Egyedülálló és hiánypótló kezdeményezést keltett életre a kozossegek.hu csapata. Céljuk, hogy összekössék a közösségkeresőket a tagokat kereső közösségekkel, így létrehoztak egy oldalt, ahol a katolikus közösségeknek és lelkiségi mozgalmaknak lehetőségük van a bemutatkozásra, a közösséget keresők pedig megismerkedhetnek velük, ezzel megtéve az első lépést a kapcsolódáshoz. A kozossegek.hu oldal bemutatkozása következik, a csapat tagjai, Bauer Iván, Nagy Anna, Rónaszéki Benedek és Urbán Ákos tollából.
Felmerül a kérdés, hogy mire alapozhat az Egyházunk a jövőben? A közösségekre.
És mire van egyre inkább szükségünk a mai világban? Közösségekre.
Ideje van a személyes, belső szobában töltött imának és ideje a közösségi együttlétnek.
Saját személyes tapasztalatunk, hogy nagyszerű dolog részévé válni egy közösségnek. Így megtapasztalhatjuk, hogy karnyújtásnyi körben felelősek vagyunk a világért. Életünk meghatározó részei egymás meghallgatása, a mély beszélgetések, elmélyülés a hitben, A kirándulások, sport, játékok, karitatív és zenei szolgálatok.
Ezért hoztunk létre egy katolikus közösségkereső honlapot, a kozossegek.hu-t, hogy az Egyházban működő közösségeink láthatóvá és könnyen elérhetővé váljanak. Így lépést tehetünk afelé, hogy az evangéliumban megfogalmazott jézusi mondás valósággá váljon: „aki keres, talál”.
„Tudtátok, hogy a maffiózók soha nem égnek ki?” Felkapom a fejem, pedig önmagukban sem unalmasak az órák a főiskolán. Jól hangzik az elmélet: a kiégés abból fakad, hogy valaki túlságosan lelkiismeretes, túl sokat vállal, túl sok embert akar megmenteni, megfeledkezik önmagáról és minden erejét elszórva csak magáról nem tud gondoskodni. Ez pedig nyilvánvalóan nem jellemzi a maffia tagjait – ahogyan a tanárom fogalmazott, csak az tud kiégni, akinek van lelkiismerete. Szép tehát ez az elmélet, és jól működhetne, mégsem állja meg a helyét, és szinte látom, ahogy Hollywood maffiafőnökei lelkesen helyeselnek erre a kijelentésemre.
A kiégés nem ilyen tiszta, nem ilyen egyszerű. Ez a logika inkább hasonlít a Krisztus keresztje alatt álló zsidók felkiáltásához: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni!” (Mt. 27:42) Ha másokra van ereje, legyen ereje magára is! Csak rontjuk a helyzetet, ha a kiégést a mártírok, az önfeláldozó nagy szentek privilégiumává tesszük, hiszen így soha nem fogjuk felismerni, amikor ott áll a mi ajtónkban is. Mert mérget vehetünk rá, hogy ott fog állni egyszer, akkor is ott fog állni, ha nem vagyunk se mártírok, se maffiózók, és igazán csak akkor van ellene esélyünk, ha már a kopogtatásáról felismerjük.
Milyen mélysége van ennek a pár szónak? Milyen mélysége van most, hogy annyira fullasztóan közel került hozzánk a halál és nem tudunk tőle menekülni, folyamatosan a nyomunkban jár?
Gondolom nem vagyok ezzel egyedül, de be kell vallanom, néha mély letargiába esek, ha azokra az embertársaimra gondolok, akik most szenvednek, vagy azokra, akik segíteni igyekeznek rajtuk, de nehezen bírják a hatalmas megpróbáltatást. És néha, valóban magam is rettegni kezdek belül, hogy mi van, ha én is ilyen nehéz helyzetbe kerülök a járvány miatt…?
„Én vagyok a feltámadás és az élet” – próbálom visszhangozni az örömhírt, olykor egészen halkan, máskor megerősödve.
A katolikus temetők kapuján olvasható „FELTÁMADUNK!” felirat gyerekkorom óta foglalkoztat. Egészen kiskoromban nagyjából úgy képzeltem, hogy a feltámadás után átlátszó angyalokká lesznek az emberek és felrepülnek a mennybe. Aztán kamasz fejjel jót kuncogtam én is a viccen, amit az egyik görögkatolikus pap mesélt: „Fel! Támadunk!”. Azóta sokszor visszhangzik bennem ez, de már nem mint vicc, hanem, mint egy csatakiáltás a halál ellen. A járvány ellen.
Ha bedobom most ezt: házasságon belüli szexualitás, akkor vajon kiben mit hoz elő? Automatikusan kenetteljes bűntudattal párosítom? Vagy tulajdonképpen a helyén van bennem a téma? Annyi egészen bizonyos, hogy ez a tárgykör elképesztően megosztó, hiszen sok hatás és üzenet érkezik hozzánk a szexualitásunkat illetően. Üzenet a társadalom szintjéről, üzenet a szüleinktől, üzenet a különböző vallási intézményekből.
A vallás mindannyiunk számára felkínál különböző alternatívákat ennek szabályozására, mivel a szexualitás evolúciósan meghatározott, és mint olyan, szabályozásra szorul. Ennek okán muszáj ezzel törődnie a személynek, a vallásnak, a társadalomnak. Ez így világos.
Bennem viszont mindig felmerül a kérdés, hogy például a kereszténység mennyire mozog ebben a realitás talaján, mennyire önreflektív a kérdésben? Még a legjózanabbnak hitt közösségekben is akad olyan ember, aki valamit félreértelmez vagy olykor túlhangsúlyoz. Nagy viták, esetleg fekete-fehér végletek tudnak kialakulni, ha egy beszélgetés indul el ebben a témában.
Talán nem véletlen, hogy ennyire nehéz erről jól beszélgetni vagy együtt gondolkodni, ugyanis az életünknek meghatározó, teljesen legitim oszlopáról van szó. Meglehet, talán az istenkerésünknek is egy akadálya lehet az, ahogyan ezzel a kérdéssel bánunk.
Szerintem mind hallottunk már a témakört illetően kifejezetten produktív és kontraproduktív előadásokat, történeteket, beszélgetéseket is.
Remek látni, hogy a Shoeshine csapata most ismét veszi a bátorságot -fogd meg a söröm- és meg meri kérdezni többek között szakemberektől is például azt, hogy milyen problémákat okozhat a keresztény nevelés a szexuális kapcsolatunkban? Vagy mi a legfőbb probléma a szexualitásunkkal kapcsolatos gondolkodásunkkal? Esetleg hogyan változtatja meg az első gyermek megszületése az addigi intim közeget?
„Maradjunk párbeszédben, értsük meg egymást, hiszen nem vagyunk ellenségek, nem vagyunk ellenfelek! Barátok vagyunk, testvérek vagyunk. Azért élünk ezen a földön, hogy megvalósítsuk valahogy azt a szeretetet, amiről Jézus egyébként ténylegesen beszél. Ennek a szeretetnek az első lépése a párbeszéd. Köszönöm ezt nektek, köszönöm, hogy vagytok!”
Ez a néhány mondat Hodász András atyától hangzik el egy videója végén. Hozzáállása kulcs az emberi kapcsolatokban, főleg, ha megosztó témában szeretnénk előrelépni. A videó egy válaszvideó válaszvideója, jelen esetben kulturált párbeszéd folyik ellentétes nézőpontok között: Hodász András (Papifrankó) és Osváth Zsolt (ZSHOW time) saját youtube csatornájukon reagáltak egymás videóira a család, a homoszexualitás és az örökbefogadás témáival kapcsolatban.
A videóban szó van a Biblia tanítása szerinti szerelemről, házasságról, döntésről és hűségről, de előkerül a melegség, a cölibátus és a pedofília is. A családot a Szentháromsághoz hasonlító eszmény áll az egyik oldalon, de szerintem az a gyerek, aki családi kötődés nélkül él például nevelőotthonban, nem tud mit kezdeni a Szentháromsággal ilyen értelemben. Vele együtt a csonka családokban felnövő gyerekek sem ezt az állapotot élik meg. Nem az ideával van baj, hanem azzal, ahogy a jelenleg törvényben rögzített és fenntartott rendszer, tiltva az egyedülállók örökbefogadását, még tovább bent tartja az örökbeadható gyerekeket az otthonokban. Tehát említheti András atya a kemény jézusi szavakat, de a kérdés az, hogy mi mit teszünk a kőkemény élethelyzetekért, azokért a gyerekekért, akik már világra jöttek és nem csak vegetálni hivatottak, hanem szeretetben felnőni.
Az augsburgi, ökumenikus MEHR konferenciákon mindig felemelt kézzel dicsőítettem és segített a fényjáték, az igényes hangosítás, hogy Isten jelenlétébe helyezkedjek. Amikor a római ministránstalálkozón az egyik ország miséjén hatalmas, lila ledkeresztet állítottak fel a Szent Pál bazilikában, elszomorított, mert annyira nem illett a helyhez. Találkoztam már Istennel nagy tömegben, kis imacsoportban, hangos dicsőítésben és csendes virrasztásban. De ugyanígy megesett, hogy mindezek mellett vagy ellenére egyáltalán nem tudtam jelen lenni. Ismerős? Beszéljünk az Istennek tetsző zenéről és liturgiáról!
Gyakran találkozom a véleménnyel, hogy a katolikusok csak maradi orgonás miséket és népénekes körmeneteket tartanak, a protestánsok meg az érzelmes dalokkal próbálják manipulálni a hívőket. Mennyi igaz ebből és mi lenne az arany középút?
Azt biztosan tudjuk, hogy Istennek tetszik a hangos dicsőítés és a csendes, belső imádság is. A 150. zsoltár például végig a lelkes és hangos dicséretről szól: „Dicsérjétek kürtzengéssel, dicsérjétek lanttal és hárfával!” Jézus családjának felmenője, Dávid király is teljes erejéből táncolt az Úr előtt (2Sám 6,14). De Jézus azt is mondja, hogy „amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged” (Mt 6,6). Istennek tehát kedves a csend és a hangos dicséret is.
De milyen az a hangos dicséret, ami tetszik az Úrnak? Azt gondolom, hogy minden dicséret, ami a szívből jön és célja valóban az Ő felemelése. Az más kérdés, hogy milyen dicsőítés tetszik a közösségnek. Egyáltalán figyelembe kell ezt vennünk? Igen is és nem is. Szerintem két szempontból vizsgálhatjuk ezt a kérdést, ezek pedig a tartalom és a minőség. Kezdjük a tartalommal!
Gondolatok a Hát én immár kit válasszak? – A párválasztás pszichológiai háttere című cikk margójára
Közeli és távolabbi ismerőseim egyaránt tanúsíthatják, megszámlálhatatlan alkalommal keseregtem, sőt, dühöngtem a párkeresésben bénázó keresztény fiatalok miatt, akik közül az első én vagyok, hogy az apostolt méltatlanul idézzem. Az igazat megvallva, eredetileg ezt a cikket is „Miért kell úgy rágörcsölni?” mottóra terveztem megírni, mondván, hogy itt egy szép átfogó pszichológiai írás arról, hogy mi mindenre kell figyelni, és hogy is lehet ezt jól csinálni, tanulhatunk belőle. Aztán szembejött néhány kérdés. Mégis mi okunk lenne nem görcsölni a párválasztáson keresztényként? Hogyan lehetséges ennek a feloldása? Mi egyáltalán ez a ráfeszülés, amiről ennyit beszélek, és amit magamon is tapasztalok lépten-nyomon?
Ha keresztényként Isten szavának a tükrében nézzük a szerelmet, a házasságot, akkor minden okunk meglehet arra, hogy megrémüljünk annak a mélységétől, komolyságától. A házasságról úgy beszél az ige, mint ami a földön a legvalóságosabban mintázza Isten és az emberiség kapcsolatát – telve teljes önátadással, végső elköteleződéssel, önfeláldozással, ami ennek a kapcsolatnak a gyújtópontja (Ef. 5:21-33); a szerelemről pedig így ír: „Bizony, erős a szerelem, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír.” (Én.é. 8:6) Ezt keresve, erre készülve hogyan is tudnánk könnyedén venni a kérdést, hogy is ne feszülnénk rá a témára?
Itt kerül a képbe a görcsösség másik forrása, az emberi oldal. Teljesen helyénvaló, sőt, szükségszerű a párkapcsolat, párkeresés Isten törvénye szerinti komolyságát szem előtt tartani, de nem feltétlenül kell, hogy maga után vonja a bezárkózást, végletes gondolkodást, ami olyan gyakran jellemez minket (engem mindenképpen). Ahogyan azt a kapcsolódó cikk is kiemeli, az önismereti fejlődés elengedhetetlen az egészséges kapcsolatok kialakításához, és ebben a lehető legmélyebben egyetértek vele. Isten halálosan komolyan veszi a párkapcsolatokat, a házasságot, de nem tolhatjuk Rá a felelősséget a saját szorongásainkért, félelmeinkért, amik akadályoznak minket a kapcsolódásban. Persze, nagyon nehéz kettéválasztani, hogy mi Isten szava, és mi az, amit csak a családi, gyülekezeti normák, az íratlan keresztény szabályok terheltek ránk, mégis elengedhetetlen ez a munka. Isten valóságos szabadságra hívott minket a párkapcsolatok terén is, és ez a szabadság nem áll ellentétben azokkal a szilárd keretekkel, amiket kijelentett a törvényében, épp ellenkezőleg. A keretek, ahogyan azt már annyiszor hallottuk, biztonságot adnak, és az, hogy ezen a biztonságos téren belül mit teszünk és hogyan vagyunk jelen, már a mi szabadságunk és a mi felelősségünk egymás és önmagunk iránt.
Gondolatok a Tibi atya, a konzervatív normaszegő c. cikk margójára
A legtöbb vallásos ember hallott Tibi atyáról, megítélése azonban széles skálán mozog. Az biztos, hogy témái bennünket is érintenek, és a vulgáris szóhasználat ellenére az általa tartott görbe tükörrel keresztényként érdemes szembenézni.
A jezsuita SZÍV folyóirat cikkének olvasásához megvettem az első Humbák Műves rosémat és revideáltam az elmúlt évben hozott döntéseimet. Mi az, amit elfogadtam, mi az, aminél meghúztam a határaimat stb. Egyértelmű, hogy én is normaszegő lettem: a távoktatás és karantén okozta új elvárási szinteket ugyanis addig és úgy léptem meg, amíg azt láttam, hogy nem okoz a gyerekeimben mentális sérülést.
A megváltozott helyzet átírta a „játékszabályokat”, folyamatos újratervezésben kell helyt állnunk, és ahogy Tibi atya kitalálója mondja, most a média még jobban befolyásolja az embereket, mint korábban. Ezen belül például a gyerekmarketing, ami ellen felszólalt az ‘atya’ és perben állt, engem szülőként érint, és döbbenetes látni, ahogy egyre abszurdabb érzelmi és szellemi táplálékkal etetik YouTube-on, TikTokon vagy a tv-ben a kiskorúakat.
A másik fontos téma a világban megjelenő normátlanítás, amit a virtuális atya, mint normaszegő említ. Szerinte szükség van normákra, társadalmi keretekre. A korlátozások miatt nehezebben támaszkodunk egymásra, és miközben a normák határai átrajzolódnak, sok ember feléli a megoldási stratégiáinak tartalékát. Kérdés, hogy mi ebben a küzdelemben részt veszünk-e aktívan, hogy kinek, hol van a felelőssége, a határa?
A nők erősek. Erősek és kitartóak, ugyanakkor mélyen érzőek. A nőkbe bele van kódolva a gondoskodás, az elesettek és gyengék felé fordulás. Szeretjük a cuki kisállatokat, a bókokat és apró figyelmességeket, sírunk a romantikus és megható filmeken.
Nem mondom, hogy a fentiek a férfiakra nem lehetnek igazak, de itt most a nőkről lesz szó női szemszögből. A férfiak pedig egy kicsit beleláthatnak a fejünkbe.
Minden nő szíve legmélyén vágyik saját gyermekre, még a vérbeli karrierista, realista, modernista is, akármennyire tagadja. Érthető, hiszen a házaspár szeretetközösségben él, ami akkor lesz teljes, ha egy harmadik személy, a gyermek felé vetül ki. Ez a család, a család pedig a Szentháromság képmása.
Életünk során sajnos csak rövid ideig vagyunk képesek a gyermek iránti vágyat beteljesíteni, és még akkor sincs könnyű dolgunk. Míg nagyanyáink, dédanyáink 5-8-10 gyereket is szültek, most örülünk, ha nekünk egy összejön. Sokáig tanulunk, aztán dolgozunk, hogy kapjunk GYES-t, legalább egy albérletet tudjunk fizetni, és a párkeresést még nem is mondtam. Mire a puzzle összes darabja a helyére kerül, és együtt állnak a csillagok, alig marad néhány évünk szülni.
Számtalan olyan nőt ismerek vagy hallottam róluk, akik eljutottak eddig a pontig, szeretnének gyereket, de valamiért nem jön össze. Szakértők szerint (pl. dr. Vörös Anna) az első nehézség, hogy a fogantatás nem megy parancsra. Az első csalódás után jön a stressz, amit még tetéz a környezet felől áradó állandó kérdés: „Mikor lesz gyereketek?” Bele sem gondolunk, hogy ezzel mennyi fájdalmat okozunk.
Egy év sikertelen próbálkozás után már teljes a kétségbeesés, hiszen közeleg, vagy már át is léptük a bűvös 30 éves kort, nincs több időnk, valamit tenni kell. Ekkor jönnek a végeláthatatlan vizsgálatok és a fájdalmas kezelések. Ha ez sem segít, egy év próbálkozás után hivatalosan is meddőségről beszélünk. Ez a szó teljes letargiát okozhat.
A nyári CommonPost Filmklub sorozatunk nagy sikere után, mivel rengeteg téma hevert még az asztalunkon, úgy döntöttünk, folytatjuk a beszélgetéseket.
A CommonPost vitasorozat két házigazdájával, Stumpf Katával és Dr. Major Péterrel beszélgettem. Kérdeztem őket a közös munkáról, háttérttörténésekről, hogy egy kis ízelítőt kapjunk abból, hogy pontosan mire is készülhetünk.
Szikszai Niki: Elsősorban az érdekelne, hogy mikor találkoztatok? Honnan ismeritek egymást?
Stumpf Kata: Na, mikor találkoztunk?
Major Péter: Kezdjük messze?
Kezdjük!
M.P: Akkor kezdem! Katát egy filmklubunk vezetése után ismertem meg és ha őszinte akarok lenni, nem volt szimpatikus.
Miért?
M.P: Ne kérdezz bele, az nem jó szokás. (nevet) A stílusa sem tetszett, a kisugárzása sem. Nagyon távolságtartó lánynak éreztem. Túl sterilnek.
És nem az?
M.P: De. De nem ennyire szélsőségesen, mint elsőre tűnt. És ahogy a projektek kapcsán lassan épült a kapcsolat és találkoztunk párszor, ez az érzésem kopott. És az lett a vége, hogy…
S.K: Megszokott.
M.P: Nem, nem. Ennél több. Megszerettem ezt a tekintetet, az észjárását, és hogy van önkritikája. Az nagy érték, mert ritka. Nekem például nincs. De soha nem gondoltam arra, hogy egyszer még csinálunk bármit közösen.
Kata? Mit szólsz ehhez?
S.K: Én abszolút tudom magamról, hogy van egy ilyen oldalam, és sokszor kaptam ezt a visszajelzést. Hogy van egy ilyen falat felhúzó, távolságtartó kisugárzásom.
M.P: Kicsit ilyen jégkirálynős.
S.K: Ez részben annak is köszönhető, hogy amikor interjút készítek, akkor nagyon kell koncentrálnom, sok monológ fut a fejemben és hajlamos vagyok bezárkózni. Ráadásul Majornak van egy olyan stílusa, ami nekem először nem feküdt. Csúnyán beszél. Én nem szeretem, ha az emberek csúnyán beszélnek. Olyan helyzetekben viccelődik és húzza az agyamat, amikor nem kéne, mert éppen ideges vagyok valami miatt. Szóval hasonlóan indultam én is vele kapcsolatban. Aztán voltak közös feladataink a Shoeshine jóvoltából, emiatt meg kellett őt szoknom. Később rájöttem, hogy valójában jól tud működni interjú helyzetekben és bármilyen médiás dologban, hogyha két ilyen különböző karakter van jelen. Szerintem mindkettőnk igen erős személyiséggel rendelkezik és le tudjuk reagálni a másik esetleg sértőnek is hangozható, de egyébként csak csipkelődő beszólását. Engem jól kiegészít Major, mert én nem tudok úgy belekérdezni a témák közepébe, mint ahogy ő szokott néha, de jól tudok struktúrákban gondolkozni.
Honnan jött az alapötlet?
S.K.: A Javító egyik vetítése után kaptunk egy nagyon kedves visszajelzést az egyik nézőtől, aki egy nagy színész pároshoz hasonlított minket kettőnket, szinte látatlanban, ugyanis nem mutatkoztunk együtt szinte sehol. Akkor úgy voltam vele, hogy ha egy idegen ezt így gondolja, akkor lehet benne valami.
M.P: Ebből a levélből jött az alapötlet. Én azt a nénit utána meghívtam vacsorázni.
S.K: Jesszusom, komolyan? (nevet)
M.P: De nem jött el.
S.K.: Látod, ilyeneket csinál!
Nemrég jelent meg a CommonPost #Filmklub sorozat, amelyben a Shoeshine által már régebben boncolgatott témákat vettétek újra elő. Nagyon fontos kérdésekről volt szó, azonban bennem megfogalmazódott az, miközben ezeket néztem, hogy természetesen fontos témák és mindig szükség lesz arra, hogy beszéljünk ezekről, de szerintetek most közelebb kerültünk a megfejtésükhöz, mint 2014-ben?
M.P: Szerintem igen. És pont ez a titka ezeknek a témáknak, hogy konkrét megoldás nincs, ahhoz mindig csak közeledni fogunk tudni. Nincs ezekre általános megoldókulcs. Hiba is lenne ilyet keresni, mert egyszerűen nem létezik. Mi nem egy Wikipédiát akarunk csinálni. Három bekezdés és túl vagy rajta. Szeretem a veszélyes beszélgetéseket, ahol megvan az esélye, hogy a végére nem az leszel, aki elkezdte, vagy ahol küzdeni kell a másik megértéséért. Ezek gyakran nem a legkönnyebben fogyasztható csevegések.
A Súlyzókkal gyógyítja egy roma pap a karanténkórt c. cikk margójára
Éppen csak átfutottam a cikket, és már tudtam, hogy erről én akarok írni. Anyukám biztosan azt mondaná erre, hogy nem akarok, hanem szeretnék; de én igenis akarok. Egy pap, aki a testi és lelki egészség együttjárását hangsúlyozza, hát lehet ennél jobb? Hatalmas nagy szükség van erre, mert nemcsak a papok, hanem az egyszeri hívek is élnek át időnként válságot. És a sport melletti kiálláshoz én nagyon személyes tapasztalat alapján tudok teljes szívvel és lelkesedéssel csatlakozni.
Néhány évvel ezelőtt átmentem egy időszakon, amikor az életem sok öröme és áldása ellenére hosszú hónapokra fásulttá, motiválatlanná, bezárkózóvá váltam. Saját magamat zártam el a világtól, önkéntes lelki karanténomba még Istent sem engedtem be. Ő nem hagyott magamra egy másodpercre sem, én magam keményítettem meg magam a jelenlétével, vezetésével szemben.
Ebben az időszakban, amikor úgy éreztem, hogy minden szétfolyik, darabokra hullik körülöttem, amikor Istentől is távol voltam, alig maradt néhány biztos pont, néhány kapaszkodó, amik között evickélve túlélni igyekeztem. A sport volt az egyik. A heti két egyetemi edzés rendszert adott az életemnek, muszáj volt kimozdulnom, oda kellett érnem, és ez a kötelesség nagyon is szükséges volt a számomra akkor. Mégsem ez volt a legnagyobb ereje, mégsem ez volt a lényeg.
A Szólj Be a Papnak! eseménysorozat olyan találkozásokat jelent, ahol a keresztény hit témái kapcsán őszintén lehet kérdezni a katolikus, református, evangélikus és baptista felekezet képviselőjétől (lelkész, lelkésznő, szerzetes, pap, most püspök). Az esemény létrejöhet kocsmai vitaesten, fesztiválon és egyéb kötetlen eseményen, a lényeg, hogy a nézők közvetlenül, bátran, tabuk nélkül kezdeményezhetnek vitát.
A mostani Különkiadás online formában valósult meg, a nézők üzenetben tehették fel kérdéseiket. Berecz Péter - a Szólj Be a Papnak! alapítója - négy meghívott vendéggel beszélgetett:
A beszélgetés első fél órájában tisztázták és közös nevezőre hozták a címben megjelenő fogalmakat, hogy mit jelent a népegyház és a szubkultúra a keresztény szóhasználatban. Nem fogom az elhangzottakat szó szerint leírni, de úgy sem, hogy „Fabiny befordul, átpasszolja Balognak, Kocsis jobbról becsúszik, pillanat, a bíró jelez…” Inkább lenyomatot készítek, hogy meghallgassátok a beszélgetést, mert önmagában nagy dolog, hogy ötszáz év után, amiben volt bőven vita és háború, mostanra párbeszéd, nevetés és kiengesztelődés jelent meg a felekezetek között. A végén persze én is beszólok, s felteszem a kérdésemet.
Népegyház, szubkultúra
Ha népegyházon a megkeresztelt emberekből álló társadalmat értjük, akkor elmondható, hogy a különböző szubkulturális megújulási mozgalmak (szerzetesrendek, reformáció) azért keltek életre, hogy kivonuljanak a keresztény masszából és megmutassák az általuk krisztusibbnak vélt életformát. Európában társadalomszervező erőként hat a kereszténység, de nem mindegy, hogy milyen módon. Cement vagy dinamit vagyunk? Összetartjuk, ami szétesne, vagy szétrobbantjuk a korábbi vallási kereteket? Ha összetartjuk, akkor nem mindegy, hogy jól, vagy rosszul működő dolgokat merevítünk meg, mert mindkettőre van példa bőven.
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics