fontos kérdés. Arról viszont meg vagyok győződve, hogy ahogy a kézzelfogható testi, anyagi nehézségek esetében, úgy a lelki-mentális fájdalmak és akadályok terén sem értelmezhető minden automatikusan a személyes bűnösségünk, hitbeli gyengeségeink közvetlen következményeképpen.
A lelket Isten teremtette, és Ő a legtökéletesebb szakértője, aki ténylegesen át tud formálni, meg tud gyógyítani – de ugyanez igaz a testre is. Ahogyan testi bajainkkal, betegségeinkkel orvoshoz fordulunk, tudva, hogy életünk és egészségünk végső ura a Mindenható Teremtő, a lelki fájdalmainkkal, sebeinkkel való megküzdéshez is szakember szükséges – ugyanezzel a tudattal. A pszichés betegség is betegség, és arról is rengeteget tudunk tanulni az emberi megértések, felhalmozott tudás és tapasztalat alapján, ahogyan teszik ezt a pszichológusok hosszú éveken, évtizedeken, egész életükön át. Az emberi gyógyítás persze nem tökéletes. Ahogyan a gyógyszereknek vannak mellékhatásaik, ahogyan még egy komplikációmentes műtét után is maradnak hosszútávú hatások, úgy az emberi szintű lelki gyógyítás sem életre szóló és teljesen átfogó, de ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs haszna.
„Keresztény pszichológus? Azt úgy hívják, pap!” Ezt az életbölcsességet a gyakorikérdések.hu kincsesbányájának mélyén találtam, de sajnos már egyáltalán nem volt ismeretlen számomra a gondolat. Hívő keresztény pszichológushallgatóként sokkal többször kellett szembesülnöm ezzel a véleménnyel, mint amire fel voltam készülve. Hallgattam, hogy a lélek igazi szakértője Isten, és csak Ő, vagy az Őt képviselő személy (lelkész, pap…) tud ebben segíteni. Megszámlálni sem tudom, hányszor kérdezték meg tőlem, hogy hogyan egyeztetem össze a kettőt, hányszor próbáltam elmagyarázni, hogy a mentális betegség is betegség, azzal is szakemberhez kell fordulni. Eljutottam odáig, hogy nem tudom, nem akarom ezt magamban tartani, beszélnünk kell róla – most itt még csak a problémáról, de később, ígérem, a megoldásról is.
Tudom, nem mindenki gondolkozik így, nem is szeretnék általánosítani. Hiszen éppen nemrég jelent meg itt a ShoeShine-on is egy csodálatos, nagyon személyes írás a szorongásról, háromrészes cikksorozat a párterápia szépségeiről és mélységeiről, és én ezekért olyan nagyon hálás vagyok! Hatalmas öröm ezeket a történeteket olvasni és reménykedni, hogy lassan-lassan áttörnek a falak – de amíg egy kedves néni kétségbeesve félti az unokája hitét, mert az pszichológiát kezdett tanulni, amíg elképzelhetetlennek tartjuk, hogy hívő ember depressziós legyen, addig nem beszéltünk még eleget a témáról.
Ezt a két szót olyan sok helyen hallom és használom, hogy nem is tudom hirtelen, hol kezdjem.
Nagyjából most kezdene hevesebben verni a szívem, ha ezt a cikket kb. 20- 30 embernek kellene felolvasnom, vagy előadást kéne tartanom a témában.
Itt már izzadna a tenyerem és remegne a papír a kezemben.
És körülbelül ennél a mondatnál csuklana el először a hangom.
Aki tartott már kiselőadást, beszélt vagy olvasott több ember előtt, az főleg az első alkalomnál tapasztalhatott hasonló tüneteket. A félelem attól, hogy butaságot mondok vagy kinevetnek, szinte bénító tud lenni.
Ennek ellenére minden évben indultam szavalóversenyen, olvastam a templomban, táncoltam csoporttal. Munkámból kifolyólag sokat kell emberekkel beszélnem, egyeztetni velük, elmondani a véleményemet, néha vitázni velük vagy épp faarccal tűrni, hogy szidnak.
Máig él bennem az élmény, amikor elkezdtem óvónőként dolgozni és először maradtam egyedül 25 kisgyerekkel. Ültek a szőnyegen a pici 3 évesek, én remegtem, mint a nyárfalevél, jött a tenyérizzadás, erősen dobogott a szívem, tudtam, hogy meg kell szólalnom. Aztán ránéztem a gyerekekre. 50 csillogó szem nézett rám, és akkor tudatosult bennem, hogy most bármit teszek vagy mondok, nekik én vagyok az „isten”. Többet nem izgultam. A gyerekek előtt.
Később egyedül tartottam szülői értekezletet (a felnőttek ijesztőbbek voltak, mint a gyerekek, pedig velük is naponta találkoztam) és nem mondom, hogy most nem izgulok, ha sok embernek kell beszélnem, de már lényegesen határozottabbnak érzem magam. Ennek elérésében sokat segített, hogy egyszer (úgy emlékszem, éppen panaszkodtam), a kozmetikusom csak annyit kérdezett: „Na és akkor mi van?!”
Ezt a mondatot nem a kozmetikus találta ki, hanem Almási Kitti pszichológus. Olvastam tőle könyvet, hallgattam előadását és ez a mondat mindig elhangzott.
A múltkori nagy sikerű kerekasztalbeszélgetés-sorozatunk után most készítjük elő az új részek témáit. Az egyik rész a lombik gyermekek létrehozásának problematikájáról szól majd. Hogy jobban megismerjem a Katolikus Egyház álláspontját, elmentem Roska Péter morálteológushoz beszélgetni.
Major Péter: Mi a Magyar Katolikus Egyház álláspontja a lombik programmal kapcsolatban, és miért az?
Roska Péter: A Magyar Katolikus Egyház álláspontja ugyanaz, mint a Katolikus Egyházé. Ha az emberi élet továbbadására rátekint az Egyház a kinyilatkoztatás fényében, akkor azt mondhatja, hogy Isten az emberi élet továbbadását úgy alkotta meg, hogy két személy szeretetben való egyesülése által foganjon meg egy harmadik emberi személy. Tehát össze van kapcsolva a szexuális egység és a termékenység.
Nagyon fájdalmas dolog a meddőség, és teljesen normális dolog, hogy megoldást keresünk a gyógyítására. De amikor a lombik módszert elkezdték emberekre alkalmazni, akkor nagyon gyorsan reagált az Egyház, hogy ez az emberi méltósággal ellentétes.
M.P.: Mit jelent az emberi méltóság ezen a területen?
R.P.: Két személy önátadásának folyamatában fogan meg a harmadik személy. Ezt a folyamatot szétszakítani nem méltó az emberhez.
M.P.: Akkor is beszélhetünk méltóságról, ha részegen vagy bedrogozva történik mindez egy szórakozóhely mosdójában?
R.P.: Természetesen ez az életadás sem méltó az emberhez, más okból…
M.P.: Egy olyan teremtmény, mint az ember, aki kapott szabad akaratot, ennél a jogánál fogva miért nem dönthet erről?
R.P.: A szabad akarat arra való, hogy a helyeset keresse és a jót megtegye. Amikor nem ezt teszi, visszaél a szabadságával, ez a bűn. A cél nem szentesíti az eszközt. A lombik módszer másik alapvető problémája az életellenessége.
M.P.: Hogy lehet életellenes, hogyha életet hozzunk létre?
R.P.: No ez az! Úgy lehet ezt mondani, hogy gyermekáldás emberöléssel. A lombik módszer jelenlegi formájában nagy az ún. számfeletti embriók száma, mivel egy beavatkozás során többet megtermékenyítenek. Mindegyik tartalmaz 46 kromoszómát, és ha békén hagyjuk akkor abból egy emberi személy születik meg. Az eljárás során embereket fagyasztanak le, pusztítanak el. Ez alapján érthető, hogy nagyon durván életellenes. Egy embert sem szabad lefagyasztani. Azért nem ezzel kezdtem, mert akkor is ellenezné az Egyház a lombik módszert, ha nem keletkezne „felesleg”, vagy meg tudnának őrizni minden új megfogant életet. Arról nem is beszélve, hogy ha valakinek lombik módszerrel Down-szindrómás vagy sérült gyermeke foganna, őt biztosan szelektálják.
M.P.: Hadd legyek még egy kicsit gonosz: amikor természetes úton jön létre az embrió, ott is történik spontán vetélés. Ezek körül a magzatok körül nem csinálunk ilyen nagy felhajtást.
R.P.: Igen, mert ők maguktól halnak meg.
M.P.: De ez egy ugyanolyan szelekció, mint a lombik során. A legéletképesebb marad meg az anya testében is, és a lombik eljárás során is azt hagyják meg.
R.P.: Az eredmény ugyanaz, de a lombikban ott a morális felelősség, hogy létrehozunk olyan utódokat, akiknek a nagy részét megöljük. Ez az emberi élettel való játék. Ferenc pápa azt mondja egyébként, hogy véget kell vetni a lombik módszerrel való embergyártásnak. Azt mondja, hogy ez a Teremtő elleni bűn.
Paris Hilton, a partygirl, az elkényeztetett cicababa egész estés riportfilmben beszél gyerekkori traumáiról, rémálmairól, szorongásairól. Összeszorul a szívem, ahogy a javítóiskolában töltött évei során átélt bántalmazásokat, az őt máig megbénító bizalomvesztést, káros kapcsolatait mutatja be – a film minden beállított helyzete mellett-ellenére nyilvánvaló, hogy ezt nem lehetett kitalálni. Sajnálom a kislányt, aki a felnőtt, sikeres, dollármilliomos nő lelke mélyén egy zárkában szorong, mégsem mer senkit sem beengedni. A pénz nem boldogít, mondja Paris, egész életével.
De hiába mondja. Kommentelők hada érkezik botokkal és kardokkal, hogy a világ felborult rendjét valahogyan helyreállítsák. „Ha annyira rossz neki, cseréljünk csak egy hétre!” „Nekem sokkal nehezebb gyerekkorom volt, mégsem sírok!” Egymást taposva igyekeznek meggyőzni az egész világot arról, hogy az ő életük sokkal nehezebb, az ő problémájuk sokkal nagyobb, az ő kertjük tényleg kevésbé zöld és a tehenük még a másikénál is döglöttebb.
Ahogy olvastam a hozzászólásokat, legszívesebben megráztam volna ezeket az embereket, dühített az érzéketlenség, az énközpontúság, ami nem viseli el, hogy valaki másnál jobb helyzetben kelljen látnia magát. De nem tettem, és ahogy csillapodott bennem a harag, meg kellett látnom a kommentek tükrében a saját arcomat. Nem értem. Miért csináljuk ezt? Kinek segít, hogyan segít a másik problémájának bagatellizálása? Miért olyan nehéz elfogadni, hogy neki is rossz lehet?
Dr. Hatvani Erzsébet a Rákospalotai Javítóintézet és Központi Speciális Gyermekotthon igazgatóhelyettese, aki évtizedek óta dolgozik hátrányos helyzetű problémás fiatalokkal, hatalmas elhivatottsággal. Az intézetben forgatott, hamarosan bemutatásra kerülő új filmünk, A Javító kapcsán beszélgettünk elköteleződésről, kötődésről, előítéletekről és tükrökről.
Nyikos Anna: Hogyan, miért kerültél erre a pályára?
Dr. Hatvani Erzsébet: Én tulajdonképpen már az első diplomám megszerzése előtt elköteleződtem efelé. Tanárszakot végeztem, bölcsészkaron, és ebben az időszakban az Előtér programban is részt vettem, amiben az utcán csellengő fiataloknak igyekeztünk segíteni, programokat szervezni, vagy csak egyszerűen velük lenni és beszélgetni. Valójában én ekkor határoztam el, hogy olyan munkát szeretnék végezni, ami a nehéz sorsú, problémás fiatalok segítésével, támogatásával kapcsolatos. Később szociális munkásként dolgoztam, majd elvégeztem a jogi képzést, de sem tanárként, sem jogászként nem voltam a pályán a klasszikus értelemben, mindig az átfedést kerestem a kettő között, ahol a problémás viselkedésű fiataloknak tudok segíteni.
Ny. A.: Sokat hallani a szociális munka területén való kiégésről. Téged mi visz előre, hogy máig ilyen lendülettel dolgozol?
H. E.: Ahogy az előbb mondtam, én emellett elköteleződtem. Nehéz is megmondani, miért. De az biztos, hogy mi, akik ezen a területen dolgozunk már hosszú ideje, nem csak a nehézségeket, hanem az örömöket, a munka szépségét is látjuk, és ehhez tényleg sokáig jelen kell lenni, a rövidebb távú elköteleződés itt nem igazán működik. A sikereket, az előrehaladást nem lehet ugyanazzal a mértékkel mérni, mint sok más helyen, ezért fontos, hogy apró lépésekre bontsuk le a sikert, így sokkal jobban megláthatjuk a fejlődést, és ez nagyon motiváló. Persze, a napi munka monotonitása itt is megjelenik, és ez hosszútávon kiégéshez vezethet, ezért is tartjuk mi nagyon fontosnak, hogy új impulzusok érjenek minket, hogy mindig valami fejlődésben, megújulásban vegyünk részt. Kellenek az újdonságok, amik lendületet adnak, ilyen most nekünk ez a film is.
Ny. A.: Mit láttál ebben a filmlehetőségben, amikor felmerült az ötlet?
H. E.: Az intézetben mindig is nagyon fontos volt a lelkigondozás, így a téma közel állt a gondolkozásunkhoz, és persze sokat számított, hogy Szabolcs (református lelkész, a film egyik főszereplője) ajánlása garanciát jelentett nekünk. Emellett intézményi szinten, de én személyesen is nagy híve vagyok a dokumentumfilmes műfajnak, és minden művészetnek, ami valahogyan bemutatja az életet. Egészen más érzelmi szinten hat egy ilyen alkotás, mint egy szociológiai tanulmány, vagy tankönyv, egy kívülálló számára sokkal hitelesebb, érdekesebb így a történet. De természetesen voltak félelmeink is a filmmel kapcsolatban. Nagyon féltjük a lányokat, hiszen örökre fennmaradó formában vállalják a nevüket, arcukat, történetüket, és ez hatalmas felelősség. Az is nagy kihívás, hogy ilyenkor az intézet azért kap egy tükröt, ami nem feltétlenül azt mutatja, amit mi vezetőként gondolunk, látunk a hétköznapokban, emiatt van bennünk egy kis szorongás, hogy mennyire lesz hiteles ez a kép.
Mai vendégem az egyik kedvenc TED-előadóm, a shoeshine filmbemutatók és kerekasztal-beszélgetések háziasszonya. De emelett szinkronúszó világbajnok, szerkesztő riporter, civil szervezeti vezető, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A Covid második hulláma előtt kiültünk még egyet beszélgetni.
Major Péter: Te sváb vagy?
Stumpf Kata: Igen. Büszke vagyok a svábságomra.
M.P.: Ez miben nyilvánul meg?
S.K.: Abban, hogy ha valaki azt mondja, sváb vagyok, akkor azt mondom, én is az vagyok!
M.P.: Köszönöm! Véget is ért az interjú!
S.K.: (nevet)
M.P.: Mit kaptál a sváb mentalitásból?
S.K.: Én kicsit lázadóbb vagyok, de szeretem a struktúrát és a rendet. Emellett hordozom magamban azt a sok sok történetet, amit Hercegkúttól (Édesapám szülőfaluja) kapunk. Valamint bennem van a „sváb szorgalom” is, nem ódzkodom a munkától.
M.P.: Miért, mit dolgozol most?
S.K.: Ez egy nehéz kérdés. Hogyan definiálom magam? Szerkesztő és riporter vagyok és egyébként civil szervezeti vezető. De ez most megfordult, a civil szervezeti vezető került az első helyre.
M.P.: Én nem tudok rólad semmit.
S.K.: Jézusom!
M.P.: Én nem tudom azt, hogy szerkesztő riporterként a Petőfi TV-nél dolgoztál, nem tudom azt, hogy a Konnekt Egyesület vezetője vagy, és nem tudom, hogy élsportoló voltál, szinkronúszó világbajnok vagy. Akkor mit érdemes tudni, ha ezeket kivesszük a kalapból?
S.K.: Azt érdemes tudni, hogy szeretek kérdezni és kérdéseket megvitatni. Szeretek közösen gondolkodni projekteken és új dolgokon. Nagyon szeretem, amikor különböző emberek összekapcsolódnak. Valahogy ez jelenik meg mindenben, amit csinálok. Egyébként keresztény hitű ember vagyok.
Nyári estéken nincs jobb mint egy kis jazz, így a #kávészünet mostani vendége hazánk egyik legismertebb jazz zenésze, Gyémánt Bálint, a Gyémánt Bálint Trió alapítója és Harcsa Veronika alkotótársa, valamint a Bartók Béla Konzervatórium tanára. Csatlakozott hozzánk Szikszai Nikolett, a BGE kommunikáció és médiatudomány szakos hallgatója, így most hárman beszélgettünk egy jót.
Major Péter: Említetted, hogy tanítasz. Szerinted mi a legfontosabb a tanításban? A technikai tudás? A hozzáállás? Mit fontos egy tanárnak bármilyen téren átadni a diákjának?
Gyémánt Bálint: Babos Gyula volt az egyik nagy mesterem, szegény nemrég elhunyt. Ő mondta mindig, hogy ő úgy gondol saját magára, mint egy kertészre. Aminek ki kell bújni, az valószínűleg ki fog bújni, hiszen az embernek nagyon erős az akarata, és ha ezt valaki tényleg komolyan gondolja, akkor abból valószínűleg zenész lesz. De a kérdés az, hogy mennyi időt tudok spórolni a növendéknek, és az, hogy milyen szemléletet tudok az ő kezébe adni akár a munkával, akár a művészettel kapcsolatban, hogy hogy álljon hozzá. Én a konziban ezt tartom küldetésemnek, hogy valamilyen szemléletet és munkamorált adjak és rengeteg segítséget, amennyit csak tudok.
Szikszai Nikolett: Mi az a szemlélet, amit át szeretnél adni?
Gy.B.: Elsősorban az öröm! Úgy gondolom, hogy nagyon sokszor kell ezt sulykoljam. Rengeteg nehézség merül fel, amikor az ember megcélozza a zenei pályát. Ez igazából egy nagyon kegyetlen világ, annak ellenére, hogy lehet, hogy jóban vagyunk meg tegeződünk - a jazz zenészekről el lehet mondani általánosságban, hogy lazák ilyen tekintetben. Úgy tűnhet, hogy könnyű színpadon állni, de valójában nagyon kiszolgáltatott érzés, tehát az embernek lelkileg is palléroznia kell magát ahhoz, hogy ne törjön össze, hogy meg tudja tartani a motivációját, hogy úgy gondolja, ennek van értelme.
M.P.: Hogyan tudod pallérozni magad?
Gy.B.: Talán egyrészről jó belelátni abba, hogy mindenki ezekkel a nehézségekkel küzd. Nézni az interneten a külföldi sztárokat - azért az ember egy idő után látja, hogy ugyanazokkal küzdenek, mint bárki más.
Sz. N.: Tudsz konkrétumot mondani?
Gy.B.: Például fantasztikus az, hogy ha van egy fiatal New York-i jazz zenész, akitől én szeretnék tanulni, akkor fel tudom vele venni a kapcsolatot és tudok tőle kérdezni, tud adni tanácsokat. Főleg így a koronavírus idején mindenki tanít, azért, hogy ki tudja fizetni a 4000 dolláros szoba árát, amit ki kell köhögnie minden hónapban, ha New Yorkban él.
Vírus ide vagy oda, a keresztény fiatalok idén nyáron is találhattak alkalmat a találkozásra, a lelki töltekezésre, az Istennel való együttlétre. Paulik Barnabás a garabonci imatáborról számol be, ahol a Kaposvári Egyházmegye fiataljai találkozhattak augusztus első napjaiban.
„Meghívtál, hogy vízre lépjek” – az egyik kedvenc gitáros nótám kezdete, és akár a tábori zuhanyzókban is érvényes a kijelentés. Ezen kívül viszont egy olyan dal, ami egyik évben sem maradhat el a Kaposvári Egyházmegye garabonci imatáborában.
„Ebben megtalállak Téged…” – ebben a hétben tényleg elkezdhetsz dolgozni, foglalkozni valami hatalmassal, a kapcsolatoddal Istennel, vagy épp tovább építheted azt. Benne van a bátortalan első napi mosolyokban, az ismerkedés köreinek nevetésében, a beszélgetésekben és a gyónásban. Az a közeg, ami itt teremtődik, az Istenre nyitott fiatalokat beszippantja, pont, ahogy engem is. Olyan ez az alkalom nekem minden nyáron, mikor mondhatni minden más megszűnik a táboron kívül, így könnyebb a belemélyedés – „…a mélységben megtart hitem”.
Isten ad egy csatlakozási felületet, feltölt, apró csodákkal és örömmel halmoz el – amik hétköznapjaimban is fellelhetők – de talán csak itt látom tisztán ezeket először; megtanít minket a jelenlétében élni. Fantasztikus látni, ahogy a táborozók, lányok-srácok megnyílnak egymás és Isten felé. Közösen válaszokat igyekszünk keresni és adni azokban a kérdésekben, amik ezt a korosztályt mozgatják. S kapnak válaszokat Istentől is, ha az imaesteken ébredő gondolatok, elejtett könnycseppek tovább mozdítanak az úton. A gyónás utáni sírós-mosolygós arcok, ahogy zeng a misék alatt a kápolna, de a csend a keresztút megértése alatt is mind-mind ezt bizonyítják.
Amikor 2017-ben Szabolcs meghívására először a rákospalotai „intézetbe” látogattam, bevallom őszintén, nem voltam feszélyezettségtől mentes. A gyermekotthon központi kápolnájában találkoztam először a közeggel, a lányokkal.
Szabolcs éppen egy vetítést készített elő, én hátul ültem le várva, hogy néhány szót szóljak majd a közönségnek korábbi filmünk, a Faces of Love bemutatása kapcsán. Huncut, incselkedő szempárok kísérték végig lazának tűnő alkatom, miközben próbáltam kedves és nyitott maradni az új helyzet előtt. Sosem voltam még börtönben azelőtt. Nem tudtam, mi fog következni, milyen lelki tartást érdemes felvenni egy ilyen szituációban. Nem tudtam eldönteni, rajtam vagy velem nevetnek, mikor egyikük-másikuk illő, vagy illetlen kérdéseire válaszolni próbáltam. Kíváncsi lennék, milyennek láttak engem akkor ők.
Azonban az új helyzet és a közeg túlságosan is érdekes volt számomra, így lámpalázas érzéseim jelentéktelenül mozogtak bennem. Amit én látni és érezni akartam, az az elragadtatásom volt, hogy ebben a lelkileg „Isten háta mögötti” közegben egy ember mégis Istenről beszél. Nem volt egy leányálom. Nem volt idilli, nem volt virágillatú. Nyers volt és kétes. Sok megtört, szürke tekintetet láttam, örömlányokat, drogosokat, kiknek arcán egyszerre ült az édes keserűség és az élni akaró zsiványság. Bár komfortos nem volt a helyzet, pattant máris a fejemben a gondolat, hogy mennyire izgalmas és valódi az, amit látok. Fiatal, börtönviselt lányoknak valaki Isten szeretetéről és befogadásáról mesél. Szabolcs nem volt hős, nem volt karizmatikus, nem volt teátrális vagy extravagáns. Egyszerű volt, de érezni lehetett minden mozzanatán, hogy legbelső meggyőződéséből, hitelesen és a saját maga tiszta őszinteségével próbálja megmutatni ebben a szürreális alkalomban azt a Valakit, akivel itt nem kifejezetten találkoznak a lakók.
Röviddel ezután megkeresetem Szabolcsot és felvetettem neki is ötletemet, miszerint ez a szolgálat, melyben jelenleg dolgozik, izgalmas témája lehetne új dokumentumfilmünknek. Örömmel fogadta felvetésem, és néhány hét múlva már bent voltunk egy hétköznapi látogatásán a javító „A” csoportjában. Dinamikus, hisztérikus, örökké vidám és örökké keserű a valóság, melyben 6-8 lány éveken át összezárva, jóra való nevelését tölti fiatalkorúként.
A #kávészünetben most a magyarországi Hit és Fény közösségről beszélgetünk. Vendégeim ez alkalommal Csány Endre, a Hit és Fény magyarországi koordinátora és Lak Gábor atya, a közösség magyarországi papfelelőse.
Major Péter: Először is, meséljenek a Hit és Fény történetéről!
Csány Endre: Úgy kezdődött, hogy 1968-ban egy francia család el akart menni Lourdes-ba, két értelmi fogyatékos gyermekével. Egy zarándoklaton akartak részt venni, de az a válasz érkezett feléjük, hogy ez nem jó ötlet, mert a gyerekeik megbonthatják a rendet. Hosszas győzködés után a szervezők belementek, hogy a család részt vehessen, de csak elkülönülve. Ez nagyon fájt nekik, és ebből a fájdalomból eredt az ötlet, hogy szervezzenek egy zarándoklatot kifejezetten sérültek számára. Három évet készültek erre a nemzetközi zarándoklatra.
1971 húsvétján valósult meg ez a zarándoklat. Több mint 12 ezren vettek részt rajta, ebből négyezer volt sérült. Olyan kirobbanó örömöt hozott, hogy azt mondták a résztvevők, de a szervezők is, hogy nem érhet ilyen egyszerűen véget ez a kaland itt. Így indult útjára a közösség, amely jövőre már épp 50 éves lesz.
M.P.: Magyarországon mióta vannak jelen?
Cs.E.: Magyarországon a 80-as években indult el egy mozgolódás a Hit és Fény irányába. Akkor még, a puhuló diktatúra idején kicsit földalatti mozgalomként, a hatóságok előtt lehetőleg nem mutatkozva.
M.P.: Miért csatlakozott a közösséghez?
Cs.E.: A pesti piarista gimnázium elvégzése után volt egy nagy vákuumidőszakom. Egy ideig dolgoztam az Országos Széchenyi Könyvtárban, majd külföldön jártam, és az az iskolai közösség, amelyben addig voltam, szerteszéledt. Utána egy év katonai szolgálat következett, szintén egy magányos időszak. Az egyetemen pedig azt érzetem, hogy különös módon méregetik egymást az emberek, kezdetben nem igazán találtam a helyem abban az intellektuális közegben. Így ért engem a hívás egy piarista kispap által egy Hit és Fény-es zug lelkigyakorlatra, Leányfalura.
M.P.: Ez elég volt?
Cs.E.: Már korábban kezembe került Jean Vanier Közösség című könyvét. Vizsgaidőszakban egy éjszaka mindent félretéve olvastam el. Nagyon megfogott, ahogy ő a sérült emberekkel együtt él, magával ragadott a világa.
M.P.: Milyen az ő világa? Miben más, mint a miénk?
Cs.E.: Amikor nem volt közelebbi kapcsolatom sérült emberekkel, azt gondoltam, hogy ők sajnálni valók. Tulajdonképpen csökkent értékű emberek. Ha nagyon jónak akartam érezni magam, akkor igyekeztem segíteni rajtuk, karitatív szolgálatot végezni köztük. Aztán amikor ez megtörtént, becsukhattam az ajtót, és ismét ott volt a saját világom.
Dr. Baritz Sarolta Laura domonkos rendi nővér közgazdász karrierjét otthagyva lépett be a rendbe, majd kezdett el újból közgazdaságtannal foglalkozni - de ekkor már új szemlélettel. A Keresztény Társadalmi Elvek a Gazdaságban (KETEG) posztgraduális képzés alapító tagja, amely az egyházi alapú, emberközpontú, fenntartható gazdaságot tanítja. A képzés 2017-ben az Expanded Reason Award 365 pályázó közül kiválasztott nyertesként vatikáni elismerésben részesült, XVI. Benedek pápa Ratzinger Alapítványa és a madridi Francesco de Vittoria Egyetem részéről. Társintézetei a római Angelicum (Szent Tamás Pápai Egyetem) és a Budapesti Corvinus Egyetem.
Nyikos Anna: Nagyon sűrű programban, fogadalomtételi, beöltözési ünnepélyek között szakított időt erre a beszélgetésre. Mit jelent Önnek ez a képzés, hogy még ilyenkor is ezzel foglalkozik?
Dr. Baritz Sarolta Laura: Hát ez nagyon egyszerű! Szívügyem ez a képzés, abszolút azt érzem, hogy ezt nekem csinálnom kell. Én közgazdászként végeztem, és rendbe lépésemig ezzel is foglalkoztam, de akkor kapott értelmet számomra minden, amit a gazdaságról tudtam, amikor először találkoztam az egyház tanítása szerinti emberközpontú megközelítéssel. Hatalmas “aha”-élmény volt ez számomra. A KETEG képzésen a teológia és a társadalomtudományok behozásával egy egyházi tanítás szerinti, emberközpontú, széles látókörű közgazdaságtant kínálunk. Alapelvünk az egyház, és kiemelten II. János Pál pápa tanítása nyomán, hogy az ember alanya, és nem eszköze a gazdaságnak, amink ezért elsődleges célja nem a profit maximalizálása, hanem a közjó megvalósulásának elősegítése. Másik fontos elvünk még Benedek pápa „tágabb értelem” (expanded reason)-elmélete, ami szerint minden szaktudomány esetében meg kell keresnünk a végső célt, amiért azt művelni érdemes, és az adott tudomány emberképét. Szóval ez egy holisztikus szemlélet, ami az emberből indul ki, és az emberi boldogság megvalósításának a céljával az emberhez is tér vissza.
Ny.A.: Egyik fő üzenetük, hogy „ezek a gazdasági elvek gyógyulást jelenthetnek a mai világ problémáira”. Mit értenek ezalatt?
B.S.L.: Hú, erről egész filozófiai értekezést lehetne tartani! De röviden, a mai világ, a mai ember talajvesztett. A jónak, igaznak a relatívvá tétele olyan utakat kínál, amik zsákutcába vezetnek, kihúzza a talajt az ember lába alól. Ugye ehhez képest Jézus azt mondja, hogy építsük kősziklára a házunkat, megadja az alapokat, amire biztosan lehet állni, a szubjektivitással szemben azt mondja, hogy igenis van igazság, helyreállítja a rendet.
Ny.A.: És ez a gondolkodásmód nem jelenik meg természetes módon egy keresztény ember viselkedésében? Miért szükséges ehhez a képzés?
B.S.L.: Az az igazság, hogy hiába van meg valakiben egy természetes hajlam a jóra, a nagylelkűségre, igazán szilárdan és tudatosan csak akkor tudja ez megvalósulni a gyakorlatban, ha rengeteget tanulja, hallja ezeket a gondolatokat. Különben csak megmarad egy ösztönszinten, amit más hajlamok vagy a körülmények akár el is nyomhatnak, elfogyhat a lendület. A tanulás tudatosítja és megszilárdítja ezt a hozzáállást.
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics