Hamisított vádak és a pápa reflexiója
A Ferenc pápa elleni támadások között gyakoriak azok, amelyek hamis hírekre alapoznak. Lássunk néhány példát a durván hamisított hírekre.
Ferenc pápa fényképét vagy egy videórészletet közöltek egyes hírközlő eszközök, amelyeken a pápa kezet csókol Rockefellernek, a milliomos család egy tagjának. A vád így kiáltott: „A pápa kezet csókol egy milliárdosnak? Na lám! A pénz, a hatalom kiszolgálója! A milliárdos tehát a felettes, és a pápa a szolga. Ha elfogadom Ferencet a törvényes pápának, azzal elfogadom az ő felettesét is, akit képvisel. Amint a videó felvételen látjuk, Ferencnek már új főnöke van, aki előtt behódolt. Ez lenne hát a sorrend: Jézus, Rockefeller, majd a pápa? Ilyen pápából mi nem kérünk!” De hogyan is keletkezett ez a kép? Ferenc pápa a soát túlélők iránti szeretetből meglátogatott egy találkozót, amelyen a náci haláltáborokból szabadultak jelentek meg. Bocsánatot kért tőlük az emberiség és a kereszténység nevében, és szeretetét-tiszteletét azzal akarta kifejezni, hogy többüknek kezet csókolt. Véletlenül köztük volt egy Rockefeller sarj is. Ebből lett a nagyszerű hír!
Ferenc pápa megválasztása után röviddel megjelent több súlyos vád, köztük az egyik első, hogy jezsuita tartományfőnökként nem állt ki országában a gyilkos rendszerrel szemben, s nem védte meg két rendtársát sem, köztük a magyar Jálics Ferenc atyát attól, hogy a diktatúra bezárja és megkínozza őket. Erről akkor könyvet is adtak ki. Ezzel szemben később számos tanú, tanulmány és könyv tanúsította, hogy a pápa teljességgel szemben állt a diktatúrával, és mindent megtett rendtársainak szabadulásáért. Jálics Ferenc atya is ezt igazolta. Önálló kötetek is jelentek meg a témában, pl. ilyen címen: „Bergoglio listája. Kiket szabadított ki Ferenc pápa a diktatúra alatt”. Ezek bemutatják, milyen tárgyalásokat folytatott és hány embert szabadított ki a pápa rendfőnök majd püspök korában a diktatúra kezeiből, és mekkora veszélyeket vállalt ezzel magára.
A hírközlés egy másik nyilatkozatnak ezt a címet adta: A pápa meg akarja engedni a papok nősülését. A vádló lapok éles kritikákkal fűszerezve kijelentik: „A liberális pápa! Minden oldalról kikezdi az egyház szent hagyományát.” Majd elemzik a kérdést, s kimutatják a cölibátus szépségét, ősiségét stb.
A valóságban mi történt?
Gyertyák, csillagszórók és az elveszett világ Királya
Sosem felejtem el a csillagszórók és a gyertyák illatát. Gyerekkorom karácsonyainak meghatározó illata volt mind a kettő, természetesen keveredve a fenyőével, a mézeskalácséval és a töltött káposztáéval, amit édesapám 23-án éjjel rakott föl főni. Az illatok magába foglalják a különleges várakozás emlékét. Varázslat volt ez a javából, melyet szüleim megkomponáltak, kezdve a hideg téli sétával a temetőben, mialatt édesanyám feldíszítette a fát és berakta alá az ajándékokat. A megérkezés öröme kevés dologhoz volt hasonlítható: a csengő megcsendült, végre beléphettünk a nappaliba és megláthattuk a gyertyák és csillagszórók fényében tündöklő fát. Valóban földöntúlinak hatott akkor minden. Gyerekkorom legboldogabb pillanatai a karácsonyok voltak. Nem tudtam, pontosan ki ez a Jézus, de nagyon kedveltem már az elejétől fogva. Takarítottam, segítettem, a konyhában szorgoskodtam, csomagoltam, és még a bátyáimat is szerettem akkor. Imádtam az ajándékokat, a karácsonyi fényeket, a havat, a nagy karácsonyi vacsorát.
Ezek a pillanatok elmúltak. Ahogy felnőttem, a karácsonyok is áldozataivá váltak a valóság kiábrándító hatásának. Persze, mind a mai napig átélek varázslatos pillanatokat, de a gyerekkorhoz képest egyre kevesebb van belőlük, és az életemet nagyobb részt a terhek hordozása és a mulandósággal való állandó szembesülés teszi ki. Az biztos, hogy a karácsonyi színjáték véget ért, a szüleim megöregedtek és már nem nézői vagyunk, hanem díszletmestereivé váltunk ugyanennek az ünnepnek a következő nemzedék számára.
Az előző évszázad egyik legnagyobb gondolkodójának, C. S. Lewisnak a műveiben találtam szavakat először arra az érzésre, amit a karácsony varázsa jelentett számomra. Húszéves koromban olvashattam Az öröm vonzásában című könyvét, melynek központjában egy élmény vizsgálata van, amit a szerző egyszerűen csak „örömnek” hív. Az élet egy-egy pillanatáról ír Lewis, melyek tőrdöfésszerűen hatnak a szívünkre, emlékeztetve bennünket egy másik, örökkévaló világra, egy elfeledett hazára, ahová igazán tartozunk. Egy ködös reggelen, egy cselló dallama közben, egy szerelmes pillanatban, egy grandiózus filmjelenetben vagy éppen a karácsonyi fényekre vetett első pillantásban gyakran előbukkanhat hasonló érzés. Többről szól, mint amit épp látunk, hallunk, érzékelünk. Emlékeztet, sóvárgásra indít, de nem tudjuk, pontosan mire. Mikor marasztalni, megragadni, megérteni akarjuk, finom homokként hullik ki markunkból. A gyermekkorom karácsonyainak varázsa hasonlóképpen csak az emlékeimben él, még ha a meghittség, a család, az ajándékok öröme és a finom vacsora a mai napig is melegséggel tölti el a szívemet.
De mi is történt abban az első századi zsidó családban azon az estén, amelyről minden karácsonykor ma is megemlékezünk?
Holnap 24-e. Tegnap még dolgoztam, de késő délután már jólesően dőltem hátra hazafelé tartó utamon. Olvastam a buszon, amiből egy hangos, soktagú család zökkentett ki. Nagy gurulós bevásárlótáskákat cipeltek és kissé ingerülten és hangosan vitatkoztak az ajándékokról. Mindezt végighallgatni és látni egy pillanatra elszomorított. Persze szép és nemes gesztus az ajándékozás… De még szebb az az öröm, az a valódi ajándék, amiért igaziból ünneplünk minden év december 24-én.
„Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: »Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.«” (Lk 2,9-10)
Olyan boldogság tölt el, akárhányszor gondolok erre. Megnyugtat, meghat és felszabadít minden hétköznapi gond után is. Persze én is készülődöm, írtam képeslapokat és nem tagadom, vásároltam is ajándékot. De nem szabad elfelejteni, hogy miről is szól igazából ez az ünnep.
Az utolsó állomásunk Temesváron volt, ahol az eddigiektől eltérően középiskolás diákokkal foglalkoztunk. Ez megváltoztatta a napirendünket is, mert innentől kezdve általában különböző órákra jártunk be és piknikeket szerveztünk. A fotó is, amit ehhez a részhez választottam, egy ilyen összejövetelen készült, ahová elhívtuk azokat a tizenéveseket, akik szerették volna elérni a társaikat az örömhírrel.
Elképesztő volt látni azt a lelkesedést, amit itt tapasztaltunk. Az egyik első élményem Temesváron az az istentisztelet volt, ahol a tanító egy karddal a kezében bátorította a gyülekezetet, hogy Isten népeként harcolnunk kell az örökkévaló Királyságért. Ez aztán a látványos szemléltetés! Kicsit talán erősnek tűnik, de milyen igaza van. Milyen kiváltság az, hogy arról a Királyról tehetünk tanúságot, aki mindenek felett áll és az egész világot hívja, hogy letéve a bűneinket Őt kövessük. Szóval tényleg komolyan veszik a helyiek a missziót.
Egy másik hétvégén pedig részt vettünk egy olyan megmozduláson, amit több gyülekezet együtt szervezett. Alig léptem be az ajtón, már éreztem a tenni akarást a levegőben. Mindenfelé fiatalok sürögtek, a sarokban óriási ruhakupacok bezacskózva, az új románra fordított gyerek Biblia applikáció prospektusai tornyokban, szendvicshalmok az asztalokon és a Szentlélek mindenhol. Miután összegyűltünk egy közös imára, először óvodásoknak tartottunk előadást, ahol próbáltam minél hitelesebben utánozni a román gyerekénekeket. Ezután a csapat hangszerekkel felszerelkezve elindult a villamosmegállóba, ahol folytattuk az éneklést a leszálló utasoknak. Közben a többiek elvittek pár ruhacsomagot a város nélkülözőinek. Ezután szó szerint megszálltuk a várost az örömhírrel. Diákok özönlötték el a tereket és parkokat, hogy beszélgetést kezdeményezzenek az evangéliumról. A két tizenöt év körüli fiatal, akikhez csatlakoztam, hihetetlen bátorsággal tett bizonyságot a hitéről, akár a náluk ötven évvel idősebeknek is. Köpni, nyelni nem tudtam.
Ferenc pápa nyugodtan aludhat
A Ferenc pápa ellen irányuló támadások megnövekedett számát tapasztalva több újságíró és társadalomkutató nekifogott, hogy felkutassák és kielemezzék a pápával szemben álló csoportosulásokat és indítékaikat. Voltak, akik személyesen végiglátogatták e csoportokat (vagy azok vezetőit) és a blogok, honlapok szerkesztői közül az elérhetőket, hogy személyesen tudakozódjanak motivációjukról, céljaikról. A beszélgetéseket magnóra, filmre vették, és megegyeztek partnereikkel, hogy ezeket nyilvánosságra hozhatják.
A pápa elleni kritikák eredetéről számos összefoglalás jelent meg jelentős nyugati újságokban, és sok írás található a világhálón is. Külön figyelmet keltett az egyik – könyv alakban is megjelent – kutatás, ezért ennek vezetőjével (aki ismert olasz újságíró, a La Stampa napilap Vatikán szakértője) sok médium készített interjút. Amellett, hogy kikérdezték őket a vizsgálat lefolyásáról, az egyes csoportokkal vagy személyekkel való találkozásokról, a pápát támadó vagy kritizáló honlapok elemzésének eredményeiről (melyekről a későbbiekben szólunk), feltették a kérdést: van-e elképzelésük a számokról?
Hány ember vesz részt a pápa támadásában, illetve hányan helyeslik azt?
Arra az eredményre jutottunk, válaszolta, hogy „Ferenc pápa nyugodtan aludhat”, és nyugodtan alhatnak a katolikusok is, akik aggódtak, hogy e támadások nem sebzik-e meg nagyon az egyházat. A kutatás során törekedtünk megtudni a számokat, és ilyen céllal vizsgáltuk a témával foglalkozó honlapok látogatottságát is. (Az interjú megadja a pápát támadó olasz honlapok, blogok nevét és látogatottságuk számát, s utal más országok ilyen lapjaira is.) Mindezeket összevetve megállapítottuk, amit kezdettől is sejtettünk, hogy a támadók kevesen vannak: például az olasz honlapokat, blogokat mindössze 29.123 ember látogatja rendszeresen. Meglepő, hogy ilyen kis csoport képes ekkora zajt csapni, és országos visszhangot kelteni. Persze a zajkeltők közé tartoznak mások is, mint néhány tiltakozó főpap, s mellettük több szenzációhajhász újság, újságíró. De a hírek gerjesztését és továbbadásának jelentős részét mégis e csoportok, és az ő internetes médiafelületeik végzik, amelyek jelentőségét a köztudat messze nagyobbra értékeli a valóságnál.
Tartós öröm
Advent 3. vasárnapja a katolikus liturgiában az öröm vasárnapja. Ez a végtelenül egyszerű tény indít el azon az úton, hogy erről a szóról gondolkozzak…
Az öröm egy hihetetlenül egyszerű érzés. Sokszor tapasztaljuk az életünkben, és mivel nagyon jó, ezért újra és újra keressük. Szeretnénk ismét meríteni az öröm forrásából, mert enélkül nem tudjuk jól élni az életünket. Sok minden rosszat gondolhatunk az ajándékozásról, fogyasztásról, sürgés-forgásról a karácsonnyal kapcsolatban, egy dolgot azonban nem vitathatunk el, hogy az ajándékozás ezt az egyszerű érzést akarja kiváltani. Azt szeretném, hogy a másik örüljön.
Gyermekkorában az ember azért várja a karácsonyt, mert jó dolog kibontani az ajándékot, és örülni neki. Később az ember rájön arra, hogy az ajándék megtanít elfogadni és értékelni az ajándékozó szándékát, és magát az ajándékozót. Majd az a pillanat is elérkezik az ember életében, amikor felfedezi, hogy mennyire jó ajándékozóvá válni, amikor már nem a magam örömét keresem, hanem a másikét. Micsoda minőségi váltás!
Az Isten pont erre tanít bennünket a karácsony titkában.
Boldogkarácsony?
Gyerekkorom óta nem hagy nyugodni a karácsony ünnepével kapcsolatos paradoxon. Ez az év legjobban várt napja, de ugyanakkor az a nap is, amitől a legjobban félünk, amihez a legtöbb családi és háztartási frusztráció kapcsolódik. Az ünnep lényege – és az adventi várakozásé is – az lenne, hogy kiszakítson a hétköznapi mókuskerékből, de az emberek olyannak tűnnek nekem, mintha csak átfestették volna a mókuskereket, de a reakciók ugyanazok. Sietünk, kapkodunk, túlvállaljuk magunkat, túlfogyasztunk, temérdek hulladékot termelünk, és közben rettegünk, hogy nem felelünk meg az elvárásoknak, nem tudunk mindenhol időben ott lenni, nem fog tetszeni az ajándék, vagy csak egyszerűen: nem teremtődik meg varázsütésre az a meghittség, amelyre vágyunk.
Egyvalami vigasztal: az első karácsony, Jézus születésének körülményei is hasonlóak voltak. 2000 éve is mindenki kapkodott. Mert az imperator, a birodalom császára elhatározta, hogy számba veszi az adófizető báránykáit az eldugott kis provinciában. Mindenki sietett, hogy időben odaérjen a születési helyére. Azután ott van Heródes. Őt is frusztrálta, hogy az alattvalói nem fogadják el őt királynak. Tudta jól, hogy csak erőszakkal nyomhatja le az uralmát az emberek torkán, titokban mindenki a Dávid király családjából származó Messiásról álmodozik. És ott voltak a betlehemiek. Tele volt tömve a város minden szálláshelye a faluból elszármazott híres és kevésbé híres emberekkel. Hogy jutott volna hely egy teljesen névtelen názáreti párnak, még ha a fiatalasszony mindenórás is? Mindenki rohant, mindenki kapkodott, mindenki próbálta megszerezni azt, amiről azt hitte, boldoggá teszi.
Nem volt boldog az első karácsony, ahogyan sokszor a miénk sem az.
A pápát a liberális EU díjazza?
A pápa elleni támadások okait kutatva több vizsgálat megállapította, hogy az ellene irányuló politikai indítékú támadások is gyakoribbak, mint elődei alatt.
Giuseppe Savagnone professzor könyvet írt a pápa politikai megnyilatkozásainak újdonságáról, ilyen címmel: „Egy próféta, aki felrázza a lelkiismeretet”. Elődeihez hasonlítva a pápát, így fogalmaz: „Woytila vagy Benedek pápa politikai megnyilatkozásai körülhatároltabbak voltak, bizonyos értelemben jobban visszavezethetőek az egyház szociális tanításának elveire. Mindazok, akik nem voltak maffiózók, egyetérthettek vele, és nem érezték érintve magukat.” Ferenc pápa viszont nemcsak a maffiózókat és a fegyvergyárosokat nevezi meg felelősnek a világ romlásáért, hanem mindnyájunk lelkiismeretét fel akarja rázni. Kijelenti – valójában az Egyház szociális tanítását követve – hogy mindannyian felelősek vagyunk a szegényekért és a nyomorért. Amikor a világszegénységről hallunk, sok keresztényt már nem zavar a hír. Ha utcán fekvő hajléktalant látunk, legfeljebb azt mondjuk, „szegényke”, és továbbmegyünk. A közömbösség globalizációjával állunk szemben, mely együtt jár a lelki kiüresedéssel. Pedig Isten mindannyiunkhoz szól: „Kain, hol van a testvéred? Testvéred vére az égre kiált.” Ébresszen fel minket álmunkból Istennek és lelkiismeretünknek szava, és fedezzük fel saját felelősségünket és feladatunkat: hogy mit tehetünk a szegények felemeléséért. „Az igazi próféták nemcsak a jövőről szólnak – vonja le a következtetést a szerző – s nem is csak a történelem eseményeinek megvilágításáról, hanem azok megváltoztatásáról. Ahogyan Ferenc pápa is mondja, az ő küldetése, hogy felébressze lelkiismeretünket, hogy ki tudjunk lépni legrosszabb megszokásainkból, és rálépjünk az evangéliumi testvériség útjára.”
Mielőtt bárki felháborodik a címben szereplő döbbenetes általánosításon, azért szögezzük le, hogy nem vagyok hülye, tudom, hogy ez egy jóval összetettebb téma. Én csak egy új nézőpontból szeretném bemutatni a problémát.
Kezdet
Ez az egész baromság onnan indult, hogy arra lettem figyelmes, hogy az emberek nem azt hallják, amit mondok nekik. Azt mondom, „Bocsánat, foglalt!” S úgy reagál, mintha azt mondtam volna neki, hogy „de hülye vagy, még ezt se tudod”. De amúgy ezt magamon is észrevettem, azt mondták nekem, hogy „Elnézést uram, arrébb állna?” és én úgy éreztem magam, mintha azt mondták volna, hogy: „de hülye vagy, még azt se tudod, hogy ide nem lehet parkolni?”
Ezért nekiültem és elkezdtem utánajárni, hogy mi lehet ez a torzítás. Mivel elfogyott a mobilnetem, egészen a Baross Sport Bárig jutottam. Unicum, sör és wifi. Nem is kellett messzebbre menni, mint eddig a ShoeShine videóig és meg is lett a megoldás: Szégyen alapú kultúra és egy nagyfröccs.
Mi ez? Ha még nem hallottál róla, akkor röviden: Minden társadalomnak van egy normarendszere, ahogy a kudarcot vagy a bűnt kezeli. Azaz, hogy mit vált ki a társadalmi közegből egy szándékos vagy véletlen hiba. Erre több modell és általánosítás létezik, számunkra most a bűntudat alapú és szégyen alapú modell bemutatása az érdekes. Mi, átlagemberek általában nem teszünk a kettő között különbséget, de a tudomány igen. A bűntudat és a szégyen abban különbözik egymástól, hogy a probléma gyökere más. A bűntudaton alapuló társadalomban a probléma gyökere átmeneti, változtatható. A szégyen alapúban állandó és változtathatatlan a probléma forrása. (Legalábbis így képzelik.) Tehát ez nem az, amit a szüleidtől tanulsz, általuk is lehet persze, de ez egy sokkal nagyobb kör. Ebben benne van az iskola, a tv, a netes kommentek vagy az utcai beszélgetések.
Nehéz leírni, milyen érzés volt a sivatag után zöldben pompázó fákat és nyíló virágokat látni körös-körül. Sosem gondoltam volna, hogy lehet a tavasznak ennyire örülni! Április közepén szállt le a gépünk Belgrádban, ahonnan Dél-Szerbiába utaztunk tovább. Később, mikor a helyiek megtudták, hogy vonattal jöttünk, csak nevettek rajtunk, mondták, hogy azt itt nem sokan használják. A pályaudvaron még jó ötletnek tűnt, mert sosem utaztunk még ilyen olcsón. Viszont ilyen lassan sem jutottunk el még sehová! A 200 km-es útra egy fél literes vízzel indultam el, ami akkor még ésszerűnek tűnt, de ahogy teltek az órák, a harmadik után a negyedik, és az ötödik, kezdtem rájönni, hogy nem megfelelően szerelkeztem fel az útra. A vonat szinte többet állt, mint ment, az alagutakba érve kiderült, hogy a világítás sem minden kocsiban működik és a hét órás út végére már vizet öntögettünk át egymásnak és mogyoróvajat ettünk nutellával.
Szóval így érkeztünk meg Nagy Konstantin szülővárosába, Nisbe. Még sosem jártam Szerbiában, csak átutazóban, és az is nagyon régen volt. Az első vasárnap kisétáltam a közelünkben lévő piacra és boldogan bevásároltam. Iszonyúan élveztem, hogy újra gyalogolhatok a városban, ugyanis Ausztráliában a hatalmas távolságok, a Közel Keleten pedig a borzasztó hőség miatt nem tudtam kimenni. A piac hatalmas volt, tele friss áruval. Érdeklődtem, hogy minden hétvégén kint vannak-e, mire kiderült, hogy minden nap. Később rájöttem, hogy Szerbia egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeltem. Nem csak a cirillbetűs írásra gondolok, hanem arra, hogy itt még a piacon vásárolnak az emberek, mert nincsenek hipermarketek, állandóan jellegzetes balkáni zene szól – ezt később nagyon hiányoltam, amikor tovább utaztunk - mindenhol kóbor kutyákba lehet botlani és a házak falain még látszik a jugoszláv háború nyoma. Egy hónapot éltem itt és kimondhatatlanul hálás vagyok Istennek azért, amiért ide hozott.
1. Szituáció
Mivel hallottuk, hogy lassan lezárul a Felház-korszak, ezért megkértünk két stábtagot, hogy menjen el az egyik utolsó alkalomra, és írja le a véleményét. Kérünk, ne értsd félre az esetleges iróniát, cikkünk tisztelgés ezelőtt a korszak előtt, amivel az elmúlt években a Felház szervezői újra és újra megajándékozták a lelkünket!
2. Motiváció
Major Péter: Motiváció? Nosztalgia! A mai napig bennem van az első Felházak emléke, az a váratlan élmény, amit most az elmúlt idő tovább szépít. Akkor katartikusan hatott rám az az újszerű forma. Aztán elsodort az élet és sok időre offoltam. De most hallottam, hogy az utolsók egyike lesz, ezért elhatároztam, hogy újra ellátogatok ide. De nem akartam ilyen nagy halnak egyedül neki ugrani, mint az akváriumi Felház, így elhívtam az írott teamünk vezetőjét, hogy legyen a segítségemre. Abban maradtunk, hogy írjunk egymástól függetlenül, ne befolyásoljuk a másikat.
Dócs Niki: Hogy őszinte legyek, főleg kötelességtudatból mentem el. Legalábbis ezen kattogott az agyam, ahogy ott ültem az Akvárium fala mellett. Persze voltam én már párszor Felházon. Először az első alkalmak egyikén, egy kis kávéházban, hangulatos helyen, családias közegben. Csak jelen voltunk és közösen dicsőítettünk. Random emberek, random helyekről, egy szívvel. Csodás élmény volt! Azóta ugyebár ez a dolog kinőtte a kávézók kapacitását, néha elnéztem egy-egy alkalomra, konstatáltam, hogy Budapest különböző koncerttermeit a mainstream zene helyett a Szentlélek tölti be (avagy a Szentszellem, jajj, katolikus fülecskéimnek ez valahogy sose volt természetes). Oké, ezek szerint Isten működik, csodák történnek, az ország ébredezik - de én valahogy már nem tudtam visszakapcsolódni. Most viszont megkértek, hogy jöjjek, hát jöttem. Odafelé azért párszor átfutott az agyamon, hogy akár aludhatnék is a szabadnapomon. Illetve, hogy nem volt jó ötlet szoknyában nekiindulni a mínuszötnek. Nem mondanám, hogy valami hú de nyitott lélekkel érkeztem.
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics