A Tábor Hegyi Napok a Nyolc Boldogság Közösség ifjúsági tábora, ahova nyaranta több mint 150 fiatal jár. Sokaknak ez az egyetlen mozdíthatatlan program a nyáron, mert Homokkomáromban Istennel és egymással is közösségben lehetnek. Az idei THN résztvevőinek beszámolói következnek:
„Sokadik THN-emen vagyok túl. Ami ezekben közös, azok az önfeledt találkozások. Akár Istennel, akár a táborozókkal – a lényeg, hogy önmagad lehetsz. A közös ünneplés, dicsőítés öröme felejthetetlen, általa tested-lelked felfrissítheted, és igazi mély találkozást élhetsz meg Istennel. Az Ő számára mindennél fontosabb az, hogy kapcsolatban legyen veled, erre tökéletes a tábor atmoszférája. Emellett itt egy olyan csapat vár rád, akik társaságában egész héten szeretettnek és vidámnak érezheted magad.” (Csonka Előd)
„Csak csütörtök délben érkeztem a táborba, ahol egyből hatalmas szeretettel fogadtak. Két éve ismerem a közösséget és járok különböző programjaikra. Ez idő alatt sok kapcsolattal gazdagodtam. Mikor velük találkozom, egyből olyan érzésem támad, hogy haza érkeztem, így már az első napon tudtam, hogy otthon vagyok. Nehéz félévem volt, lelkileg nem tudtam jól kezelni egyes dolgokat, és szépen lassan kezdtem szétesni. Úgy éreztem magam, mint aki távolodik Istentől és tudtam, hogy ez nem miatta, hanem miattam van. Fájt, amikor bűnt követtem el, mert tudtam, hogy ezzel Neki is fájdalmat okozok, így lassan szégyenérzet kezdte el beburkolni a szívem. Csütörtök este a kiengesztelődésről volt szó, elmentem gyónni és sikerült ezt a réteget letennem – vagy inkább Jézus volt az, aki levette rólam. Ismét megtapasztaltam, hogy Ő a lélek szabadságára hív. A hátralévő napokban pedig azt éreztem, mintha egy tiszta, szerető szívvel szeretne a Jó Isten megajándékozni. Azt hiszem, ez egy életre szóló kaland, hogy ezt az ajándékot el tudjam és be tudjam fogadni. Hálás vagyok, hogy a THN-en erre újra ráeszmélhettem.” (Virág Barna)
Ülök a klíma szagú vonatpótló buszon, szól a Retro Rádió és dörgölöm a spotym: „Kéne valami nyers, fain zene.” Egy szívszakadtig húzó cifra muzsika. Valami tiszta rave, amit csak az oroszok tudnak.
Mutatom a jegyem, fogom a hátizsákom, iszom a vizem. Elrepül az út. Zakatol bennem a vegytiszta steril zene, amit nem szennyez hangszer. Vár a Tábor Hegyi Napok 2019!
Megérkezés:
Mindig izgatottan várom a Tábor Hegyi Napokat, mert teljesen váratlan gondolatokat hoz elő belőlem.
Éjjel érkezem, mint az Edda számban. Kíváncsi vagyok, előjönnek-e azok az egzotikus impressziók, amit a tavalyi cikkemben írtam. Most annyiban lesz más, hogy nem nyaralni jövök, hanem dolgozni. ShoeShine összefoglalót forgatunk róla. Ők vártak minket, én vártam őket. A szervezők rutinosak, a terep ismerős, a rendszer profi, és pár perc múlva már van vacsorám és hálóhelyem.
Munka:
G-dúrban zúgnak a kabócák, a csillagok meg fényesek, a levegő meg erdő illatú. Együtt a stáb, egy utolsó check: memo kártyák üresek, akkuk telik, és nem fordítva. Kérdezek, válaszolnak, a tekintetek tiszták. Jó itt lenni. Ismét kiderül: az emberek szeretnek ide jönni. A fiúk viccesek, a lányok jófejek, és mindenki meg tud fogalmazni épkézláb gondolatokat. Ha azt hiszed, ez normális, csak mondom, gyere el shoeshine-osnak, egyből nem fogod mindennapinak tekinteni. Na de most Follow the flow.
Néhány hete mozgáskoordinációs hiányosságaimnak köszönhetően kisebb sportbalesetet szenvedtem, ami arra azért elég volt, hogy aznap ne tudjak a számomra szokásos módon (ti. két lábon járva) közlekedni. Barátaim minden létező módot kitaláltak, hogy segítsenek eljutni A pontból B pontba, így utazhattam többek között feltett lábbal, talicskában fekve. Csupán az rontotta el az élményt, hogy ebben a helyzetben szembe kellett nézem az általam egyik legnehezebben elfogadható érzéssel, a tehetetlenséggel, a rászorultsággal.
Mindig is büszke voltam arra, hogy nincs szükségem más emberek segítségére, és természetesen gondosan elkerültem azokat a szituációkat, ahol kiderült volna, hogy mégis van. Addig eljutottam, hogy megértsem, Isten nélkül semmi vagyok, és semmit nem tudok. Ostobaság is lenne a Mindenható Teremtő Úrral szemben kijelenteni, hogy kösz, majd én jobban tudom… (Nem mintha soha nem csinálnék ilyen ostobaságot, persze.) De más emberek előtt gyengének, butának, inkompetensnek látszani? Na azt már nem. Határozott és magabiztos meggyőződésem volt, hogy ez az Isten szerinti gondolkodásmód, hiszen Ő azt mondja, hogy egyedül Rá hagyatkozzam, ne mástól várjam a segítséget. Nem is vártam, sőt, egyenesen rettegtem a helyzetektől, amikor a saját határaimhoz elérve más ember erejére kellett volna támaszkodnom. Abban a percben azonban, hogy már nem tagadhattam a gyengeségem, megértettem, mekkorát tévedtem.
„Jobban boldogul kettő, mint egy, fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember felemeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli fel senki.” (Préd. 4:9-10)
Élet a San Salvador út után
Miután kicsit összeszedtük magunkat az egyszerű egyházi szálláson Oviedoban, másnap már útra is keltünk Avilés felé, ugyanis a tervünk az volt, hogy a San Salvador út után becsatlakozunk az Északi útba. Ez egy nagyjából 35 km-es sétát jelentett Oviedo-tól Avilés-ig. Becsülettel végig is jártuk, habár nem egyszer eltévedtünk, extra kilométereket mentünk a Via de la Plata-n (az Ezüst úton), a nap pedig kegyetlenül tűzött hosszú órákon át a nem éppen lábkímélő aszfaltúton. A lábam már csakis mezítláb volt képes létezni, noha két túracipőt és egy papucsot is kipróbáltam ezen a szakaszon.
Aztán végre megérkeztünk a városba. Az egyházi szállás itt teljesen más jellegű volt. Egy nagy térből állt a hálóhelyiség, összesen 48 fő befogadóképességgel. Talán csak egy-két ágy maradt üresen. Ez valóságos sokk volt az eddig tapasztalt bensőséges zarándoklat után. Másnap megkezdtük utunkat a Camino Norte-n. Mivel a férjem térdét az utóbbi két napon nem kíméltük, úgy döntöttünk, az első szakaszt rövidre tervezzük. Meglepetésünkre azonban valahogy egy alternatív útvonalra keveredhettünk, vagy valami félrecsúszott, mert 14 kilométer után pislogva néztük, hogy már rég elhagytuk a szállást, ahol éjszakázni terveztünk. Az út maga egyébként nem ragadott magával. Rengeteg zarándok volt, de nem találtuk velük a közös hangot. Én pedig alighanem belázasodtam. Ezért aztán buszra szálltunk.
A buszozást és/vagy autózást sokan csalásnak gondolják. Magam is úgy gondoltam, hogy ez az a dolog, ami nekem nem fér bele, az már nem igazi zarándoklat, ha valaki külső segítséget vesz igénybe. Ez az út többek között ezt a hozzáállást is megváltoztatta bennem. Már miért ne lehetne része ez is egy zarándoklatnak? És ha valaki úgy lesérül, hogy képtelen továbbmenni? Miért ne lenne joga elfogadni a segítséget?
Camino de San Salvador és az elengedés camino-ja
122 km, 6 nap, hegyek, völgyek, folyók, erdők, kertek, hó, eső, napsütés.
Mikor először jártam Leónban a három évvel ezelőtti zarándoklatomon, alig vártam, hogy magam mögött hagyjam. Valószínűleg túl korán érkeztem egy szombati napon, ami miatt majdnem teljesen üresek voltak az utcák és a terek, nagyrészt minden zárva volt, mintha aludna az egész város. Szépnek találtam egyébként, főként a hatalmas katedrálist és a környékét. Ennek ellenére átsiettem rajta, mert fizikailag és lelkileg is úgy éreztem, hogy ki kell onnan szabadulnom, és folytattam az utam Santiago de Compostela felé.
Idén León egy tökéletesen más arcát mutatta nekünk. Innen kezdtük ugyanis az idei zarándoklatunkat a férjemmel, a hegyeken átívelő, kevéssé ismert San Salvador utat.
Aranyló napsütésben érkeztünk meg és a vasútállomásról egyenesen a katedrálishoz mentünk. A város tele volt élettel, tavaszi rügyeiket bontogató fákkal és színes virágokkal. A szállásunk a ferences rendi szerzetesek által fenntartott albergue volt, közvetlenül a templom szomszédságában.
Olyan motivációval indultunk neki az első napnak, ahogyan senkinek sem szabadna. Ebből a lelkesedésből csakis az egyenes pofáraesés következhetett. Először is, León még mindig óriási városnak bizonyult. Teljesen sötét volt még, mikor elindultunk – Spanyolországban nagyjából két órával később kel fel a nap, mint Magyarországon. Egy örökké tartónak tűnő gyalogút vezetett ki minket onnan, kissé kiábrándító gyárak, áruházak, autókereskedések mentén és mikor kiértünk, hiába kelt fel a nap, majdnem megfagytunk.
De amikor végül kiértünk az agglomerációból, az csodálatos volt. Amikor meglátom azt a vörös földet, ami ezen a környéken jellemző, mindig könnybe lábad a szemem. Bizonyára elfogult vagyok ezzel a hellyel és mindennel, ami a hangulatához hozzájárul, de ez a fahéj-színű föld nekem elszorítja a torkom és eszembe juttatja, hogy Isten annyira tökéletesen alkotta meg a körülöttünk levő világot, amilyen tökéletességre csakis Ő képes (mert hogy ez a talajtípus nem a legtermékenyebb, mégis gyönyörű).
A digitális kompetencia fontossága
„Az olyan ember, aki nem ért a számítógéphez, a XXI. században analfabétának fog számítani.” - írja Teller Ede 1990-ben. A digitális pedagógia és a digitális írástudás fogalmainak és jelentéseinek kibontása előtt fontos azzal kezdeni, hogy napjainkra megjelent egy új kompetencia, amely elvárt és meghatározó szerepet tölt be mind az iskolaévek alatt, mind a munkaerőpiacon: ez a digitális kompetencia.
A digitális kompetencia olyan elvárásokat foglal magába, mint például „...az elektronikus média magabiztos és kritikus alkalmazása munkában, szabadidőben és a kommunikáció során. E kompetencia a logikus és kritikus gondolkodáshoz, a magas szintű információkezelési készségekhez és a fejlett kommunikációs készségekhez kapcsolódik. Az információs és kommunikációs technológiák alkalmazásával kapcsolatos készségek a legalapvetőbb szinten a multimédiás technológiájú információk keresését, értékelését, tárolását, létrehozását, bemutatását és átadását, valamint az internetes kommunikációt és a hálózatokban való részvétel képességét foglalják magukban.” (forrás: ofi.hu)
Már évek óta jól észlelhető, hogy az állandóan változó világ tendenciáit majdhogynem képtelenség követni és utolérni, ezért fontos tudatosítani, hogy folyamatos és állandó tudásbővítésre és információszerzésre van szükség. Tehát a digitális kompetencia szerepe meghatározó és az életben való boldoguláshoz már-már nélkülözhetetlen.
„Átnézve 2018 eseményeit, felemelve népem nagy fazekáról a fedelet, úgy látom, hogy mindenből van bőségesen. Ma nem pénzből, ruhából, házból, autóból, továbbtanulási lehetőségből vagy akár szabadságból van kevés, hanem élő hitből, mindent beragyogó reményből, életünket megújító szeretetből, igen, egyszóval – én úgy látom – ma Istenből van kevés.”
„Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy nem gazdagságra vágyunk, hanem az egyetlen igaz értéket, Istent szeretnénk átölelni, mert nélküle semminek semmi értelme nincs.” (Csaba testvér)
Ilyen gyönyörű szavakhoz nem is tudok mit hozzáfűzni. De Csaba testvér igen.
Gyertek el az Ünnepi Könyvhétre június 15-én, szombaton, amit idén a Duna-korzón tartanak meg. Találkozzatok Böjte Csabával, aki 17:30-tól Süveges Gergő beszélget a Vigadó téri színpadon, majd 18 órától dedikálja eddig megjelent köteteit.
Az elmúlt fél évben lehetőségem nyílt olyan zarándoklatokon részt venni, amelyek által Isten tanítani akart engem. Az első Panamába, az Ifjúsági Világtalálkozóra vezetett, ahol Ferenc pápa is jelen volt a világ ifjúságával együtt. Múlt héten pedig Csíksomlyóra utaztam, ahol az erdélyi, valamint a kárpát-medencei magyarokon kívül a csángók és a románok is együtt ünnepeltek a Szentatya által bemutatott szentmisében.
Ennek a két zarándoklatnak a gyümölcsei a találkozás, az egység és a közösség megélése voltak számomra, valamint lépéseket tehettem afelé, hogy felfedezzem Isten igazi arcát. Azét az Istenét, aki egy, de három személy. Különböző, mégis egy-szerű, egy-ügyű… S rájöttem: ahogy ő EGY, úgy kell nekünk is egynek lennünk. Amikor Jézus azt mondja: „Legyetek tökéletesek!” (Mt 5,48), úgy vélem, az egységre gondol elsősorban. Máshol – Jn 17,11 – nyíltan megfogalmazza az Isten és az emberek egysége iránti vágyát.
Úgy érzem, ezt az egységet építettük Panamában a világ fiataljaival, a helyi emberekkel és Ferenc pápával azon a helyen, amit a „találkozás színhelyének” nevezett, és a sokszínűség megtapasztalását segítette elő. S a fiatalok, ahogy a Szentatya fogalmazott, a „találkozás tanítómesterei”, ám – véleményem szerint – csak akkor, ha engedik, hogy a Szentlélek irányítsa szívüket. Mert lehet találkozni fizikailag, de ha a lélekig nem ér el, akkor nem gyümölcsöző ez a találkozás. Ha megengedem a Szentléleknek, hogy átjárjon, akkor valóban Észak és Dél, Kelet és Nyugat, ég és föld összeérhet.
a Szerzetesnek álltam című film margójára
Kedd este 18 óra, Párbeszéd Háza, Budapest. Zsúfolásig megtelt nagyterem, hatalmas kivetítő vászon. Izgatott arcok, halk moraj, mindenki a shoeshine új filmjére vár. Függönyök behúzva, lámpák lekapcsolva, a mozivásznon felvillan a főcím: Szerzetesnek álltam.
A film két fővárosi fiatalról szól, akik beköltöznek egy számukra teljesen idegen világba, egy vidéki kolostorba. Az első néhány filmkocka a fiatalok hétköznapi életét mutatja be: csavargás a parkban, füst és alkohol, buli a panelházak mélyén, okosozás a haverokkal. Majd egyszer csak vált a kép és már utazótáskákat cipelve sétálnak Csorna főutcáján, a Premontrei Apátság felé, ahol hajnali zsolozsmák, napi szentmisék és egyéb munkák várnak rájuk.
A látszólag két teljesen elkülönült világ találkozását követhetjük végig, ahol mindkét fél erőteljes hatást gyakorol a másikra. A sztereotípiákból épült falak folyamatosan leomlanak a filmvásznon és a nézőtéren egyaránt. A titok nyitja pedig – meggyőződésem szerint – nem más, mint a személyes kapcsolat. Ugyanis olyan világban élünk, ahol a világképünk jelentős részét írott és olvasott információk alapján építjük fel, ezzel szemben a tapasztalati megismerés háttérbe szorul. Pedig a teremtett világ rendkívül izgalmas és sokszínű világot tár elénk, középpontban az emberrel. Isten teremtényeként egyedüli és megismételhetetlen alkotások vagyunk. Egyedi kinézettel, érzelmekkel, gondolatokkal, amelyeket nem lehet tökéletesen körülírni.
„Úgy elmennék erre a koncertre, szerinted hívőként szabad?” – Félrenyeltem a teát, amikor egy kedves ismerősöm feltette nekem ezt a kérdést, és aggódó tekintete még a lehetőségét is kizárta annak, hogy viccelt volna. Néhány pillanatig megszólalni sem tudtam (esetemben ez a szituáció igen-igen ritka); azután, ahogy felfogtam a kérdés jelentését és jelentőségét, mélyen elszégyelltem magam. Szégyelltem magam azért a képért és üzenetért, amit közvetítünk Istenről és a Vele való életről. Szégyelltem magam, hogy egy Őt igazán mélyen szerető emberrel elhitetjük, hogy nem szabad hangos zenére táncolni hívő keresztényként, mert az Isten szemében nem kedves – annak az Istennek a szemében, aki, hogy a legnagyobb klisét gyorsan ellőjem, megmentette a bulit egy lagzin.
„Míkal, Saul leánya éppen akkor tekintett ki az ablakon, amikor az Úr szövetségládája Dávid városába ért, és látta, ahogy Dávid király ugrándozva járja a szent táncot, ezért szívből megvetette őt.” (1Krón 15:29)
Időnként úgy érzem, túlságosan hasonlítunk Míkalhoz, és nem eléggé Dávidhoz. A külsőségekhez való ragaszkodás elhiteti velünk, hogy a bulizás, az ugrándozás nem illik egy hívő emberhez, pedig hányszor szólít fel Isten az örömre és az ünneplésre! A bulinak nem kell az önmagunkból kivetkőzésről szólnia – megélhetjük benne az Úrtól kapott szabadságot és örömöt, élvezhetjük a zenét, ami szintén az Ő ajándéka, hálával és közösségben. Létezhet keresztény partykultúra, rajtunk múlik, hogyan élünk a lehetőséggel, hogy a bulizást is, mint bármi mást, Isten dicsőségére, az Ő szeretetét ünnepelve tegyük. És még csak tánctudás sem kell hozzá, szerintem Dávidnak sem volt.
Ha kedvet kaptál a tánchoz és megnéznéd, milyen bulit csapunk mi, keresztények, ne hagyd ki a Manna FM és a ShoeShine különleges nyárnyitóját, a MayNight Fever Partyt!
További infókért és a jegyelővételért csekkold a Facebook-eseményt!
A minap a plébániánk egy kismamája szülni indult. Előtte sokszor kérdezgettük: „Mikorra vagy kiírva?” „15-ére.” – kaptuk a válasz. 15-én semmi. Majd 16-án jött az sms: „Elindultunk szülni, kérlek imádkozzatok értünk!”
Nagyon elgondolkodtam… Lehet sejteni, hogy nagyjából mikorra várható az a baba, de hogy pontosan mikor érkezik el a születés ideje, azt nem tudjuk.
Eszembe jutott a húsvéti örömének egy mondata: „Ó, valóban áldott éj, csak te voltál méltó, hogy tudjad a napot és órát, amelyben Krisztus a halálból föltámadt.” Mindenki úgy hagyta el a Golgotát, hogy érezték, valaminek történnie kell, nem lehet itt és így vége. Kell, hogy ez a rémisztő sötétség valahogy véget érjen. De mikor? Hogyan? Senki nem tudja sem a napot, sem az órát. És az Isten cselekszik a maga módján, a sötétség véget ér, egy éjszakán: „Az éjszaka úgy ragyog, mint a nappal fénye, és világosság támad boldogságomnak éjén.” (Húsvéti örömének). Isten így cselekszik: az éjszaka ragyog és világosság támad benne. Váratlanul, gyöngéden, de egyértelműen. Krisztus feltámad!
A gyermek megszületik, és hirtelen a házaspár családdá lesz. Új család születik. Fel vannak készülve? Korántsem! Tudják, mi vár rájuk? Egyáltalán nem! Rengeteg izgalmas helyzetben lesz részük? Biztosan!
„Nem vagyok egy Húsvét-rajongó” – olvastam egy facebookos csoportban, ahol dekorról és kreatívkodásról szokott szó esni. Megakadt a szemem rajta és elakadt a lélegzetem, fejbevágva néztem a mobilom képernyőjét.
„Mi a frász történik a világban?!” – volt az első félhangosan kimondott reakcióm. Nem gondoltam volna ugyanis, hogy mostanra a húsvét is, a karácsonyhoz hasonlóan, dekorációs stílusirányzattá vált. Csak most nem az a kérdés, hogy milyen hosszú a ledsor, milyen típusú a fenyő, vagy hogy lógjon-e felmászós műmikulás az ablak alatt, hanem hogy csirkék vagy nyulak díszítsék a lakást, színes tojások vagy virágdíszek legyenek a konyhaasztalon, vagy hogy kell-e a barka, vagy elég, ha egy csokor nyers fehér ágra aggatjuk az aggatnivalót.
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics