Ismered Istent? Hogyan ismerted meg? Honnan tudod, hogy helyesen ismered Őt? Keresztény családból jövök, így valahogy sosem fogott meg igazán az a jézusi kérdés, hogy kinek tartom én Őt. Mindig is evidens volt, hogy a Megváltómnak, Teremtőmnek tartom, a végtelen szeretet forrásának. De mit jelent ez valójában? Sosem gondoltam bele.
Az én Istenem sokszor sokkal inkább hasonlított egy zsarnokhoz, aki fent ül a trónján, és tüzes ostorral próbál a jó úton tartani. Aki haragszik, ha egy ideig nem jelentkezem, és aki örömét leli abban, ahogy a bűneim következményei alatt görnyedek, s közben azt gondolja: tessék, edd meg, amit főztél! Aki azért engedi meg, hogy a fejem után menjek, hogy aztán azt mondhassa: na majd most ebből megtanulod a leckét! Aki direkt nem akadályoz meg, hogy rossz döntést hozzak, hogy majd a fejemre olvashassa: nézd, itt sem kérted ki a véleményem, viseld döntésed következményét!
Milyen jó, hogy az általam kreált „istennek” semmi köze a valódi Istenhez! A fent említett magatartás sokkal inkább egy kegyetlen főnököt ír le, nem pedig egy jóságos, irgalmas Atyát, aki levágatja a hizlalt borjút a hazatérő tékozló fia számára. Akinek nagyobb az öröme egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon (vö. Lk 15). Aki, ha egy ideig nem jelentkezem, örömmel vár, nem szemrehányással. Aki, ha a jóindulatú noszogatás ellenére is rossz döntést hozok, kihozza belőle a számomra legjobb megoldást, anélkül, hogy a szabad akaratom sértené.
A legsötétebb pillanatokban nehezemre esik megtöltenem tartalommal az irgalmas Isten képét. Olykor küzdenem kell saját magammal, hogy észben tudjam tartani: Isten nem kicsinyes, nem bosszúálló, nem kegyetlen, nem türelmetlen, mint olykor én vagyok saját magammal és embertársaimmal szemben. Valahányszor Isten büntetésétől, bosszújától rettegek, a vádló Sátánt hagyom betörni a gondolataimba, aki örömét leli a fölösleges önsanyargatásban (Figyelem! A fölösleges önsanyargatás nem összekeverendő adott esetben a jogos bűntudattal). Ő az, aki sulykolja, hogy nem vagyunk elég jók, nem vagyunk képesek, nem vagyunk érdemesek. Isten nem így gondolkodik rólunk. Mert mit mond az Úr? „De ha ez [hogy az Úr választottai vagyunk] kegyelem alapján történt, akkor nem tettek fejében, különben a kegyelem már nem volna kegyelem.” (Róm 11,6)
Ma egy tizenhét éves, kedves, csinos, fekete lányka nagyon megtisztelt. Mesélt nekem az életéről. Betekintést engedett az életébe. Mesélt nekem arról, mikor 14 évesen egy félresikerült döntése kapcsán prostituáltnak állt. Majd ebből nem volt kiút. Megkérdeztem tőle, hogy mi volt a legnehezebb azon időszak alatt, míg futtatták. Azt mondta, hogy a legnehezebbek az éjszakák voltak, mivel naponta 3 órát hagyták aludni, a fennmaradó időben pedig dolgoznia kellett. Megkérdeztem tőle, hogy mit érez, amikor erre az időszakra gondol. Azt mondta, hogy nagyon fáj neki és minden nap gondol rá. Nem igazán tud szabadulni tőle.
Könnyűnek tűnő, rövid mondatokban mesélt, miközben egy arra méltó, gyakorlott és köztiszteletnek örvendő tanító épp prédikált a színpadról. Sokszor alig értettem, annyira halkan mondta, miközben a színpadról isteni csodatettek tanúságtételé hangzott el. Nem beszélgethettünk négyszemközt. Mit gondolnának a jelenlévők, én egy idegen férfi vagyok, ő pedig egy fiatal lány. Aztán a pillanat el is illant, bármennyire is folytatni akartam, nem lehetett, mert a tábor – melyben épp mindketten vagyunk – programja tovább haladt. Még egy pizzára sem hívhatom meg, hogy tovább hallgassam megrendítő történetét, mert most épp egy javítóintézetben él.
Íme 5 gondolat, amit jó lett volna tudnom, mikor tízes éveim derekán fölfedeztem a másik nemet. Sok hiba és bukdácsolás vezetett el a mostani páromhoz, aki a vőlegényem. Isten kegyelmével tervezem az esküvőm, mert Ő mindenből a legjobbat hozza ki. Sok vargabetűt írtam, de most itt vagyok, újra az egyenes, szűk úton. Íme 5 dolog, amik jó tanácsok lehettek volna párkeresésem elején!
1. Hogy is van ez a randizással?
Korunk társadalmában, ahol már zacskós tojásrántottát is lehet kapni, kiválóan megállja a helyét az „adj Uramisten, de rögtön” szállóige. A ma embere mindent azonnal akar, hiszen a technika és a modern világ ezt tette lehetővé számunkra. Különösen kifejeződik ez a randizási szokásokban, illetve azok nemlétében. Nagyon kevés ideig tart az ismerkedés, pedig gyakori, hogy 2 fiatal úgy kezd párkapcsolatot, hogy korábban nem ismerték egymást. Az interneten szövődő kapcsolatoknál különösen is fontos egymás alapos megismerése. A szerelem alakulásának különben is idő kell! S ha nem vagy (még) szerelmes, miért ugranál bele egy kapcsolatba?
2. Hogy is van ez, hogy örökre együtt maradunk?
Ez a házasság. Amíg nem vagytok házasok, ne viselkedj úgy, mintha örökre együtt maradnátok! Nem véletlenül ellenzi az Egyház a szexualitást és az együttélést házasság előtt. Rengeteg olyan pár van, akiket csak a közös fedél, közös bútorok tartanak össze, különben pedig mint pár, egyáltalán nincsenek jól. Tartozol magadnak és a párodnak a szabad kilépés lehetőségével egészen a házasságkötésig. Ettől fosztjátok meg egymást, ha úgy tesztek, mintha örökre együtt lennétek. Igyekezz reálisan látni magadat és a másikat! Ne pazarold egyikőtök értékes idejét sem a szakítás halogatásával, ha már úgyis tudod, hogy nem vele szeretnéd leélni az életed.
Allegorikus írás lelki sebeink gyógyulásáról. Lehetne nyíltabban, hosszabban, másképp. Én most így tudok beszélni erről. Talán pont te vagy az, akinek ma ezt kell olvasnia.
Türelmetlen vagyok magammal. Ha rájöttem, mi a problémám, elvárom magamtól, hogy azonnal feldolgozzam, megoldjam és továbblépjek. Nincs idő a lelki gyógyulásra, építeni kell az életet, menni előre, keresni a lehetőségeket, fáradozni a célokért.
Ha elütne egy busz és két hét lélegeztetés után felébrednék, az lenne az első gondolatom, hogy akkor én most ezen túllépek és kisétálok a kórházból? És vajon az orvosok és a családom hagyná, hogy egyedül oldjam meg, hiszen erős vagyok és önálló, az idő különben is segít majd? A törött csontoknak és a bevarrandó sebeknek nem segít az idő. Sőt, ha rosszul forr össze a csont, egy életre mozgáskorlátozott lehetek. Esetleg később újra el kell törni és újra átélni a fájdalmat. A be nem varrt sebek pedig örökre csúnya sebhelyeket hagynak. Miért nem törődünk a lelki egészségünkkel? Miért gondoljuk, hogy majd mi megoldjuk, hogy majd a másik megoldja?
Mi, a shoeshine.hu csapata, profik és amatőrök, lelkesek és még lelkesebbek arra vállalkoztunk, hogy részt veszünk Isten nagyszerű tervében. A magunk módján csatlakoztunk Krisztus misszójához, és a tapasztalatainkból kiindulva, a saját szűrőnkön átengedve és a saját eszközeinkkel közvetítjük az Ő üzenetét.
Arra törekszünk, hogy megmutassunk Istenből valami újat, azt, hogy Ő kreatív. Megosztjuk, amit már átéltünk, valami olyat, amit esetleg csak mi tudunk – mert személyes ajándékként Tőle kaptuk.
Célunk, hogy a hétköznapi apróságokon, vagy épp egy-egy ünnepi pillanaton keresztül megmutassuk Isten végtelen kreativitását, ami minket is kreativitásra ösztönöz.
Van kedved csatlakozni?
Egyedül érkeztem. Ráadásul utálom a tömeget. A metrómegállótól sétálva eltévedtem. Sorbanállás közben konstatáltam, hogy nincs meg a regisztrációs e-mail, amiben a QR-kódomat kaptam. Egyszóval: nem indult jól a szombat délutánom.
Aztán szembejött egy lány a közösségemből. Később még egy. Meg még két srác. Meg egy nővér. Meg egy kispap. Gyűltek az ismerősök. Kezdtem feloldódni. Ha egyelőre még nem is volt ahhoz hangulatom, hogy felhőtlenül élvezzem a programot, de megnyugodtam, hogy nem két vadidegen közt ülve kell eltöltenem a hátralévő órákat.
Ha másért nem, legalább az ismerős arcokért érdemes volt – gondoltam magamban. És fel sem merült bennem, hogy az Isten ennél jóval többel készült nekem.
Az első blokkban személyes történeteket hallottunk. Hogyan éli meg az istenkapcsolatát egy humorista, egy aerobikedző vagy épp egy zenész. Kritikusan hallgattam minden szót, kötözködtem magamban, direkt nem értettem egyet senkivel. Egy idő után kívülről is hallottam magam és felismertem a jól bevált sémámat, amit minden ilyen alkalommal követek: ahelyett, hogy jelen lennék és kitárnám az ajtót az érkező Úr előtt, bezárkózom, a kulcsot kétszer is ráfordítom, és biztos ami tuti, elbújok a sarokban, magamra húzva a szúrós páncélomat. Az egyetlen szerencsém, hogy Isten sem tér el a szokásos módszerétől: ilyenkor megáll a bezárt szobám előtt és megvárja, amíg ráeszmélek, hogy ilyen már máskor is történt, és nem esett bajom, amikor meglátogatott. Sőt.
egy rádióinterjú margójára
Bevallom egészen őszintén, amikor először megláttam, milyen témában írhatnék cikket, egy pillanatra elöntött a fásultság érzése. Már mindent olvastam, hallottam, láttam az LMBTQ-mozgalommal kapcsolatban, és egyszerűen elképzelhetetlen volt számomra, hogy új hangot lehet megütni ebben az egyszólamúságban. A júliusi Pride-hónap, majd aktuálisan a „zéró előítélet”-kampány minden fórumon címlapra tolta a mozgalmat és a mögötte álló gondolkodásmódot. Támadó és támogató felszólalások hada vonult fel, és nekem elegem lett a témából. Belefáradtam már a felesleges háborúskodás figyelésébe is.
Ennek ellenére bíztam abban, hogy lesz értelme megnyitni a rádióbeszélgetés linkjét, és nem csalódtam. Megjelent a színen egy keresztény felszólaló, aki, azzal együtt, hogy bibliai alapokon ír, és így nem támogatja a mozgalmat, meg sem próbálja tagadni a győzelmét. Szabados Ádám teológus hét részes cikksorozatban fejti ki az LMBTQ-ideológia diadalához vezető filozófiai utat, amit az emberiség végigjárt. A Manna FM-en folytatott beszélgetésben Darwintól kezdve Marxon, Freudon és még rengeteg nagyhatású elméletalkotón keresztül magyarázza, milyen várható és valójában elkerülhetetlen volt a gondolatrendszer kialakulása és kulturális győzelme.
A Tábor Hegyi Napok a Nyolc Boldogság Közösség ifjúsági tábora, ahova nyaranta több mint 150 fiatal jár. Sokaknak ez az egyetlen mozdíthatatlan program a nyáron, mert Homokkomáromban Istennel és egymással is közösségben lehetnek. Az idei THN résztvevőinek beszámolói következnek:
„Sokadik THN-emen vagyok túl. Ami ezekben közös, azok az önfeledt találkozások. Akár Istennel, akár a táborozókkal – a lényeg, hogy önmagad lehetsz. A közös ünneplés, dicsőítés öröme felejthetetlen, általa tested-lelked felfrissítheted, és igazi mély találkozást élhetsz meg Istennel. Az Ő számára mindennél fontosabb az, hogy kapcsolatban legyen veled, erre tökéletes a tábor atmoszférája. Emellett itt egy olyan csapat vár rád, akik társaságában egész héten szeretettnek és vidámnak érezheted magad.” (Csonka Előd)
„Csak csütörtök délben érkeztem a táborba, ahol egyből hatalmas szeretettel fogadtak. Két éve ismerem a közösséget és járok különböző programjaikra. Ez idő alatt sok kapcsolattal gazdagodtam. Mikor velük találkozom, egyből olyan érzésem támad, hogy haza érkeztem, így már az első napon tudtam, hogy otthon vagyok. Nehéz félévem volt, lelkileg nem tudtam jól kezelni egyes dolgokat, és szépen lassan kezdtem szétesni. Úgy éreztem magam, mint aki távolodik Istentől és tudtam, hogy ez nem miatta, hanem miattam van. Fájt, amikor bűnt követtem el, mert tudtam, hogy ezzel Neki is fájdalmat okozok, így lassan szégyenérzet kezdte el beburkolni a szívem. Csütörtök este a kiengesztelődésről volt szó, elmentem gyónni és sikerült ezt a réteget letennem – vagy inkább Jézus volt az, aki levette rólam. Ismét megtapasztaltam, hogy Ő a lélek szabadságára hív. A hátralévő napokban pedig azt éreztem, mintha egy tiszta, szerető szívvel szeretne a Jó Isten megajándékozni. Azt hiszem, ez egy életre szóló kaland, hogy ezt az ajándékot el tudjam és be tudjam fogadni. Hálás vagyok, hogy a THN-en erre újra ráeszmélhettem.” (Virág Barna)
Ülök a klíma szagú vonatpótló buszon, szól a Retro Rádió és dörgölöm a spotym: „Kéne valami nyers, fain zene.” Egy szívszakadtig húzó cifra muzsika. Valami tiszta rave, amit csak az oroszok tudnak.
Mutatom a jegyem, fogom a hátizsákom, iszom a vizem. Elrepül az út. Zakatol bennem a vegytiszta steril zene, amit nem szennyez hangszer. Vár a Tábor Hegyi Napok 2019!
Megérkezés:
Mindig izgatottan várom a Tábor Hegyi Napokat, mert teljesen váratlan gondolatokat hoz elő belőlem.
Éjjel érkezem, mint az Edda számban. Kíváncsi vagyok, előjönnek-e azok az egzotikus impressziók, amit a tavalyi cikkemben írtam. Most annyiban lesz más, hogy nem nyaralni jövök, hanem dolgozni. ShoeShine összefoglalót forgatunk róla. Ők vártak minket, én vártam őket. A szervezők rutinosak, a terep ismerős, a rendszer profi, és pár perc múlva már van vacsorám és hálóhelyem.
Munka:
G-dúrban zúgnak a kabócák, a csillagok meg fényesek, a levegő meg erdő illatú. Együtt a stáb, egy utolsó check: memo kártyák üresek, akkuk telik, és nem fordítva. Kérdezek, válaszolnak, a tekintetek tiszták. Jó itt lenni. Ismét kiderül: az emberek szeretnek ide jönni. A fiúk viccesek, a lányok jófejek, és mindenki meg tud fogalmazni épkézláb gondolatokat. Ha azt hiszed, ez normális, csak mondom, gyere el shoeshine-osnak, egyből nem fogod mindennapinak tekinteni. Na de most Follow the flow.
Néhány hete mozgáskoordinációs hiányosságaimnak köszönhetően kisebb sportbalesetet szenvedtem, ami arra azért elég volt, hogy aznap ne tudjak a számomra szokásos módon (ti. két lábon járva) közlekedni. Barátaim minden létező módot kitaláltak, hogy segítsenek eljutni A pontból B pontba, így utazhattam többek között feltett lábbal, talicskában fekve. Csupán az rontotta el az élményt, hogy ebben a helyzetben szembe kellett nézem az általam egyik legnehezebben elfogadható érzéssel, a tehetetlenséggel, a rászorultsággal.
Mindig is büszke voltam arra, hogy nincs szükségem más emberek segítségére, és természetesen gondosan elkerültem azokat a szituációkat, ahol kiderült volna, hogy mégis van. Addig eljutottam, hogy megértsem, Isten nélkül semmi vagyok, és semmit nem tudok. Ostobaság is lenne a Mindenható Teremtő Úrral szemben kijelenteni, hogy kösz, majd én jobban tudom… (Nem mintha soha nem csinálnék ilyen ostobaságot, persze.) De más emberek előtt gyengének, butának, inkompetensnek látszani? Na azt már nem. Határozott és magabiztos meggyőződésem volt, hogy ez az Isten szerinti gondolkodásmód, hiszen Ő azt mondja, hogy egyedül Rá hagyatkozzam, ne mástól várjam a segítséget. Nem is vártam, sőt, egyenesen rettegtem a helyzetektől, amikor a saját határaimhoz elérve más ember erejére kellett volna támaszkodnom. Abban a percben azonban, hogy már nem tagadhattam a gyengeségem, megértettem, mekkorát tévedtem.
„Jobban boldogul kettő, mint egy, fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember felemeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli fel senki.” (Préd. 4:9-10)
Élet a San Salvador út után
Miután kicsit összeszedtük magunkat az egyszerű egyházi szálláson Oviedoban, másnap már útra is keltünk Avilés felé, ugyanis a tervünk az volt, hogy a San Salvador út után becsatlakozunk az Északi útba. Ez egy nagyjából 35 km-es sétát jelentett Oviedo-tól Avilés-ig. Becsülettel végig is jártuk, habár nem egyszer eltévedtünk, extra kilométereket mentünk a Via de la Plata-n (az Ezüst úton), a nap pedig kegyetlenül tűzött hosszú órákon át a nem éppen lábkímélő aszfaltúton. A lábam már csakis mezítláb volt képes létezni, noha két túracipőt és egy papucsot is kipróbáltam ezen a szakaszon.
Aztán végre megérkeztünk a városba. Az egyházi szállás itt teljesen más jellegű volt. Egy nagy térből állt a hálóhelyiség, összesen 48 fő befogadóképességgel. Talán csak egy-két ágy maradt üresen. Ez valóságos sokk volt az eddig tapasztalt bensőséges zarándoklat után. Másnap megkezdtük utunkat a Camino Norte-n. Mivel a férjem térdét az utóbbi két napon nem kíméltük, úgy döntöttünk, az első szakaszt rövidre tervezzük. Meglepetésünkre azonban valahogy egy alternatív útvonalra keveredhettünk, vagy valami félrecsúszott, mert 14 kilométer után pislogva néztük, hogy már rég elhagytuk a szállást, ahol éjszakázni terveztünk. Az út maga egyébként nem ragadott magával. Rengeteg zarándok volt, de nem találtuk velük a közös hangot. Én pedig alighanem belázasodtam. Ezért aztán buszra szálltunk.
A buszozást és/vagy autózást sokan csalásnak gondolják. Magam is úgy gondoltam, hogy ez az a dolog, ami nekem nem fér bele, az már nem igazi zarándoklat, ha valaki külső segítséget vesz igénybe. Ez az út többek között ezt a hozzáállást is megváltoztatta bennem. Már miért ne lehetne része ez is egy zarándoklatnak? És ha valaki úgy lesérül, hogy képtelen továbbmenni? Miért ne lenne joga elfogadni a segítséget?
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics